Majd egy hete már, hogy az Isztambulban csend és nyugalom honolt.

Ezen csendnek és nyugalomnak a legfőbb oka pedig nem volt más, mint a vezetőség távolléte. Radnai biztatására ugyanis Komjáthy egy olyan projektbe kezdett, ami egy egész havi isztambulos programot magába foglalt – a székelyek helyzetének ismertetése és hangsúlyosabbá tétele a művészet útján. Igen sokan részt vettek a munkában, így Komjáthy Szilárd, Csajszky-Ady Lehel, Leil Anna, Radnai Zalán, Dégi Ilona, Eszéki szeretője – Sissi, Baróti Emma. Ők és még sokan mások egy hete már Székelyföldön tartózkodnak, hogy alapos munkát végezhessenek az ottani kultúra megismerésében, és még legalább egy hetet ott is maradnak. Ez idő alatt az isztambuli kör ideiglenes vezetőjévé Eszéki lett kinevezve, de miképpen egy rókát sem illő a tyúkólhoz állítani, hogy védje meg a baromfikat a fenevadaktól, úgy Eszéki Tamásra sem célravezető felelősséget ruházni.

Történt hát, hogy egy délelőtt a Budán maradott isztambulosok egy asztalt elfoglalva ücsörögtek s unottan kavargatták kávéjukat. Murád egy kortárs antológiát lapozgatott, Molnár Péter és Eszéki Tamás tréfás gúnyiratokat készítettek közeli ismerőseikről, s közben össze-össze kuncogtak, amiért Eszéki felesége, Nagykátai Katalin sűrűn csóválta a fejét rosszallóan, sőt, időnként meg is csapta férje vállát. Kishegyi Erika, az egyetlen költőnő a körben, s akit örökké bánt a megemésztő szerelem, hisz sosem kapja meg a vágyott boldogságot, szokásához híven a mellette ülőnek teregette ki aktuális szerelmének reménytelenségét, gyötrelmét, halálosságát, s mint mindig, könnyeivel küszködött. Izsák Bálint csapott le hirtelen az asztalra, akihez a huszonhárom éves Gesztelei Laura bújt epekedve, ugyanis párja, a hetvennégy éves Gelencei Áron rehabilitáción volt.

– Drága barátaim – kezdte Izsák. – Mióta a többiek elmentek, egyetlen egy csapatépítő összejövetelt sem tartottunk. Céltalanul és hasztalanul tengetjük mindennapjainkat, és semmi mással nem foglalkozunk, csak az írással meg a színházzal. Megbotránkoztató a mi dekadenciánk, barátaim!

 Murád rendkívüli idegállapotban járkált fel s alá a csömöri művelődési ház előtt, s közben dühös diskurzust folytatott a telefon másik felében nyugodtan cseverésző Csajszky-Ady Lehellel. Ide az isten háta mögé tulajdonképpen Izsák Bálint csábította ki egy fergeteges parti reményében, ám Izsák Bálintról köztudomású, hogy az Isztambul közösségének legőrültebb tagja. Így tehát barátai is mind egytől egyig őrültek, s bár Izsák Bálint tehetsége miatt igen magas műveltségi szinten állt, barátairól ez a legkevésbé sem mondható el. Izsák egy jó barátjának születésnapja volt ez, s még mielőtt a két költő megjelent volna felköszönteni az ünnepeltet, már egy-egy üveg bort öntöttek fel a garatra. Murád ezelőtt még sosem járt ebben a társaságban, de csakhamar rá kellett döbbennie, hogy koránt sem hasonló felfogású emberekkel kényszerült egy egész éjszakát eltöltenie. A hajnal egyre közelebb suhogtatta fekete szárnyait, a társaságon lassacskán úrrá lett az alkohol mámora, ám Murád még így sem tudott egyetlen olyan témát felvetni számukra, amelyből érdekes beszélgetés születhetne. Izsák Bálint vézna, szemüveges alakja elveszett a cigarettafüstben, így Murád kedvetlenül lépett az egyetlen személyhez, akit még ismert a jelenlévők közül – Sissihez. Egy időben igen sokat találkoztak, közös programokat szerveztek Csajszky-Adyékkal, ám mióta rosszul leplezve Eszéki szeretője lett, meglehetősen eltávolodtak egymástól. Murád felháborodott távozásához pontosan két ok vezetett. Az egyik, hogy Sissivel való tréfás vitáját a leányzó félreértelmezte, és közölte vele, hogy ezen viselkedésmód az oka, amiért sosem szerette őt igazán, a másik, hogy két mámorosan táncoló fiatalember megbotlott, és a pohárban lötyögő rozé egyszerre Murád öltönyére libbent át. Ekkor a férfiú a műveletlen balgák és a proletár csőcselékek jelzőket a jelenlevőkre aggatva, háborogva elhagyta a helyszínt.

Háromnegyed óra leforgása alatt pontosan hétszer hívott taxit, ám eddig egyik sem érkezett meg.

– Ha majd valamikor hazatévedsz – kezdte Csajszky-Ady –, ugorj be hozzám. Itt borozgatunk páran.

– Ismételjem még egyszer? Nem tudok hazajutni! – dühöngött Murád, s közben egy követ kapott fel, hogy jó messzire elhajíthassa.

– Valahogy azért csak próbálj meg! Itt van nálam Emma és Anna – mondta Csajszky-Ady sejtelmesen.

– Baróti Emma és Leil Anna? – lepődött meg a férfi.

– Borozgatunk – mondta még egyszer Csajszky-Ady.

– Hívok még egyszer egy taxit – bólintott Murád, majd letette a telefont.

 Murád egy közeli parkban sétált a Gellért-hegyen Eszéki Tamással. Eszéki Tamásról tudni illő, hogy igencsak jártas a filozófiában és a pszichológiában, így cikkeiben, verseiben és regényeiben csak úgy hemzsegtek a mélységesebbnél mélységesebb gondolatok. Középkorú, örökké tréfás kedvű férfi volt, ám esze olyan volt, akár egy beépített fordítógép – mindent, amit érzékelt, azonnal átalakította művészire, szépirodalmira. Emiatt Csajszky-Adyval kimondottan irritálták egymást, így Murádnak sem adatik meg sűrűn a közös program a számára oly szimpatikus munkatársával. Komjáthy úr megbízta kettejüket, hogy készítsenek egy riportot egy Amerikából visszatért okkultistával, melyből való cikket Murád tollának stílusával óhajtotta olvasni, ám szükséges volt a filozófiai következtetés is, ezért a férfiú mellé rendelte Eszéki Tamást. Az öregasszony, mikor felkeresték az Isztambultól, örömmel állt az újságírók rendelkezésére, azt azonban kijelentette, hogy az Isztambuli Megállóba be nem teszi a lábát, elvégre Komjáthyt és a politikai pártját is gyűlöli. Nem elegyedtek vitába az asszonnyal, hogy Komjáthy úr voltaképpen már tíz éve elzárkózott a politikától, készségesen jelentek meg a megbeszélt kávézóban, s mikor végeztek, ráérősen bandukoltak hazafelé.

Hűvös, őszi nap volt. A Gellért-hegy büszke fái krokodilkönnyekként hullatták sárga leveleiket. Hogy mit sirattak? Ki tudja. Talán ezeregyszáz év után is hallják szegény Imre herceg nevelőjének fohászkodó, irgalomért könyörgő sikolyát. Egy bizonyos. A Budapest fölé magasodó fák megannyi kínnak és borzalomnak voltak szemtanúi, s ha valamiféle ovidiusi csoda folytán emberré válnának, rögtön belehalnának a látottak fájdalmába.

– Megírod ma a cikket? – kérdezte Eszéki Tamás.

– Amint hazaérek – ígérte Murád.

Komor februári éjszaka volt, gondolt vissza Murád.

Klap klap klap...

A vonatunk úgy röpített az éjszakában, akár egy vérengző sasmadár, aki ördögi nászra szállította az aprócska fehér nyulacskáját. Ez a nyulacska az ő gyermeke volt.

S hogy merre száguldott a vonat? Azt csak az Isten tudta, vagy tán még ő sem volt benne biztos. Én azonban szilárdan és megrendíthetetlenül hittem, hogy hosszú és rázós utunk végén egy ragyogó, napfényben és liliomokban gazdag partra érünk, hol az örök kékség nyújtózik mélabúsan és kacagva. A tenger, melyben megfulladni is olyan csupán, mint kisgyermeknek a parton önfeledt játszani.

Csak egy dologban voltam biztos – hogy éjszaka volt. De olyan sötét és olyan rejtelmes, amily gyötrelem még sosem köszönt az emberek korára.

Klap klap klap...

Valaki félrehúzta a fülkém ajtaját, s nem érdeklődvén tetszésem után, helyet foglalt mellettem, a félhomályba borult kabinban. Éppen Ady Endre A nyargaló páholy novelláját bújtam, s hagytam, hogy egy fekete köd gomolyogjék be szájamon keresztül a testembe, s onnan mardosva rettenetes dalt kántáljon gúnyosan, kárörvendően. Éreztem, miként ez a démon, a halál szörnyű angyala sárga, bűzös karmaival feltépi a szívemet, s azon keresztül lelkem legmélyére hatol.

Klap klap klap...

Váratlan érintést éreztem jobb vállamon. Álmatagon néztem fel, s furcsállva vettem észre, hogy az ismeretlen vándor, az utazó, aki számomra csupa rejtély és idegenség, szorosan mellettem ül, s kérdőn rám villantja fekete szemeit, mintha ő kérne számon engem, hogy mit keresek itt.

 Az idő fogaskereke az estéli órákhoz ért már. Buda utcáin visítozó, esztelen fruskák vihorásztak és rohantak lábuk után. Fiatal lányok és férfiak siettek kicicomázva, illatozva, akár egy-egy romlott, hamiskás virág, amely alig várja, hogy rászálljon végre a méh, bár maga sem tudja, minek, csupán nem szeretne a többi virág között beporozatlan maradni. Autók és buszok száguldoztak telis-tele emberekkel, a vén Dunán fel-le úszkáltak a hajók, mint a búskomor szívekben az öröm. Az Isztambul szállodában a késői órák ellenére sürgött és forgott minden vendég és lakos, nyíltak és csapódtak az ajtók, kiabáltak a gyermekeik, párjuk után, netán a lakájért, táskák halk puffanással, kulcsok éles csörgéssel estek a földre. Tűsarkúak, lakkcipők léptei haladtak el az ajtók mellett, egyszóval a feje tetejére állt az Isztambul örökké rohanó világa. De ezen nem is csodálkozott senki, a személyzet és az ott élők régen hozzá szoktak, hogy a péntek a színházak, mozik, éttermek, városnézések, partik estéje volt.

Az Isztambul kívülről úgy festett, mint egy gyönyörű istennő, akinek milliónyi szeme van, csupán az egyiket hagyta csukva. Egy szoba ablakából nem szűrődött ki aranyló fény, apró, keveset sejtető titkokat suttogva a külvilág járókelőinek a szoba lakójáról. Murád szerette a félhomályt. Ezen az estén is csak az utcáról beszűrődő fény világította be lakosztályát, ő pedig az ablakban üldögélt, békésen szívta be jó mélyen mentolos cigarettáját, s egyszerre megvető és irigy pillantással szemlélte a az utca népét. Murádnak sokszor fordult meg a fejében, hogy az Isztambul ablakai és ajtajai határt jelentenek két világ között. Határ Murád és társai valamint a külvilág között. Az Isztambul művészei egytől egyik mások voltak a kint sürgő-forgó emberektől, s Murád fejében gyakran villant be a kérdés, idebent jobb-e, vagy odakint. Ezen kérdést majd egy éve próbálja magának megválaszolni, egy dologban azonban biztos volt – ő ide tartozik, ebbe a szmokingokba és báli ruhákba öltöző, művelt, mégis roppant szeszélyes művészek közé, akik tele vannak tehetséggel és célokkal, de mindenek fölött élettel. Ott kint pedig minden olyan durvának tűnik, tele felszínességgel és ostobasággal, ám mégis minden olyan egyszerű és nehéz. Mégis ők azok, akiket műveiben imitál, s nekik ír, nekik kedveskedik és őket próbálja jobbá és bölcsebbé tenni.

Murád frakkban ült, a mellette nyugvó kristályhamutálban elnyomta a cigarettáját és egy újabbra gyújtott rá. A konyakjáért nyúlt, ám eszébe jutott, hogy fontos fellépése lesz, így inkább visszahúzta kezét.