Majd egy hete már, hogy az Isztambulban csend és nyugalom honolt.

Ezen csendnek és nyugalomnak a legfőbb oka pedig nem volt más, mint a vezetőség távolléte. Radnai biztatására ugyanis Komjáthy egy olyan projektbe kezdett, ami egy egész havi isztambulos programot magába foglalt – a székelyek helyzetének ismertetése és hangsúlyosabbá tétele a művészet útján. Igen sokan részt vettek a munkában, így Komjáthy Szilárd, Csajszky-Ady Lehel, Leil Anna, Radnai Zalán, Dégi Ilona, Eszéki szeretője – Sissi, Baróti Emma. Ők és még sokan mások egy hete már Székelyföldön tartózkodnak, hogy alapos munkát végezhessenek az ottani kultúra megismerésében, és még legalább egy hetet ott is maradnak. Ez idő alatt az isztambuli kör ideiglenes vezetőjévé Eszéki lett kinevezve, de miképpen egy rókát sem illő a tyúkólhoz állítani, hogy védje meg a baromfikat a fenevadaktól, úgy Eszéki Tamásra sem célravezető felelősséget ruházni.

Történt hát, hogy egy délelőtt a Budán maradott isztambulosok egy asztalt elfoglalva ücsörögtek s unottan kavargatták kávéjukat. Murád egy kortárs antológiát lapozgatott, Molnár Péter és Eszéki Tamás tréfás gúnyiratokat készítettek közeli ismerőseikről, s közben össze-össze kuncogtak, amiért Eszéki felesége, Nagykátai Katalin sűrűn csóválta a fejét rosszallóan, sőt, időnként meg is csapta férje vállát. Kishegyi Erika, az egyetlen költőnő a körben, s akit örökké bánt a megemésztő szerelem, hisz sosem kapja meg a vágyott boldogságot, szokásához híven a mellette ülőnek teregette ki aktuális szerelmének reménytelenségét, gyötrelmét, halálosságát, s mint mindig, könnyeivel küszködött. Izsák Bálint csapott le hirtelen az asztalra, akihez a huszonhárom éves Gesztelei Laura bújt epekedve, ugyanis párja, a hetvennégy éves Gelencei Áron rehabilitáción volt.

– Drága barátaim – kezdte Izsák. – Mióta a többiek elmentek, egyetlen egy csapatépítő összejövetelt sem tartottunk. Céltalanul és hasztalanul tengetjük mindennapjainkat, és semmi mással nem foglalkozunk, csak az írással meg a színházzal. Megbotránkoztató a mi dekadenciánk, barátaim!

 

– Csapatot építeni főleg akkor szokás, mikor az egész csapat jelen van – tájékoztatta mulatva Murád. – Ez a sok céltalan és hasztalan irkálás pedig csupán a hazai kultúra felvirágoztatására történik.

– Így van! – pattant fel Izsák, s a maga őrült, gátlástalan ábrázolatával rohant Murádhoz, hogy megszorítsa vállát. – Radnaiék viszik az erdélyi ügyet, nem de bár? Mi pedig a hazai ügyet vettük a kezünkbe. Ebből következik az, hogy most mi vagyunk egy csapat, tehát lehet kovácsolni. És mivel célunk a kultúra felvirágoztatása művészetünk révén, ezért művészetünket kell a legmagasabb szintre fejleszteni. De egy művész, meglátásom szerint, csak valós érzelmekből és tapasztalatokból merítve kreálhat hiteles alkotásokat. Most kell tehát tapasztalnunk és élnünk, nem törődve senkivel és semmivel!

– Lenyűgöző ez a hedonista beszéd, Izsák, de mi a mondanivalód? – érdeklődött Nagykátai Katalin.

– Szervezni egy aprócska összejövetelt estére ide a kávéházba és élni, tapasztalatot szerezni, magas szintre emelkedni, világot megmenteni – mosolygott Izsák.

Jó néhány órával később Murád a tükör előtt állott s kritikusan méregette magát egy igen elegáns frakkban. Már a kilencet is tovaszáguldotta a megállíthatatlan óra, s fenyegető kattogásával azt üvöltötte, jól becsülje minden mozdulatát, mert soha nem üt le kétszer egy pillanatot az élet könyörtelen másodpercszámlálója.

Hosszas viták, töprengések, kiabálások, érvelések, bókolgatások, ígéretek, eskütételek, házassági ajánlatok, válási fenyegetőzések és egy szerény verekedés után ugyanis a társaság megállapodott arról, hogy tartsanak egy igen szűk körű baráti összejövetelt azzal a kritériummal, hogy ezen titkot még a halálban lévő egyetlen társnak, a sírnak fekete démonának sem árulják el. Az összejövetel legnagyobb ellenzője természetesen Eszéki felesége, Nagykátai Katalin volt. Ám nem csak a legnagyobb ellenzőjének bizonyult, hanem az egyetlen ellenzőjének is, hiszen rajta kívül mindenki más éljenezte és szorgalmazta az összejövetelt. Mivel Komjáthy és Radnai távollétében az aktuális főnökúr, a rend őre Eszéki Tamás volt, reája ruházták a döntőbíró szerepét. Ő maga hezitált, örökké gyermeteg lelke vágyott a szórakozásra, s biztos is volt benne, hogy ha nem ő lenne a főnökúr, a vezérigazgató, az Isztambul ideiglenes miniszterelnöke, netán kormányzója, mi több, akár királya, éppen ő lenne a legnagyobb hangadója az ügynek. De így! Szörnyű csapás, szörnyű felelősség! A döntés akkor született meg sziklaszilárdan és visszavonhatatlanul, amikor Nagykátai Katalin megpróbált nyomást gyakorolni férjére, így kijelentette, hogy akármit is határoz drága jó ura, ő azt tiszteletben tartja, de az estét biztosan a szobájában fogja tölteni. Ekkor aztán Eszéki vidám pillantást váltott Molnár Péterrel, s örömmel jelentette be, hogy áldását adja.

Megtettek hát minden óvintézkedést, hogy a titok titok maradjon. A szálloda és a kávéház közötti ajtót bezárták, minden ablakot és ajtót elsötétítettek, és megállapodtak abban is, hogy a terasz lesz a kijelölt dohányzó helyiség. Nem számoltak sok emberrel, csupán a délelőtti társasággal, illetve Izsák Bálint és Murád jelezte, hogy meghívnának egy-két embert. Úgy osztották-szorozták, hogy a legrosszabb esetben tizenöt fővel kell számolniuk.

Fagyos, januári este volt ez. Murád talán még sohasem tapasztalt ennyi egymás után következő vaksötét éjszakát. A felvonót várta, de onnan is hallotta, úgy ordít a szél, ahogyan az örökké bosszúra éhes Iuno üvöltene örömében, ha láthatná Aeneas bukását. Egy fiatal anyuka kislányát tartva kezében sétált szobája felé minden bizonnyal a fürdőből.

– Jégesző! – mondta hatalmas, csillogó szemekkel. – Mami, hallottad a jégeszőt? Ész Mami, láttad a teliholdat? Ma pilosz. – Kezecskéjével anyja ajkára mutatott, ami vörös rúzzsal volt kikenve.

– Hogyne láttam volna! – mosolygott az anya. – És te láttad a hollót?

– Hollót? – kérdezte vissza a kislány.

– Igen, és azt suttogta, „soha már”. Miután ágyba bújtál, szeretnéd hallani a történetét?

– Igen! – kacagott a kislány.

Murád felvont szemöldökkel, leplezetlen csodálkozással és ellenszenvvel fordult a nő után. Hogy lehet esti mesének Poe-t olvasni, tanakodott magában.

Végigsétált az aranyozott előcsarnokon s a kezét a kávézó kilincsére tette. Ám hiába erőlködött, hiába feszíthette, az csak nem nyílott.

– Van bent valaki? – kérdezte fojtott hangon.

– Sajnálom, a kávéház már zárva – hallatszott Izsák Bálint hangja.

– Ugyan Izsák, én vagyok, Murád.

Kattant a zár, de alig fél másodperccel később Izsák újból bezárta az ajtót.

– Bárki mondhatja, hogy Murád vagyok. Bizonyítsd! Halljam a titkos kopogást!

– Ne beszélj sületlenségeket! Nem beszéltünk meg semmiféle titkos kopogást – bosszankodott Murád.

– Akkor ezt most jegyezd meg! – adta ki az utasítást az őrült költő, majd vagy egy egész percen át metrumparádéban kopogtatott az ajtón. – Ez lesz a kódunk. Megjegyezted?

– Ezt képtelenség megjegyezni. Azonnal engedj be!

Izsák végül megadta magát s tervét feladván villám sebességgel kinyitotta az ajtót, karjánál fogva berántotta Murádot, s újból bezárkózott. Ketten voltak csupán.

– Tudom, hogy titok, de ez talán egy kicsit túlzás – állapította meg Murád, mire Izsák Bálint megsemmisülve rogyott le az egyik asztalra, és hisztérikusan tette fel a kérdést:

– Őrült vagyok?

– Költő vagy – felelte Murád diplomatikusan. – Szerintem ideje lenne úgy átalakítani a kávézót, hogy alkalmas legyen egy összejövetelhez. Körbe tolhatnánk az asztalokat és pakoljuk el az értékes holmikat. Miért vagy egyáltalán vaksötétben? Kiégett a lámpa?

– Én nem kör alakban gondoltam el. Egy kedves ismerősöm hozott nekünk zenekeverőgépet, hangfalakat, hangulatvilágításhoz szükséges színes lámpafényeket. Az asztalokat oldalra toljuk, hogy nagyobb hely legyen táncolni.

– Zenekeverőgép? Hangfal? Megőrültél? Nekem nem nyitod ki az ajtót, mert félsz attól, hogy valaki rájön a tervre, de klubbot csinálni a kávézóból, attól persze nem félsz!

– Majd halkan hallgatunk zenét – oldotta meg a problémát Izsák Bálint.

Hamarosan megérkezett Molnár Peti is, aki abban reménykedett, hogy szeretője is eljön Érdről. Mikor aztán Murád közölte vele, hogy hiába is próbálta győzködni, nem jelenhet meg, hiszen szüleivel Gyulára utaztak, kissé magába roskadt, de csakhamar más, még ismeretlen nők reményében már-már ugrándozott az izgatottságtól. Ezután Kishegyi Erika toppant be, aki alig, hogy dühöngve becsapta maga után az ajtót, Murád karjaiba vetette magát, és zokogni kezdett.

– Nem jön! Azt mondta, nem tud időt szakítani rá! Ő sem más, mint a többiek. Számára is másodlagos vagyok a munka mellett.

– Nyugalom, kedves! – simogatta Murád a labilis költőnő hátát. – Zsombor ügyvéd, biztos peres ügye van.

Kishegyi Erika kitépte magát Murád karjaiból, s könnytől duzzadt szemekkel meredt a férfira.

– Zsombor? – kérdezte finoman, majd üvölteni kezdett. – Hiszen az két hete volt! Azóta már Előd is összetörte a szívem s éppen, hogy kezdtem felépülni, Várady Szabolcs újból megsebzett!

– A te életedet figyelni olyan, mintha egy főnix madárról néznénk dokumentumfilmet hatszoros sebességre gyorsítva – tudatta jót mulatva Molnár Peti. – Életre kel, él három másodpercet, elpusztul, majd újból életre kel és így tovább. Te halálosan szerelmes leszel, tart három napig, összetörsz, megszakad a szíved, érzelmileg elhalálozol, majd rá két napra újból halálosan szerelmes leszel.

– Te szívtelen! – sikította a költőnő, majd Molnár Peti kacagva odalépett hozzá, s magához ölelte.

Később Eszéki Tamás telefonált, hogy nem megy, mert felesége nem engedi. Ekkor Murád beszélt Nagykátai Katalinnal s elmondta neki, hogy ameddig nem bízik a férjében, ne is várja el azt, hogy Eszéki bizalomra adjon okot. Ellenben ha most elengedi, cseppet sem harmonikus kapcsolatuk talán megindulhat a fejlődés döcögős útján. Ezt persze senki nem hitte el, ám Nagykátai szerette volt ezt hinni, így végül hamarosan a rend őre, a szálloda ideiglenes vezérigazgatója, miniszterelnöke, kormányzója, sőt a királya is megjelent. Már csak Gesztelei Laura hiányzott, akit végül Murád hívott fel telefonon. Laura ekkor közölte, hogy ő még Soroksáron tartózkodik, de hamarosan elindul, sőt elhozza néhány barátját is.

Alig fél óra elteltével Izsák Bálintnak négy jó cimborája érkezett meg, kicsivel ezután pedig Murád hat ismerőse gyarapította a fiatalok sorát, akik közül tulajdonképpen csupán egyet ismert igazán, a fürtös hajú Adriennt. Az összejövetel hangulata meglehetősen silány volt, ismerkedésre nem igazán hajlottak az egymás számára idegenek. Adrienn társasága a biliárddal volt elfoglalva, a többiek pedig társaságonként asztalhoz ülve beszélgettek. Murád, Izsák Bálint, Molnár Peti, Eszéki Tamás és Kishegyi Erika ezért egy óra hossza után csalódottan vonult ki a teraszra dohányozni, s kedvüket szegve beszélgettek a kudarcról.

– Ha Petőfiék is így tudtak volna csapatot összekovácsolni, ahogyan mi, itt bizony sosem lett volna dualizmus – jegyezte meg összetörve Izsák.

– Ahogyan a drága Heine is mondta: „csitt, beteg poéta, hallgass” – idézte szomorkásan Eszéki. – Ahogyan hős negyvennyolcasaink is emelt fővel tűrték a vereséget, nekünk is megmaradt még valamink, mint minden igaz magyarnak...

– Ó, büszkeség! – szavalta drámaian Molnár Peti.

Murád ekkor telefonjáért nyúlt, ugyanis Gesztelei Laura hívta.

– Murád, kedves, megtennéd, hogy kinyitod az utca felőli bejáratot? – kérdezte a színésznő. – Két perc és ott vagyunk.

– Azt bezártuk, hogy ne keltsünk feltűnést. Az előcsarnoki bejáraton keresztül gyertek!

– Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. Úgy gondolom, a recepciós nem engedne be minket – húzta a száját a lány.

– Szép összegért vásároltuk meg a hallgatását, nyugodtan gyertek.

– Murád, hidd el, nem jó ötlet! Akkor gyere ki az utcára, és döntsd el magad!

Murád megitta rövid italát, s megindult az előcsarnokon keresztül az utcai bejárathoz, az isztambulosok pedig követték.

– Nem tudom, mi üthetett Laurácskába – töprengett Murád, mire a sarkon a kisasszony fordult le.

– Ez lehetetlen! – kapta szája elé a kezét Kishegyi Erika. – Ez nem lehet igaz!

– Jóságos Istenem! A kiskirályságom császársággá érett – döbbent meg Eszéki Tamás.

Gesztelei Laurácska után úgy negyven ember kullogott jókedvűen, hahotázva, óriási vigyorral az arcukon.

– Megőrültél? – pirított rá Molnár Peti.

– Minden mulatság alapja egy szép nagy társaság – mosolygott Laurácska.

– De ez a társaság olyan nagy, hogy lekörözi Magyarország katonaságának létszámát is! – szállt vitába Molnár Peti.

– Ha már egyszer Soroksárról eljöttek ide, érezzük jól magunkat velük – tanácsolta Murád lelkesen.

Izsák Bálint boldogan kutatta fel a kávéház kulcsát zakója zsebéből, s ünnepélyesen tárta sarkig az ajtót a vendégek előtt.

– Laura drágám, mindig tudtam, hogy rád lehet számítani – kapta el a kisasszony kezét, mire az örömittasan ölelte át az őrült költőt.

Ettől kezdve a hangulat a tetőfokára hágott. A mostanában elegáns és stílusos kávéház ezen az estén újból azt a célt szolgálta, mint évszázadokkal ezelőtt – féktelen mulatásnak színteret adni. Nem telt el sok idő, az alkohol mámora csalfa, bódító szellemként varázsolt el minden fiatalt. A zene egyre hangosabbá vált, a tánc egyre forróbb lett, az emberek hangosan kacagtak. Mivel az utcai bejáratot nyitva hagyták, híre ment egész Budapesten a fergeteges parti híre, vadidegenek érkeztek, mint egy szórakozóhelyre. A kávéház átjáróházzá változott, a mosdóban Murád olyan nagybecskereki ismerősökkel találkozott, akiket már hat éve nem látott, s csak a toalettet használni tértek be. Még egy hontalan is betévedt, akiket a fiatalok örömest felkaroltak, borral kínálták, összebarátkoztak vele. Felfedezőútra indultak a kávézóban. Rátaláltak a második emelet raktár részében egy régi mikrofonfelszerelésre, amit lehozva karaoke alkatrésszé alakítottak; a személyzeti irodában szerelmesek enyelegtek; megtalálták Gesztelei Laurácska játékpisztolyát, ami a szerepéhez volt szükséges, s azzal lövöldözték agyon egymást. Hol az egyik feküdt üvöltve a padlón, mert meglőtték a vállát, hol pedig a másik, mert szerelme örökké Dis birodalmába került, s Orpheus sorsából tanulva inkább ő maga is a halált választotta. S szépen, lassan, fokozatosan a kárörvendően kacagó pokol lett úrrá a kávéház fölött. Murád minden erejével igyekezett uralni a helyzetet. Az isztambulosok néha megszánták szegény férfit és megpróbáltak segíteni, rendet teremteni, míg a szálloda rendjének őre, vezérigazgatója, az ideiglenes miniszterelnöke, kormányzója, sőt a királya, Eszéki Tamás megsemmisülten bújt meg a pult mögött s zenéket válogatott.

Murád éppen a frissen kiürített személyzeti irodában tanakodott Molnár Petivel, hogy mitévők legyenek, mire Gesztelei Laurácska toppant be boldogságtól kipirult arccal.

– Nem is tudtam, hogy van pincénk. Mi van odalent?

– Pince? – döbbent meg Murád. – Te meg miről beszélsz?

– Gyertek, nézzétek meg! A mosdók mellett van egy ajtó, azt nyitottuk ki, ott találtuk.

Murád és Molnár Peti döbbenten követték Gesztelei Laurácskát a mosdókhoz, ahol hatalmas tumultus volt.

– Hihetetlen ez a hely! – jött fel éppen két idegen a sötét pincéből csillogó szemekkel. – Buda alatt egy katakombarendszer húzódik – lelkesedett.

Erre már Eszéki is odasietett, hisz az izgalmas felfedezés őt is felcsigázta. Mindenki egy emberként áramlott a pince ajtaja felé, mire Murád hősiesen az első lépcsőfokra állt, s feltartott kézzel beszélni kezdett.

– Aki ide le szándékozik jönni, annak kötelessége betartania a szabályokat! Mi, isztambulosok haladunk legelöl, és akik velünk tartanak, azok együtt maradnak.

Az isztambulosok megindultak, kivéve Molnár Petit, aki állítása szerint fél a szerelemtől és minden más sötét veremtől. Egyetlen fényforrásaik a telefonjaik voltak. Mikor leértek, egyszerű raktárat találtak, azonban az egyik kamrába belépve egy rozoga, alacsony ajtóra bukkantak. Ekkor Adrienn lépett Murád mellé, mondván, hogy rettenetesen fél, s innentől kezdve Murád nem engedte el a lány kezét. A kicsi ajtón áthaladva valóban téglaépítésű alacsony és szűkös folyosóra értek, ami szerfelett hosszú volt s milliónyi elágazás tárult szemük elé. Előre haladtak, s hamarosan cellákra bukkantak. Kicsi üregek voltak ezek, amiket vasrács különített el a folyosótól. Oly sötét volt s egyre, egyre csak hidegebb. Mennél beljebb jártak, annál többen estek pánikba, lett rajtuk úrrá a rettegés. A sötét ismeretlen kedvesen mosolyogva hívogatta áldozatait, mint egy bestia, miközben alig várta, hogy elnyelje a kíváncsi szemeket. De ugyan ki tudja, hogy mi található a félelmetes ismeretlen torkában? Egy szebb világ? Pusztulás? Csak az Isten tudja. Hamarosan azonban akkora lett a rettegés és a kétségbeesettség, hogy azonnali hatállyal vissza kellett fordulni. Akadtak persze bátor lázadók, akik ellenezték, ám szavuk nem számított. A félelmet az is fokozta, hogy időközben Kishegyi Erika is felfedte szörnyű titkát, mégpedig, hogy ő maga egy médium, és hallja az itt rekedt szellemek jajkiáltásait. Azt mondta, a budai vár pincebörtöne volt ez, de a kommunizmus idejében is előszeretettel használták a vörös csillagosok emberek „megjavítására”. A költőnő ködösen tolmácsolt a két világ között, mire még a legbátrabbakon is az iszonyat lett úrrá, jó néhány szerencsétlent pedig majdhogynem ájult állapotban kellett kitámogatni.

Odafent kínzókamralázban égett az akkorra már hatvan főt rúgó társaság. A vélemények természetesen megoszlottak, voltak, akik a realitást keresték, és egyszerűen a szomszédos házak éléskamráinak és biciklitárolóinak titulálták. Ezt azzal magyarázták, hogy minden kamrán név állott, és sok esetben találtak üvegpalackokat. Népesebb csoport gyűlt Kishegyi Erika köré, akik kínzókamrákat véltek látni az alagút mentén, sőt, olyan is volt, aki csontvázat és szellemet is látott. Sokáig érveltek és vitatkoztak, mígnem két lány könnyes szemekkel rohant Murádhoz.

– Három barátunk lent maradt!

– Biztos ez? – kérdezte.

– Persze! Mikor lent voltunk, lefordultak egy másik folyosóra, hogy arrafelé is szétnézzenek. Azóta nem láttuk őket.

– Idióták! – kiáltott Murád, s megindult a pinceajtó felé. Ekkor látta meg, hogy azóta föl-le járkálnak a vendégek, mire hosszas veszekedés után mindenkit kiűzött, s csak egy hat főből álló expedíció csapattal indult le, hogy megkeresse a három eltűnt személyt. Gesztelei Laurácskára bízta a feladatot, hogy vegye ki a zárból a pincekulcsot és őrizze. A kacskaringós folyosók végtelenjében nagyjából fél órát bolyongtak, mire megtalálták a három fiatalembert vígan dohányozva egy cellában.

– Teljesen megőrültetek? - rivallt rájuk Murád. – Bármilyen gáz lehet itt, és ti itt gyújtotok tűzet?

Ekkor aztán Eszéki is bűnbánóan tette el cigarettáját, amit épp meggyújtani szándékozott.

Mikor fölértek, óriási tapsvihar és ováció fogadta őket. Eszéki ünnepélyesen becsukta a pinceajtót, s kérte Gesztelei Laurácskát, hogy adja át a kulcsot. Akkorra azonban annak nyoma veszett. Murád pontosan tudta, hogy valamelyik vendég rakta el bosszúból, amiért nem engedett le senkit. A kulcs keresésével másfél óra telt el. Legfőbb gyanúsítottá Adriennt tették, ám Murád ezt képtelenségnek vélte. Végső elkeseredettségben a férfi úgy próbálta visszaszerezni a kulcsot, hogy bezárta az ajtókat, s lekapcsolta az áramot. Ígéretet tett, hogy kétpercenként felkapcsolja, s ezt akkor hagyja majd abba, mikor az asztalon látja a keresett tárgyat. Végül a harmadik felkapcsolás során Adrienn lépett Murádhoz, hogy megtalálta az egyik fotelben.

Azonnali hatállyal feloszlatták ezt a „kis összejövetelt”, majd hozzáfogtak a takarításhoz.

Ünnepélyesen megesküdtek az isztambulos művészek, hogy sírjukban is őrzik majd a titkot. A dolgot azonban nehezítette az a tény, hogy másnapra egész Budapest az esetről beszélt, számos rivális lap lehozta, de Iszák Bálint egyenesen azzal támadta le Komjáthy Szilárdot abban a pillanatban, amint hazaérkezett, hogy miféle kínzókamrák és katakombarendszer fölött kell tengetnie mindennapjait.

Az igazság senkit nem kerülhet el. Az fut utánunk, mint egy kiéhezett vadállat, s mi csak botladozunk előtte. Lassíthatjuk, igaz, de előbb-utóbb úgyis utolér, s ízekre szaggat. Komjáthy úr rendkívüli bizottsági gyűlést hívott össze, s a bűnösök tagságviszonyáról esett szó. Csak tehetségüknek köszönhették, hogy nem lettek elbocsájtva, ám következő nagy projektüket, ami egy madridi úttal járt volna, törölték, s három hónapig csak egy-egy hírt közölhettek az Isztambulban. Ezután többé nem esett szó a pincéről.

Egy azonban biztos. Murád életének első nagy fejezete az Isztambulhoz való csatlakozást jelentette. Ez az éjszaka azonban megváltoztatta őt, s egy új alcímet rótt fel élete piszkosan tündöklő lapjára – Soha már.  

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés