Murád egy közeli parkban sétált a Gellért-hegyen Eszéki Tamással. Eszéki Tamásról tudni illő, hogy igencsak jártas a filozófiában és a pszichológiában, így cikkeiben, verseiben és regényeiben csak úgy hemzsegtek a mélységesebbnél mélységesebb gondolatok. Középkorú, örökké tréfás kedvű férfi volt, ám esze olyan volt, akár egy beépített fordítógép – mindent, amit érzékelt, azonnal átalakította művészire, szépirodalmira. Emiatt Csajszky-Adyval kimondottan irritálták egymást, így Murádnak sem adatik meg sűrűn a közös program a számára oly szimpatikus munkatársával. Komjáthy úr megbízta kettejüket, hogy készítsenek egy riportot egy Amerikából visszatért okkultistával, melyből való cikket Murád tollának stílusával óhajtotta olvasni, ám szükséges volt a filozófiai következtetés is, ezért a férfiú mellé rendelte Eszéki Tamást. Az öregasszony, mikor felkeresték az Isztambultól, örömmel állt az újságírók rendelkezésére, azt azonban kijelentette, hogy az Isztambuli Megállóba be nem teszi a lábát, elvégre Komjáthyt és a politikai pártját is gyűlöli. Nem elegyedtek vitába az asszonnyal, hogy Komjáthy úr voltaképpen már tíz éve elzárkózott a politikától, készségesen jelentek meg a megbeszélt kávézóban, s mikor végeztek, ráérősen bandukoltak hazafelé.

Hűvös, őszi nap volt. A Gellért-hegy büszke fái krokodilkönnyekként hullatták sárga leveleiket. Hogy mit sirattak? Ki tudja. Talán ezeregyszáz év után is hallják szegény Imre herceg nevelőjének fohászkodó, irgalomért könyörgő sikolyát. Egy bizonyos. A Budapest fölé magasodó fák megannyi kínnak és borzalomnak voltak szemtanúi, s ha valamiféle ovidiusi csoda folytán emberré válnának, rögtön belehalnának a látottak fájdalmába.

– Megírod ma a cikket? – kérdezte Eszéki Tamás.

– Amint hazaérek – ígérte Murád.

– Holnap küldd át az anyagot, ma moziba megyünk – mosolygott a férfi.

– Csak sikerült Katinak rávenni? – kapott a szón jót mulatva Murád. Köztudomású volt ugyanis, hogy a Nagykátai Katalinnal való házassága csúnyán megromlott, s a többiek tartanak attól, hogy válás lesz a vége. S Eszéki Tamás akármilyen népszerű író is, hóbortjai és abszurd felfogása miatt Nagykátai Katalin nélkül aligha tudna talpon maradi ebben a rohanó világban.

– Még mit nem! – legyintett. – Molnár Petivel.

Molnár Péter Eszéki legjobb barátja volt. Humoristaként és paródiaíróként robbant be a köztudatba, ám kilengő életstílusával egy az egyben Eszékihez illett.

Murád sokat sejtve vonta fel szemöldökét.

– Ti Molnárral mentek kettecskén a moziba?

– Na jól van... – habogott Eszéki. – Lesznek még ott páran.

– Mindjárt gondoltam. És mégis kicsodák?

– Sissi és Rábai Enikő – bukott ki belőle.

Sissi az Isztambul egyik színésznőjeként ismert, Eszéki szeretője. Kapcsolatuk szigorúan titkos, ám tud róla az egész város, hiszen örökké olyan helyen rejtőznek el, hogy a vége biztos lelepleződés legyen. Rábai Enikő úgyszintén a férfi szeretője volt, most azonban Molnár Péter udvarol neki.

– Ugye nem mondod el Katinak? – kérdezte pirulva Eszéki. Murád szíve megesett a korosodó férfin. Ó, mennyi tudás, mennyi tehetség tombol benne, mégis milyen gyermeteg lelkű Eszéki.

– Rajtam ugyan ne múljék, de a város legjava ismer téged. Holnapra ezzel lesznek tele a pletykalapok – kacagott Murád.

– Már mindent előre kiterveltem – suttogta sejtelmesen Eszéki, s öltönye belső zsebéből elővett egy napszemüveget, óvatosan megmutatta Murádnak, majd gyorsan visszatette oda, ahol eddig is lapult.

Már a park legvégén jártak, pár lépés választotta el őket az úttesttől, ahol buszok és villamosok süvítettek, akár gyenge lelkeket űző, ordító démonok. Egy terebélyes bükkfa árnyékában egy újságos bódé állott, s Murád megtorpant.

– Várj egy pillanatot, kérlek! Új irodalmi lap indult, ami magát nálunk is értékesebbnek kiáltotta ki, és epedek a kíváncsiságtól. Meg kell vennem, bele kell olvasnom!

– Nem hiszem, hogy sikerrel fogsz itt járni – csóválta fejét Eszéki, de azért követte Murádot.

A bódét szemügyre véve a férfiú megtorpant. Óriási Kossuth-címer díszelgett a közepén, fölül pedig hatalmas tábla hirdette: „szabad sajtó”. A lapok egytől egyig megsárgult, ősrégi számok voltak, mind 1956-os. Az újságárus bácsi nyolcvan év körülinek nézett ki, kopott öltözetet viselt, de karján nemzeti színű karszalag feszült.

– Jó napot! – szólt bizonytalanul Murád. – Önnek van-e a Modern Szimbólumból?

– Francia? – kérdezte értetlenül a bácsi.

– Nem, magyar. Most indult lap.

– Nézze, uram! A város legbiztosabb újságárusa vagyok! Nálam minden új holmi megtalálható, még ezekben a lélekemelő forradalmi napokban is. Biztosíthatom, forradalmár, demokratikus lapokat is árulok titkon, de megesküszöm önnek, én a maga lapjáról még csak nem is hallottam. És amelyik lapról én nem hallottam, az nem is létezik.

Murád semmit nem értve fordult Eszékihez, magyarázatot követelve. Hátráltak néhány lépést, majd a férfi fojtott hangon magyarázni kezdett:

– Ez az úr maga is harcolt 1956-ban. Bátor, magyar hős, de megőrült a szabadságharcban. Túl sok volt a tank és alatta túl sok volt a jó barát. Anyját a szeme láttára lőtték agyon, az apját Recsk nyelte el örökre. De hát szabadságharc volt. Harcban az emberben oly nagy a hevület, a szabadság sok áldozatot követel, az ember fájdalomtűrő képessége pedig parányi. Megőrült a szabadságharc leverésekor, s megrekedt az időben. Még mindig azt hiszi, hogy itt forradalom van, s a szabadságunkért küzdünk a fojtogató vörös ködfelhő ellen. Így hát csak 56-os újságokat árul, kiváltképpen forradalmiakat.

– Hiszen ez lehetetlen! Nincs senki, aki elmagyarázza neki, mi a helyzet?

– Nosza, próbáld meg! – mosolygott Eszéki.

Murád bizonytalanul lépett a bódéhoz.

– Ugye uram... – kezdte. – Ugye tetszik tudni, hogy a szabadságharcnak vége, s azóta eltelt sok-sok év? Ugye tetszik tudni?

– Már hogy tetszene? – kiáltott fel a bácsi. – Hiszen te sületlenségeket beszélsz! Sok idő eltelt már, de csapataink harcban állnak! Ezt a rádióban hallottam! A rádió nem hazudik, fiacskám.

– Tudnia kell, uram...

Egy busz száguldott el az úttesten, s az öregúr egyébként is fátylas szeme elvakult, és öklét az égbe emelve kiabálta:

– Nem volt még elég? Ruszkik haza!

– Uram, ez egy busz, ami magyar utasokat szállít.

– Magyarokat? Akkor jobb a helyzet, mint gondoltam. Sikerült tankokat elfoglalnunk a szovjetektől, az esélyeink fantasztikusak!

Murád szomorúsággal a szemében pillantott hátra az együtt érző Eszéki Tamásra. Nem tudta, hogy kimondja-e. Fogalma sem volt, miképp reagál majd rá az úr.

Nagy levegőt vett.

– Uram, novemberben a szabadságharcot leverték. A harcoknak vége.

A bácsi szeméről eltűnt a ködfátyol, mintha a csillagokat az égre szövő pók holtan esett volna a földre.

– Le... Leverték? Oda a szabadság? Maradnak a szovjetek?

– Nem! – sietett a válasszal Murád. – A szovjetek régen kivonultak az országból, sőt, Szovjetunió már nem is létezik. Magyarország szabad!

A bácsi szeme elé újból ezüstös fátyol kezdett szövődni lassan, rendezgetni kezdte az újságait, s kimérten így szólt:

– Maguk azt hiszik, bolond vagyok. Hát közlöm magukkal, nem én vagyok a bolond, hanem maguk! Úgy gondolják, egy szabad országban élnek, és hogy függetlenségünk arany szárnya a csillagos eget súrolja. Ez szabadság, kérem? A legszörnyűbb diktatúrában élünk, a néma, hipnotikus diktatúrában, ahol az emberekkel elhitetik, hogy mi a jó, s a nép aképpen cselekszik. Én harcoltam ezért a hazáért. Én tudom mit jelent szeretni a hazát és vágyni a szabadságot. Mégis a minap, mikor kint lobogott a bódémon a magyar zászló, idejött pár fiatal, s érdeklődött, miért kedvelem én a fasizmust. Ha egy nép kezéből kitépik a zászlót, az indulatból könnyű visszaszerezni. Ha egy nép ádáz, démoni suttogásokra hallgatván maga veti a sárba a zászlót, a hőn áhított függetlenség csak nagyon nehezen visszaszerezhető fogalommá válik. Mert mindaddig, míg egy nép nem fogja kezében saját zászlaját, addig valaki más, valaki nagyobb és fölöttünk álló tartja helyettünk másik zászló mellett. Ekkor másoktól függünk, s a szabadságunk lehullott. Bolondok maguk! És mindenki más is, aki úgy sejti, ebben az országban nincs itt egy titkos erő, hatalom, ami elnyom bennünket. Mert ez a nép sosem vetette el arany öntudatát, csak ha kitépték, mint áldozati állatnak a szívét szokták. Igen, meglátják, mikor nesztelenül beteríti az éjszaka a Corvin-közt, ezernyi pesti fiú lelke ordít föl a sötétségből, s skandálják a Nemzeti dalt. s majd akkor megértik, mi is az a szabadság! Mert mi a rabságban is képesek voltunk szabadok lenni. Így van... Ez tetszeni fog a közvéleménynek... A világ majd segít rajtunk... Adhatok valamit? – kérdezte meglepődve, miután földre szegezett pillantással győzködte önmagát.

Eszéki megbökte Murád vállát, s kérlelően csóválta a fejét.

– Nem, köszönöm! – mondta csüggedten Murád, s Eszékivel az oldalán megindult az úttest felé.

Út közben Murád csak az öregúrra tudott gondolni, s a szíve egyre kisebbre és kisebbre zsugorodott.

– Tamás! – csattant fel. – Én nem hiszem el, hogy nincsen senkije, aki felvilágosíthatná, türelmesen elmagyarázhatná, mi történt.

– Egyfelől ha felnőtt fejjel egyszer újra visszagondolsz erre a jelenetre, másképp fogod majd megítélni. Ha jelképesen is, de álláspontja nagyon is aktuális. Ezen kívül én szentül vallom, egy ország akkor lehet csupán teljesen szabad, ha annak népének egésze szabad. Bosszankodásod első feléhez visszatérve pedig, de egyetlen egy hozzátartozója még él, és történetesen az úr napról napra azért jár ki ehhez a diófához bódéjával, mert úgy beszélték meg egykor régen, hogy november 9-én ott találkozzanak.

– És mi történt?

– A szüleivel Bécsbe emigrál.

– És erről az úr nem tud?

– Dehogynem – mosolygott Eszéki. – De ameddig lélek uralja a testét, a remény szívének dobosa marad... Utóvégre, ő is csak egy magyar ember.