Komor februári éjszaka volt, gondolt vissza Murád.

Klap klap klap...

A vonatunk úgy röpített az éjszakában, akár egy vérengző sasmadár, aki ördögi nászra szállította az aprócska fehér nyulacskáját. Ez a nyulacska az ő gyermeke volt.

S hogy merre száguldott a vonat? Azt csak az Isten tudta, vagy tán még ő sem volt benne biztos. Én azonban szilárdan és megrendíthetetlenül hittem, hogy hosszú és rázós utunk végén egy ragyogó, napfényben és liliomokban gazdag partra érünk, hol az örök kékség nyújtózik mélabúsan és kacagva. A tenger, melyben megfulladni is olyan csupán, mint kisgyermeknek a parton önfeledt játszani.

Csak egy dologban voltam biztos – hogy éjszaka volt. De olyan sötét és olyan rejtelmes, amily gyötrelem még sosem köszönt az emberek korára.

Klap klap klap...

Valaki félrehúzta a fülkém ajtaját, s nem érdeklődvén tetszésem után, helyet foglalt mellettem, a félhomályba borult kabinban. Éppen Ady Endre A nyargaló páholy novelláját bújtam, s hagytam, hogy egy fekete köd gomolyogjék be szájamon keresztül a testembe, s onnan mardosva rettenetes dalt kántáljon gúnyosan, kárörvendően. Éreztem, miként ez a démon, a halál szörnyű angyala sárga, bűzös karmaival feltépi a szívemet, s azon keresztül lelkem legmélyére hatol.

Klap klap klap...

Váratlan érintést éreztem jobb vállamon. Álmatagon néztem fel, s furcsállva vettem észre, hogy az ismeretlen vándor, az utazó, aki számomra csupa rejtély és idegenség, szorosan mellettem ül, s kérdőn rám villantja fekete szemeit, mintha ő kérne számon engem, hogy mit keresek itt.

Oly sok démon, oly sok titok lappangott benne, akár az éjszakában, a halálban, az idegenben... bennem.

Úgy egy percig néztem őt némán, méregettem, elemeztem, majd riadtan kaptam szám elé. 

Ő olyan volt, mint én.

Akkor aztán ő is gúnyosan arcához emelte kezét, mintha tréfát űzne belőlem, s szüntelenül mosolygott rám keservesen.

Klap klap klap...

Nem csak külsőre voltunk olyanok, mintha egyazon anyaméh óvott volna minket, de lelkünk is egy volt. Ezt csak akkor értettem igazán meg, mikor az ő végtelen mélységű, feneketlen, vaksötét tekintetébe fúrtam pillantásom. És ezernyi daloló kis madárkaként reppent ki fütyörészve, csilingelve és táncolva sok álom, vágy, remény, hit s mindenek felett erény. De lomha, károgó dögmadárként rántotta őket vissza a megannyi kétely, félelem, zaklatottság, a kudarc, az elkeseredettség. Így hát csak egy határcikázó galamb tekintett rám búsan - a bizonytalanság.

Klap klap klap...

Órák hosszat csak néztük egymást. Mikor megkérdeztem, kicsoda ő, válaszul feltette a kérdést, ki vagyok én. Magam sem tudtam, így hát nem felelhettem neki. Ott robogtunk két állomás között, s nekünk fogalmunk sem volt, hol járunk.

Végre megállt a vonat, ám sehol sem voltunk, csupán az időben, a térben, egy egységnyi semmiben. Körülöttünk csillagok ragyogtak, s fel-fel tűnt egy üstökös, ami megcsillantotta a sínek ezüstös vonalát. A vándor felállt, megfogta jéghideg, pillekönnyű ujjaival a kezem, s vezetni kezdett. Mikor elérkeztünk a vagon ajtajához, ajkaihoz emelte mutatóujját, hogy ne szóljak egy szót sem, majd elmosolyodott, s megszólalt.

– Ezer évnek távlatából - suttogta gyermeki hangon, mintha az angyalok ráznák ezüstcsengettyűjüket, s homlokán gyémántokként csillantak meg ráncai.

Könnyedén ugrott le a lépcsőről, s elsétált a sűrű ködben.

Mit sem értve andalogtam vissza magányos kabinomhoz, s az ablakhoz lapultam, hátha megpillanthatom újból az arcát. A magam arcát. Nem volt ott más, csak a tátongó üresség. Lustán, kelletlenül újból elindult a vonat.

Klap klap klap...

Egyszerre csak heves sípolást hallottam, vadul fékezett a vonat, olyan sebességgel, hogy majdhogynem kisiklottunk, majd döccent egy nagyot.

Ő volt az!

Hallottam magam alatt, a tulajdon lábam alatt a sikolyát, a gyermeteg sírását, a harangként felkonduló jajszavát. Éppen a lábam alatt ömlött ki az ő titokzatos, fekete vére, s én nem tehettem semmit.

A vonat csak röpült tovább, oda, ahová az Isten sem tudja, merre van, s ő ott sikongott a fülembe. Megöltem őt. Megöltem a vándort, az éjszakát, a fekete angyalt, a halált. Megöltem magamat.

De nem hagyta magát elfelejteni. Minden sötét éjjelen ezután ezüstös álomként lopózik elmémbe, rám kacag, ahogyan én kacagtam anyámra, mikor kisgyermek voltam, majd dallamos gügyögéssel veti magát a halál szárnyába.

S hogy én voltam-e vendég nála, vagy ő énnálam? Bár tudnám.

De ő csak repült messze, messze, hol a csillagos ég és a lángoló föld összeér, s az angyal és a démon összecsókolózik.

Ott fordul meg néha, s int nekem mosolyogva az út végén.

Ott tért ő haza.