Az idő fogaskereke az estéli órákhoz ért már. Buda utcáin visítozó, esztelen fruskák vihorásztak és rohantak lábuk után. Fiatal lányok és férfiak siettek kicicomázva, illatozva, akár egy-egy romlott, hamiskás virág, amely alig várja, hogy rászálljon végre a méh, bár maga sem tudja, minek, csupán nem szeretne a többi virág között beporozatlan maradni. Autók és buszok száguldoztak telis-tele emberekkel, a vén Dunán fel-le úszkáltak a hajók, mint a búskomor szívekben az öröm. Az Isztambul szállodában a késői órák ellenére sürgött és forgott minden vendég és lakos, nyíltak és csapódtak az ajtók, kiabáltak a gyermekeik, párjuk után, netán a lakájért, táskák halk puffanással, kulcsok éles csörgéssel estek a földre. Tűsarkúak, lakkcipők léptei haladtak el az ajtók mellett, egyszóval a feje tetejére állt az Isztambul örökké rohanó világa. De ezen nem is csodálkozott senki, a személyzet és az ott élők régen hozzá szoktak, hogy a péntek a színházak, mozik, éttermek, városnézések, partik estéje volt.

Az Isztambul kívülről úgy festett, mint egy gyönyörű istennő, akinek milliónyi szeme van, csupán az egyiket hagyta csukva. Egy szoba ablakából nem szűrődött ki aranyló fény, apró, keveset sejtető titkokat suttogva a külvilág járókelőinek a szoba lakójáról. Murád szerette a félhomályt. Ezen az estén is csak az utcáról beszűrődő fény világította be lakosztályát, ő pedig az ablakban üldögélt, békésen szívta be jó mélyen mentolos cigarettáját, s egyszerre megvető és irigy pillantással szemlélte a az utca népét. Murádnak sokszor fordult meg a fejében, hogy az Isztambul ablakai és ajtajai határt jelentenek két világ között. Határ Murád és társai valamint a külvilág között. Az Isztambul művészei egytől egyik mások voltak a kint sürgő-forgó emberektől, s Murád fejében gyakran villant be a kérdés, idebent jobb-e, vagy odakint. Ezen kérdést majd egy éve próbálja magának megválaszolni, egy dologban azonban biztos volt – ő ide tartozik, ebbe a szmokingokba és báli ruhákba öltöző, művelt, mégis roppant szeszélyes művészek közé, akik tele vannak tehetséggel és célokkal, de mindenek fölött élettel. Ott kint pedig minden olyan durvának tűnik, tele felszínességgel és ostobasággal, ám mégis minden olyan egyszerű és nehéz. Mégis ők azok, akiket műveiben imitál, s nekik ír, nekik kedveskedik és őket próbálja jobbá és bölcsebbé tenni.

Murád frakkban ült, a mellette nyugvó kristályhamutálban elnyomta a cigarettáját és egy újabbra gyújtott rá. A konyakjáért nyúlt, ám eszébe jutott, hogy fontos fellépése lesz, így inkább visszahúzta kezét.

Borzasztóan izgult.

Legutoljára az első isztambuli estéjén izgult ennyire. S csak amikor szemügyre vette, hogy ki siet a kávéház elé rendelt taxihoz, akkor döbbent rá, hogy lassan egy éve pontosan így kezdődött minden. Akkor is az Isztambul Est előtt vadul verdeső szívvel szívta cigarettáját, s abban a helyzetben látta meg őt – Leil Annát. Ma világoskék, térd fölötti ruhát viselt, a selyem hozzásimult alacsony, kissé húsos testéhez, s hogy a húszas évek divatja szerint becsavart tejfölszőke haja ne ázzon el, az egyik személyzet ernyőt a feje fölé tartva rohant vele a kocsihoz. A nagy sietségben azonban rendkívül magas, ezüst színű körömcipőjében lába kifordult, és majdnem térdre esett. Riadtan nézett hátra, hogy nem nevet-e rajta senki. Murád ekkor tudott csak beletekinteni az angyali arcba. Krétafehér arca makulátlan, ajkait vérvörös rúzzsal kente ki, szemei pedig olyan feketék voltak, akár az éjszaka sötétje. A férfi akárhányszor tekintett a lányra, mindig úgy érezte, mintha először nyilalna belé a felismerés, hogy ő bizony szerelmes. Ám Leil Anna nem csak a város egyik legünnepeltebb színésznője volt, rejtegetett ugyanis egy titkot. Egy titkot, amit csak Muráddal osztott meg, még a kezdetek kezdetén. Verseket írt ő maga is, ám úgy mondta, ezek csak arra kellenek, hogy ne benne tornyosuljon az a sok méreg, inkább kiveti papírra.

Hiszen ők, még ha nagyon rövid időre is, de bizalmasai voltak egymásnak! De mégis ez hogyan lehetséges, amikor a lány most olyannyira nagyon gyűlöli a férfit? Mi vezetett el idáig?

Murád nagyot szívott a cigarettájából, lehunyta a szemét, s visszaemlékezett. Abban a pillanatban az idő fogaskereke megállt, s visszafele kezdett pörögni gyorsan. Kacagó pillanatok, bűnben tocsogó vágyak, züllött képek röppentek fel, mialatt a kerék rohant, s majdnem egy teljes fordulatnál megállt, s szép lassan elkezdett előre haladni. Murád pedig hagyta, hogy a fogaskerékbe szoruljon, s boldogan zuhant a végtelen időnek és térnek kicsiny szegletében, majd boldogan ordítva zuhant vissza a naphoz, amikor az ő világa kezdetét vette.

Nagybecskerek külvárosának két utca sarkán állott a ház, ami felnevelte és otthont adott neki hosszú éveken át. Ide érkezett meg a taxi, ami nem csak szülőházától vezette el Murádot, hanem régi életétől és gyermekkorától is elszakította. Régi, tiszta énjének, igaz eszméinek mintha azóta gyökeres ellentéte lett volna ez az elzüllött, romlott fiatalember. Így állt ott háza kapuja előtt öltönyben azon a napsütéses tavaszi napon, s úgy érezte, immáron idegenként, betörőként lehet jelen városában, vagy mintha csupán egy színész lenne a Madách Színház jól kidolgozott díszletei között. S egyszerre csak megjelent könnyező szemű, tiszta hitű édesanyja, s a méltóságtól és büszkeségtől sugárzó, bőröndöt cipelő édesapja. Murád ragyogó arccal intett szüleinek, de azok keresztülnéztek rajta, s kételkedő pillantással méregették a taxit.

– Apa! – szólt Murád, de nem kapott választ. Helyette mindketten hátrapillantottak, mert kisfiuk nehéz táskáját vonszolva lelépett a teraszról, s megindult feléjük.

Ő volt az – Murád, majdhogynem egy évvel ezelőtt. Kopott farmernadrágban és ócska, barna műbőrkabátban sietett az autó felé. Bepakolták a bőröndöket, majd búcsút vettek egymástól. Kis időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Murád rájöjjön, nem élheti meg újból a napot, legfeljebb külső szemlélője lehet, ugyanis azóta más emberré kovácsolódott, így nem bújhat régi bőrébe. Szerette volna újból megölelni szüleit, ahogyan tiszta szívvel kisfiúként tette, de már nem volt rá képes. Ehelyett beült önmaga mellé a taxiba, miután az ifjú Murád utoljára megölelte apját és anyját, majd északnak vették az irányt. Gyermekkorában kényszerítette magát, hogy ne nézzen hátra, most azonban meghatottan integetett nekik, bár tudta, hogy úgysem láthatják.

Az út hosszú volt, s kételyekkel teli. Izgalom fogta el, mikor maga mögött tudta Szabadkát, Szegedet, Kecskemétet, ugyanakkor titkon remélte, minél később kerül sorra Budapest, ekkor ugyanis még nem tudta, mit tartogat neki a magyarság fővárosa. A sofőrnek mondania sem kellett, mikor az Isztambulhoz értek. Mikor ugyanis a fiú meglátta a hófehér, fenséges kastély büszke építményét, rögtön érezte, hogy ez az a hely, ahová hivatott. Ilyesvalamit érezhet egy kicsi teknős is, aki elsőként csobban az óceánban. Eddig erőtlenül bukdácsolt a homokos parton, s most végre célba ért.

A szálloda ajtajában két hordár és egy öltönyben virító, barátságosan mosolygó, korosodó úr állt, akinek haját már őszre festette az idő, de szemében olyan intenzitással csillogott az elevenség, ahogyan sok más embernek egész élete során nem. Mikor kiszállt az autóból, a három férfi azonnal odalépett hozzá, kezet fogtak, bemutatkoztak egymásnak, majd hozzáláttak a pakoláshoz.

– Csak ennyi? – vonta fel szemöldökét Komjáthy úr, mikor a csomagtartóba tekintett.

– Tizenkilenc évem két bőröndbe belefér – vonta meg vállát zavarodott mosollyal a fiú.

– Sebaj – veregette meg vállát Komjáthy úr. – Te magad is sokkal több vagy odabent, mint idekint, jól tudom az írásaidból – mosolygott.

A hordárok felvitték a szálloda második emeletének huszonnégyes lakosztályába a bőröndöket, a két férfi pedig követte. Az ajtón belépve egy tágas, fenségesen berendezett nagyszobába értek a legmodernebb felszerelésekkel ellátva, ugyanakkor tükrözte a század elejének kifinomult eleganciáját. Balról nyílott a hálószoba, jobb kéz felől pedig a fürdő.

– Ha megfelel neked is, akkor ez lesz az otthonod – mutatott rá az úr.

– Álmodni sem tudnék csodálatosabbat. Hálásan köszönöm!

Komjáthy úr mosolygott, majd helyet foglalt a szoba közepén álló gyönyörűen faragott faasztalnál, s intett Murádnak, hogy tegyen ő is így. Megtárgyalták a munkafeltételeket, hogy miképpen kell azt az életformát megtanulnia, amiben élni fog, s hogy hogyan működik az Isztambul művészeinek élete.

Ezután átadta a szoba kulcsait, s lesétáltak az aulába, hogy elmondja, mi merre található. Megmutatta az éttermet és a Duna partjára nyíló kertudvart, majd elmagyarázta, hogy Buda legsikeresebb kávéháza, az Isztambuli Megálló két bejáratú. A szálloda vendégei és lakói az aulából nyíló üvegajtón keresztül közelíthetik meg, míg a járókelők számára fent tartanak egy utcáról nyíló bejáratot is. Ők az üvegajtón keresztül sétáltak be, s hirtelenjében Murád megértette, miért is olyan népszerű ez a hely. A kávézó falai régi festményekkel, képekkel és újságcikkekkel volt kiaggatva, a plafonon kristálycsillár lógott, s a háttérben pop zene szólt, de abból csak a legkellemesebbek, így aztán fiatalok és idősebbek egyaránt megtöltötték a helyet. A pult a szálloda felőli sarokban volt, s amellett volt egy hatalmas üvegablak, amin keresztül ki lehetett jutni a teraszra, ami a Duna fölé volt építve.

A kávéháznak minden asztala foglalt volt, akadtak vendégek, akik tanácstalanul ácsorogtak helyet keresve, de egyikük sem közelített az északnyugati sarok felé, ahol egy hosszú és két kisebb asztal üresen állott. Ez ugyanis kizárólag az Isztambul művészeinek volt fenntartva, ide ült le Komjáthy és Murád is. Az úr végigmérte a fiú ütött-kopott öltözetét, mire Murád elszégyellte magát.

– Azokat a műveket, amiket elküldtél nekem, a következő számban megjelentetjük, így megkapod az e havi fizetésed, és vehetsz magadnak pár... alkalomhoz illőbb ruhát – mondta, s feléje tolt egy borítékot.

– Igazán köszönöm!

– Egyébként ez a hely a művészeim központja. Látod kint a két szemüveges urat? Az egyik Radnai Zalán, az Isztambul főszerkesztője és főszervezője, nála rendezettebb és összeszedettebb ember kevés akad. Furcsa, hogy mellette ülő legjobb barátja, a nála tíz évvel fiatalabb Izsák Bálint pedig egy őrült. Dégi Ilona, Radnai felesége az esküvő előtt három hónappal még Izsák menyasszonya volt. Aztán Radnainak egy szörnyű korszaka következett, magányosnak érezte magát, s hogy Bálint enyhíthesse szenvedéseit, csak mert tudta, hogy menyasszonya tetszik a barátjának, egyszerűen odaadta neki.

– Az hogy lehetséges? - kérdezte megdöbbenve Murád.

– Úgy, hogy őrültek – kacagott Komjáthy, s szemében boldog könnycseppek csillantak meg. – Egytől egyig őrültek, de ettől olyan fantasztikus mind egy szálig. Látod azt az alacsony leányzót? Nos, ő a mi huszonhárom éves színésznőnk, Gesztelei Laura. A szeretője a hetvennégy éves Gelencei Áron írónk. És ott van abban a méregdrága frakkban az a fiatalember, aki a felszolgálómnak udvarol, s le merem fogadni, a lány már halálosan bele is szeretett. Nos, ő Csajszky-Ady Lehel, és nem is tudom, hogy az udvarláshoz vagy az íráshoz ért-e jobban. Annyi biztos, hogy mindkettőben zseniális.

Az ifjú, suhanc Murád és Komjáthy még beszélgettek, amikor az idősebb Murád ösztönösen pattant fel. A főbejáraton ugyanis Leil Anna sétált be a maga kecses, táncos lépteivel. A fiú mosolyogva integetett neki, de a lány keresztül nézett rajta, ahogy az általában lenni szokott. Egy évvel ezelőtt azonban még más volt a helyzet. Mikor Komjáthy kitörő örömmel üdvözölte a lányt és az asztalukhoz hívta, Murád szerényen, pirulva mutatkozott be, Anna pedig szelíd, biztató mosollyal ajándékozta meg.

– Tudod – kezdett bele Komjáthy –, van egy drámaírónk, Naszódi Tibornak hívják. Havonta rendezzük meg az Isztambul Estet a Madách Színházban, amely alkalomból általában tőle választunk darabot. Ezáltal lett Annácskából tizenhét éves kora ellenére ünnepelt színésznő.

– Ez fantasztikus! – fejezte ki őszinte csodálatát az ifjú Murád, amit az idősebb Murád és Anna is megmosolygott.

– Drága Annácskám! Igen fontos kérésem lenne feléd! – szólt Komjáthy. – Ízlésed és kifinomultságod páratlan körünkben, ezért megkérlek, légy olyan jó, és kísérd el legújabb barátunkat, hogy vehessen magának pár ruhát, amivel nem lógna ki a sorból.

– Nekem tulajdonképpen szöveget kell tanulnom – húzta száját a lány.

– Okos kis angyal vagy, pár órácskát biztosan várhat.

Anna végül igent mondott, s taxit rendeltek.

Az idősebb Murád nagy örömmel tartott kettejükkel, hiszen nyugodtan csodálhatta a lány szépségét és intelligenciáját anélkül, hogy dühös szemrehányást ne kapna tőle. Külső szemlélőként azt is megállapíthatta, hogy ezen az egyetlen napon kettejük között valóban izzott egy láthatatlan kis kötelék, ami akkor szövődött és akkor is égett porrá. A lány tekintetével csak úgy falta Murádot, szavait saját életéről, a délvidéki helyzetről és költészetéről csak úgy falta. Az egyik üzlet előtt lepihenve megkérte, hogy olvassa fel az egyik versét, s Murád készségesen engedelmeskedett. Annát olyannyira lenyűgözte, hogy bevallotta, még sosem találkozott ilyen nemes lélekről és érzésekről tanúskodó fiatalemberrel, és ez nagyon tetszik neki. Ekkor azt is elárulta, hogy van egy titka, de ezt hét pecsét alatt kell tárolni. Az asztalfiókjának ő maga is szokott verseket írni, s egyet szeretne is felolvasni, csak hogy tudja, milyen, mert még senki sem hallhatott a műveiről. Murádon őszinte csodálat ült ki, mikor végig hallgatta, s rögtön érezte, hogy nem akad nő ezen a világon, akinek a lelki beállítottságai ennyire egyeznének az övéivel. Attól a perctől kezdve szeretett bele testébe, lelkébe, mindenébe, s amikor az Isztambulba visszaérve a lányt az első emeleti szobája ajtajáig kísérte, nyomtak három csókot egymás orcáira, majd Murád a lakosztályába sietett. Kiült az ablakba, és cigarettázni kezdett. A mozgalmas városra leszállt az éjszaka, teltek az órák, de ő csak a lányra tudott gondolni. Eredeti terve alapján ezt az estét az új munkatársaival töltötte volna az Isztambuli Megállóban, de tudta, agya most csak egy emberre tud összpontosítani.

Így peregtek le Murád utolsó tiszta, gyermeki órái. Akkor is látta, hogy Anna a bejáraton kilépve taxiba száll, s színházba siet, majd vége szakadt mindennek.

Elhangzottak azok a kopogások ajtaján, amik halkan kacagva azt a kérdést tették fel: meggyilkolhatunk-e, s tetemedből felépíthetünk-e egy új, egy izgalmasabb fiút?

S mikor azt felelte:

– Szabad!

Igent mondott saját halálos ítéletének. Nyílt az ajtó, s szép lassan bekúszott rajta a halál, ami a porba taszította és megfojtotta a műbőrkabátos, suhancos kisfiút. Az ajtón Csajszky-Ady Lehel lépett be.

– Miért ülsz itt egymagadban? – kérdezte megvető hangon.

– Mi mást tehetnék? – vonta meg a vállát Murád.

– Költő volnál, nemde bár? Egy költőnek élnie kell.

– Születésem óta azt teszem – válaszolta Murád.

– Nem. Születésed óta létezel. De ha most velem jössz, megmutatom, mi a nagybetűs élet.

Murád hezitált egy kicsit, majd nézte, ahogyan elszáguld Anna autója. Ekkor aztán felkelt, s bizalmatlanul bólintott Csajszky-Ady meghívására.

Ekkor a régi, műbőrkabátos Murád eltűnt, s hirtelenjében az eddig a kanapén szemlélődő Murád állt szemben Lehellel. Szinte hallotta, ahogyan az idő fogaskereke felgyorsul, bűn követett bűnt, amik eleinte pokolian fájtak, majd a bűntudat érzése kikopott belőle, ahogyan a nyomtatvány szokott egy könyv fedőlapjáról, ha mindennap a kezünkben forgatjuk. És egyszerre eltelt majdnem egy év, a fogaskerék újból lelassult, de a helyzet semmit nem változott. Ott állt előtte a maga tökéletességében Csajszky-Ady, elegánsabban, mint valaha, kezében egy dossziét szorongatott, amiben felolvasásra váró verse lapult.

– Készen állsz? – kérdezte szenvtelenül.

– Soha ennél jobban – válaszolta Murád önbizalommal és gőggel teli.

Legjobb barátja oldalára lépett, akit egyszerre halálosan gyűlölt és halálosan szeretett. Gyűlölte őt, mert meggyilkolta, de szerette, mert megteremtette.

De hát hogy is lehetne szeretni gyűlölet nélkül?

És hogyan lehetne gyűlölni szeretet nélkül?

Egyszerű a válasz. Sehogy.