Murád rendkívüli idegállapotban járkált fel s alá a csömöri művelődési ház előtt, s közben dühös diskurzust folytatott a telefon másik felében nyugodtan cseverésző Csajszky-Ady Lehellel. Ide az isten háta mögé tulajdonképpen Izsák Bálint csábította ki egy fergeteges parti reményében, ám Izsák Bálintról köztudomású, hogy az Isztambul közösségének legőrültebb tagja. Így tehát barátai is mind egytől egyig őrültek, s bár Izsák Bálint tehetsége miatt igen magas műveltségi szinten állt, barátairól ez a legkevésbé sem mondható el. Izsák egy jó barátjának születésnapja volt ez, s még mielőtt a két költő megjelent volna felköszönteni az ünnepeltet, már egy-egy üveg bort öntöttek fel a garatra. Murád ezelőtt még sosem járt ebben a társaságban, de csakhamar rá kellett döbbennie, hogy koránt sem hasonló felfogású emberekkel kényszerült egy egész éjszakát eltöltenie. A hajnal egyre közelebb suhogtatta fekete szárnyait, a társaságon lassacskán úrrá lett az alkohol mámora, ám Murád még így sem tudott egyetlen olyan témát felvetni számukra, amelyből érdekes beszélgetés születhetne. Izsák Bálint vézna, szemüveges alakja elveszett a cigarettafüstben, így Murád kedvetlenül lépett az egyetlen személyhez, akit még ismert a jelenlévők közül – Sissihez. Egy időben igen sokat találkoztak, közös programokat szerveztek Csajszky-Adyékkal, ám mióta rosszul leplezve Eszéki szeretője lett, meglehetősen eltávolodtak egymástól. Murád felháborodott távozásához pontosan két ok vezetett. Az egyik, hogy Sissivel való tréfás vitáját a leányzó félreértelmezte, és közölte vele, hogy ezen viselkedésmód az oka, amiért sosem szerette őt igazán, a másik, hogy két mámorosan táncoló fiatalember megbotlott, és a pohárban lötyögő rozé egyszerre Murád öltönyére libbent át. Ekkor a férfiú a műveletlen balgák és a proletár csőcselékek jelzőket a jelenlevőkre aggatva, háborogva elhagyta a helyszínt.

Háromnegyed óra leforgása alatt pontosan hétszer hívott taxit, ám eddig egyik sem érkezett meg.

– Ha majd valamikor hazatévedsz – kezdte Csajszky-Ady –, ugorj be hozzám. Itt borozgatunk páran.

– Ismételjem még egyszer? Nem tudok hazajutni! – dühöngött Murád, s közben egy követ kapott fel, hogy jó messzire elhajíthassa.

– Valahogy azért csak próbálj meg! Itt van nálam Emma és Anna – mondta Csajszky-Ady sejtelmesen.

– Baróti Emma és Leil Anna? – lepődött meg a férfi.

– Borozgatunk – mondta még egyszer Csajszky-Ady.

– Hívok még egyszer egy taxit – bólintott Murád, majd letette a telefont.

Már ütötte is be a számot, amikor egymás után négy autó érkezett – elől a fehér, majd vörös, fekete és halvány zöldes. A férfi az utolsóba szállt be, elvégre az késett a legkevesebbet, ám itt is megejtett pár panaszos szót, mire a sofőr szíves elnézést kért, s megmagyarázta, milyen sok autó is van az úton ma este. Út közben Murád igyekezett helyükre tenni a rémült kismadarakként cikázó gondolatait, s vadul verdeső szívét lecsillapítani. Csajszky-Ady már jó ideje emlegette Baróti Emmát, az Isztambul egy színésznőjét, a férfi komoly esélyt látott arra, hogy ebből akár komoly kapcsolat is születhetne (ami barátjánál legjobb esetben két hétre datálható). Ám Baróti Emma igen szoros barátságot ápolt Leil Annával, Murád Leil Annájával, így végre a férfinak lehetősége akadt, hogy a lánnyal tölthessen egy kis időt. S ahogy egyre gyorsabban száguldottak a fekete úton, s mellettük ezernyi fény suhant el hullócsillagokként, a férfi gyomrában Lucifer egyre vadabb táncba kezdett, az alkoholtól tompa agya csak egyetlen egy dologra tudott fókuszálni – Leil Anna tündöklő mosolyára, nevetésére, kiismerhetetlen, csalfa tekintetére. Murád úgy érezte, soha nem érkezhet célba, az Isztambul kastélya oly távoli gyémántnak tűnt, akár egy messzi-messzi sziget a szomjazó hajótörött számára.

Mikor végre a motor dorombolása elhallgatott a fényűző szálloda előtt, Murád hatalmas összeget nyomott a sofőr kezébe, s nem várta meg a visszajárót, csak rohant fel a lépcsőn. Rettegett attól, hogy mire felér, addigra Anna már a színházban táncolja valótlanul szép, tündéri táncát, s nem marad semmi több belőle az Isztambulban, csak egy aprócska csalódás. A hatvanhatos ajtónál megtorpant, s egy pillanatra elgondolkodott. Vajon miképpen fog reagálni, amikor meglátja őt? Talán őrjöngve elrohan? Vagy ami még rosszabb – rá sem néz? Ahogy így hezitált, trombitaszóra lett figyelmes. Döbbenten fordult hátra, és látta, hogy egy hat tagú család vonul a folyosón, egytől egyik valamely jelentős történelmi vagy irodalmi személyiségnek beöltözve. Az alig két éves kisfiúcska anyja karjában kacagott angyalruhába öltöztetve, s közbe csak fújta és fújta aprócska trombitáját.

Persze, kapott észbe Murád, ma van a farsangi mulatság!

Ezután felbátorodva kopogtatott az ajtón, s csakhamar Csajszky-Ady nyitotta ki, arcán önelégült, bódult mosollyal. Murád belépett, levette a cipőjét és a kabátját, ám mielőtt belépett volna a nagyszobába, barátja karon ragadta, s halkan a fülébe suttogta:

– Maradsz még egy kicsit, majd hamarosan hívni fog Radnai, hogy a skandináv projekten dolgozóknak kötelezőszerrel jelenésük van a Isac szállodában, ugyanis egy csoport dán érkezett, és így többet megtudhattok a skandináv kultúráról.

– De hát te nem is vagy benne a skandináv projektben. Vagy végül kaptál cikket? – vonta össze szemöldökét Murád.

– Nincs az a pénz, amiért én részt vennék benne! – csattant fel, majd újból halkra fogta hangját. – De rajtam kívül Emma sincs benne, ám te és Anna nagyon is a részesei vagytok. Számold ki a feloszlást, ha a skandinávosokat elküldjük itthonról – kacsintott, mire Murád megértően bólintott.

Mikor belépett a szobába, szeme azon nyomban Leil Annára tapadt, aki szőke tincseit igazgatva elmélyülten tanulmányozta telefonját, ám arcán rózsák nyíltak, amit a férfi az előtte lévő borospohárnak tudott be. Éjfekete szemével csak egy pillanatra tekintett fel, köszönt, majd mosolyogva a barátnőjéhez fordult, hogy tovább nézhessék a telefonnak Murád számára rejtett titkát. Bekövetkezett az, amitől a férfi a leginkább rettegett. A társalgás felélénkült, de ők ketten egy szót sem szóltak egymáshoz, Leil Anna csak néhány unott pillantást vetett feléje, semmi többet. Hamarosan valóban csörgött a telefon, s Radnai még Leil Annának is elmagyarázta a helyzetet, aki vonakodva, de csakhamar belenyugodott, hogy hivatása kötelezi az örök készenlétre. Együtt sétáltak le a taxihoz, s az úton is csupán erőltetett, kínosan unalmas témákba kezdtek, csak hogy ne üljön szívükre a jeges némaság. És mégis! Murád szentül érezte, hogy az a néhány lopott pillantás, amit Leil Anna gondosan elrejtett, árulkodik egy csöppnyi szerelemről. S amíg az utolsó gyertyája ki nem huny ezen fénysugárnak, a férfi reménykedni fog, ezt pontosan tudta.

Mikor beléptek az Isac szállodába, hiába keresték Radnait vagy a dánokat, semerre nem találták őket. Megkérdezték a személyzetet, aki minden bizonnyal diákmunkás volt, ugyanis mikor megpillantotta az ünnepelt költőt és színésznőt, a kérdésre való válasz helyett papírt és tollat vett elő, s könnyező szemekkel dedikálásért könyörgött. Egy idős recepciós sietett a fiúcska mellé, megrovó pillantást vetett a tanoncra, majd megkérdezte, miben segíthet. Murád elmondta, kiket keresnek, ám a recepciós tájékoztatta, hogy a művész úr nem fordult meg náluk, sem pedig a dánok. Ekkor mindketten dühösen siettek ki a szálloda elé, s háborogva gyújtottak rá egy-egy cigarettára. Kis idő kellett, hogy elteljen, mire Murádon átszaladt a felismerés. A szállodától két háznyira egy klub üzemelt, s ezen klub tulajdonképpen Radnai kedvenc szórakozóhelye.

– Azt hiszem, tudom hol vannak – sóhajtott, majd megindult a Black Horse Club felé. Leil Anna sietősen utánaeredt s – a férfi nagy csodálatára – Murádba karolt.

– Gondolod, hogy ott vannak? – kérdezte bosszúsan.

– Egészen biztos vagyok benne.

Murád kifizette a két igen drága belépőt, leadták kabátjukat és megindultak a tánctér felé. Nem tettek három lépést, s két kajánul vigyorgó férfi tűnt fel előttük.

– Hát ti mit kerestek erre? – tudakolta a magas, sötét hajú és dús bajuszú Radnai, akit az alkohol mámora már jócskán kizökkentett az eredetileg örökké nyers és egyenes állapotából.

– Titeket! – panaszolta Murád. – Úgy beszéltük meg, hogy az Isac szállodában találkozunk.

– Óh, én erre gondoltam!

– És hol vannak a skandinávok? Mi van a projekttel? – tudakolta Leil Anna dühösen.

– A dánok? - vakarta meg zavartan kopaszodó fejét Radnai, majd a mellette álló, Murád által olyannyira gyűlölt szőke fiatalember vállát szorította meg. – Az úr itt Napóleon, persze nem Bonaparte... Dániában tanult fél évet, tehát már-már dánnak is mondhatjuk. A többiek pedig... Hajózni mentek a Dunára. Hiába, a viking vér nem válik vízzé – nevetett.

– És nem gondolod, hogy szólnod kellett volna, hogy esetleg ne utazzunk ide feleslegesen? – dühöngött Leil Anna, mire Radnai szégyellősen lehajtotta a fejét. – Írók – bosszankodott, majd Murád felé fordult. – Indulunk haza?

A férfi először meglepődött, majd hevesen csóválni kezdte a fejét.

– Én maradok, ha már egyszer kifizettem a belépőt.

Leil Anna bosszúsan hátra vetette fejét, majd a pulthoz lépett a három férfi után.

– Hívjak neked taxit? – kérdezte Murád, mire a lány vállat vont.

– Maradok én is – mondta, majd Radnaihoz fordult. – Ha már ilyen kellemetlen helyzetbe hoztál minket, igazán meghívhatnál bennünket valamire.

Radnai készségesen nyúlt pénztárcája után, Murád pedig csodálkozva kezdett el nevetni, Leil Anna pedig maga is mosolyogni kezdett.

Az idő alkoholtól bűzölögve, fekete szárnyon repült sebesen, s minden édes pillanat oly gyorsan illant el, mintha a halál kikerülhetetlen örvénye szippantana magába mindent. Murád biztos volt benne, hogy ez élete leggyönyörűbb éjszakája, s ezen gondolatát az is erősítette, hogy nem csak testileg, de lelkileg is egyre közelebb került hozzá Leil Anna.

Hamarosan a Dániában oktatott férfi, akit Murád annyira gyűlölt, felvetette az ötletet, hogy menjenek át egy másik klubba, azonban ezt az ötletet mindenki egyhangúan leszavazta. Ekkor a férfi sértődötten indult meg a kabátjáért, s viharzott el a sötét éjszakában. Éppen róla és súlyos ostobaságáról beszélgettek a pultnál kicsivel később, mikor Murád a magyarázás nagy hevében, ahogyan kezét erélyesen mozgatta, a pohara, amiben whiskyje hullámzott a földre zuhant, és milliónyi aprócska, gyémántokként csillogó szilánkra törött. Ezt égi jelnek tekintették, és úgy értelmezték, elég volt a pultnál ácsorgásból, táncba hajoljon át az éjszaka.

A whisky láthatatlan, sötét ördögként rejtőzött el elméjükben s titkon olyan szavakat súgott nekik, mik ellent mondtak az ésszerűség tisztaságának, mégsem tudtak ellenállni neki. A zene egyre szenvedélyesebbé vált, egyre jobban azt ordította, ami szívük legmélyén tombolt; a levegő körülöttük mintha a Purgatórium tüzének forró füstje lett volna, s egyre inkább érezték, most jött el a pillanat, mikor a lelkükben dúló háborúnak csatakiáltásait hangosan ki kell mondani, s meg kell tenni mindazt, mit eddig tiltott a józan ész.

Murád oldalra pillantott, s látta, hogy Leil Anna is őt nézi, s feneketlen mélységű, kifürkészhetetlen tekintete pontosan ebben a viharban őrlődik. Megfogta hát kezét, s közelebb húzta magához. A legnagyobb meglepetésére azonban nem rántotta el, nem vágott hozzá sértő szavakat és nem viharzott el; megszorította inkább, s mélyen nézett a férfi szemébe. Murád még közelebb húzta magához, derekánál átölelte, Leil Anna pedig nyaka körül kulcsolta össze kezét.

Táncoltak.

Egyre hevesebben és egyre szorosabban. A zene elképesztő üteme felvette szívük rohamos zakatolását, az arcuk egyre csak lángolt, csak közelebb és közelebb akartak egymáshoz kerülni. Nézték egymást. Úgy tanulmányozták egymás arcát, mint egy műértő a leggyönyörűbb és legnehezebben értelmezhető posztmodern festményt, amiről nem lehet eldönteni, milyen irányban kell elindulni, hogy értelmezni lehessen. De mindketten fájdalmasan vágytak arra, hogy a másik arc közeledjen feléje, csak nem tudták, miféle örült, visszavonhatatlan következmény lépne elő. Murád azonban képtelen volt a jövőre gondolni. Lassan közelített a lány arcához, közben végig éjfekete szemét nézte, megpróbálván kipuhatolni rejtett gondolatait. Leil Anna nem húzódott hátrébb, sőt fejét megemelte. A zene megállt egy pillanatra, s mire Murád szíve óriásit dobbant és a klubban elérkezett a katarzis pillanata, a férfi úgy csapott le Leil Anna ajkaira, mint az őrült gyűlölettől elvakult bosszúálló az évszázadok óta rejtőzködő bűnösre; akár egy három hete kenyeret nem látott éhező Pest legkiválóbb éttermének étkére. A lány szorosabban kulcsolta össze kezét, majd a férfi hajába dúrt, Murád pedig olyan erősen és olyan szorosan ölelte őt, hogy ha ezen az őrült éjjelen a ház összeomlik és a föld megnyílik alattuk egészen a Pokol legmélyebb pontjába ejtve, akkor se tudjanak szétszakadni; még ha a Fátum Paolo és Francesca sorsára ítélte is őket. Ezen az éjszakán egy volt az, ami kettő. Ezer darabra törtként egymás ragasztószerét jelentették, ölelésük tartotta egybe a két fiatalt, egy egész világot. Úgy mozogtak a tánctér közepén, mint a legboldogabb emberek, s közben az ég készen állt ezernyi villámot sújtani közéjük.

Leil Anna lassan elhúzta arcát, de keze Murád nyaka köré fonva maradt. Füléhez hajolt, s beszélni kezdett:

– Nem adhatom meg neked, amit szeretnél – mondta, s a szemébe nézett.

– Nem értelek – vonta össze szemöldökét a férfi.

– Menjünk ki rágyújtani – indítványozta Leil Anna, megfogta Murád kezét, s a dohányzó felé vette az irányt.

Odakint látták, hogy két férfi farsang alkalmából huszárnak öltözött, s fekete lovaikon büszkén masíroztak. Összenevettek, mire Murád észbe kapott, s öltönyét a lányra adta, hogy ne fázzon.

– Murád, nem adhatom meg neked, amit szeretnél – ismételte.

A férfi elgondolkodott egy pillanatig, majd egy fájdalmas sóhajtás után erőt vett magán.

– Nézd, te tudod, hogy én hogyan állok a dologhoz, és én pontosan tudom, hogy te hogyan állsz hozzá.

– Nem tudom, miről beszélsz – csóválta fejét Leil Anna. – De Murád, ugye mire felkel a Nap, minden az éjszakával együtt tűnik el?

– Ahogyan szeretnéd.

– Tudnod kell, hogy nagyon sokra becsüllek téged, ezt pedig nem sok emberről mondhatom el.

Az éjszaka folytán egyre több és több lépcsőfokot tettek meg lefelé, a fekete Pokol felé, s mikor már úgy érezték, az embertömeg csak a terhükre van, taxit rendeltek, s megindultak Budára, az Isztambul szállodába. A taxiban még fecsegtek volt szerelmekről s a maguk kudarcairól.

– Csodálkozom is, hogy nincs senkid – mondta Murád.

– Ez más – mosolygott Leil Anna. – Mindenkinek meg van a maga keresztje. Az enyém egy fotóművész. Rongy ember, de nem tudok mit tenni, nem tudok kilábalni belőle. Úgy néz ki, vétkeztem, s nekem csak a kesergés determinált.

Mikor beléptek az üvegajtón, Leil Anna továbbra sem engedte el a férfi kezét, s halkan kacagtak fel, mikor az elbóbiskolt recepciós álmában nagyot horkantott. Némán lopóztak a második emelet huszonnegyedik szobájához, reménykedve, hogy senki nem veszi őket észre.

– Borzasztóan nagy őrültségre készülünk.

Leil Annának ezen mondata volt az utolsó ésszerű dolog ezen az éjszakán, majd úrrá lett rajtuk az őrület, ami a szívükbe költözött, s Murádéból nem is tűnt el soha.

Reggel a lány megkérte a férfit, hogy engedje ki.

– Beszéljünk róla, vagy felejtsük el? – kérdezte, s titkon reménykedett benne, hogy az előbbit feleli majd a lány.

– Megmondtam. Elvitte az éjszaka. Soha nem történt meg.

A következő napokban Murád élete rémálommá változott. Leil Anna ugyanolyan eltaszítón viselkedett, mint azelőtt, s Murád pontosan tudta, nem változtatott semmin az éjszaka. Még jobban fájt, megalázta a tudat, hogy a lány szívét már elrabolták tőle, s ő még mindig, ennek tudatában is makacsul, őrülten és reménytelenül szerette. Őrjöngő, pusztító viharrá vált a feje, a gondolatok, felindultságok és érzések csak úgy kavarogtak és ő senkivel az égvilágon, még Csajszky-Adyval sem tudta megosztani, hogy könnyítsen a helyzeten.

S hogy miért? Mert mindettől független ennek mementója egy közös titok a lánnyal. Az egyetlen dolog, amit csak ők ketten tudtak; nem árulhatta el ezt, mert akkor magát a lányt árulta volna el! Egyedül az írás csitíthatta az őrlő fájdalmát, s megszülettek a leggyönyörűbb, legfájdalmasabb versei.

És szólt a harang; és a világ földi pokollá változott...