Az én nagytatám
Milyen rövid volt idén a Tél,
Épp, hogy csak leszállt az alkony,
S tettem egy-két lépést a szűz havon,
Már rohant is el kacagva,
Szeleburdin, s eltűnt a láthatatlanba.
Furcsa… Milyen rövid volt idén a Tél.
Az én Nagytatám harcos.
Élettel vív és sorssal hadakozik,
Büszke szívében magyar erő lakozik,
S nincs semmi a világon,
Mi tartását meggörbítheti.
És harcol. Folyton folyvást harcol,
Élettel vív és sorssal hadakozik.
Az én Nagytatám elfáradt.
Alszik csendesen a ködlepte folyón,
Rév viszi messze egy romlott parttól.
Angyalszárnyat sző hátán sok álma és reménye,
Ezüstlő gatyásgalambként szárnyal a mennyei égbe.
Megpihent hát a csillagok közt
Földi harcosok patrónusaként,
Furcsa… Milyen rövid volt idén a Tél.
Hullanak a csillagok
Hullanak a csillagok
Szürke felhő takarja az őszi égi alkonyt,
Nem tudom, látni-e még rajta csillagot.
Álmok palástolják a rideg, fekete kőutat,
Miféle táncot jár most ezen az átkozott hangulat?
Megyek előre…
Nem látom a szánakozó, vagy nevető arcokat,
Nem látom a körülöttem folyó élet-halál harcokat,
Nem látok semmi mást már, csak őt egyedül.
De ő nem lát… Felszabdaltak legbelül.
A tél közeleg, ijesztget a hajnal,
Messze kell most szárnyalniuk a madaraknak.
A fészekben csak kettő maradt – ő és én,
Magam lelkének madara oly félénk,
Hogy szólni nem szólna, csak őt nézné,
Szánalmasan segítségül az eget kérné.
Keserűen pásztázza őt könnyező szemem,
De ő vágyakozva nézi a költöző madársereget:
Ő repülne a déli nyárba, ámbár szárnyaszegett,
Én benne látom a magam nyarát, de reménytelen.
Reménytelen? Lehetséges? A kételybe belepusztulok!
Mint ezüstös telihold fogy, a fájdalomtól úgy múlok.
És csak nézem, nem értem, de érzem, remegek,
Kimondani egyszer, s talán soha többé, de szeretem.
Szeretni csak egy vágyálomból kreált illúzió a fejemben,
Bízni abban, hogy egy nap megérti esdeklő tekintetem:
Mesés álomképpé lett saját személyem,
Elérhetetlen vágy lett ártalmas reményem.
Egy nap majd talán észrevesz, és viszont szeret?
Lehetséges ez, Istenem?
Kérlek! Kérlek, oszlasd el tengernyi kételyem!
Mondd, hogy reménytelen,
Megdörren az ég, s könnyként zendít rá egy rég elfojtott esőzésbe.
Vagy mondd, hogy talán lehetséges:
S akkor a szürke felhő felhasad az őszi égi alkonyon,
És tündökölve hullanak a csillagok.
Fohász Istenhez
Fohász Istenhez
Te teremtettél belőlem sokvirágú rózsafát,
Te tettél engem örökké álmodozóvá.
Sok rózsát kell virágoztatnom,
Hogy szegény földre sok rózsa lehulljon,
Reményt adtál nekem, hogy a szél
Pusztítóan, fagyosan ne fújjon.
Ha sokvirágú rózsafává teremtettél,
Ezüstkacajt látni tőlem miért nem szeretnél?
Csodás énekes pacsirtának adnék hont,
Mégis csak szürke verébnek nyújthatok hajlékot.
Ígérem Istenem, esküszöm neked,
Ha fészkem lakójává a pacsirtát teszed,
Örökké szállanak majd a rózsavirágok!
Ígérem Istenem, esküszöm neked,
Újjá öntözöm ezt a hervadó Világot!
Ígérem Istenem, esküszöm neked,
Bármily úton, mit elém társz,
Magam átverekedem.
Ígérem Istenem, esküszöm neked,
Kérlek, kérlek, csak Őt…
Könyörgöm, csak egy esélyt adj nekem!
Hajótörött
Hajótörött
Végtelennyi tenger mögül,
A horizontra hajó szegül.
Háborog az ég, dúl a vihar,
Hánykolódik a tenger, csattog a szikla.
Szegény Matróz, kedves Matróz,
Kellett neked vad vizekre hajózz!
Látod, szegé már fejedre a sors
Villámait büntetésül, kedves Matróz.
Csapkod, verdes, háborog kegyetlenül,
Közeli partról áldott remény derül.
Tarts ki, Matróz, közel a kikötő,
Nem fog rajtad a vihar, az aljas cselszövő.
Cigarettaként
Óh, viharos ég! Elvetted a reményem,
Nekem járó balsorsommal sújtottál le keményen.
Csak nézem, ahogyan a cigaretta
A kezemben lassacskán elég,
Így fogyott el szívemből a remény.
Szürkéllő füstként száll el álomformában,
Egy nap visszaköszön mind a halál torkában.
Látom, hogy csak fogy, és én nem tehetek semmit,
Mit a sors nem nekem szánt azt kár erőltetni.
Hó lepi már a cigarettám, reményem a múlté,
Bizalmatlan hangon könyörgök valami újért.
Óh, viharos ég! Elvetted a reményem,
Veszíteni, elbúcsúzni – ez az egyetlen erényem.
Sarnyai Vivien
2014. február 8.
Az idegen
Vastalpú csizmás idegen menetel, menetel,
Komor sötétségben üresen, siketen bolyong.
Dermesztő fagyban eltűnődve didereg,
Furcsa. Az Esthajnal oly fényesen szikráz
Keserédesen, hívogatón mosolyog.
Mily különös. Különös hely a Világ.
Vastalpú csizmás idegen menetel, menetel
Hazát siratva, otthontalanul,
Mi az otthon? – e kérdést oly sokszor tette fel;
Egy hely, hol szíve boldog, helye szilárd,
Hangzott a válasz bizonytalanul.
Mily különös. Különös hely a Világ.
Vastalpú csizmás idegen menetel, menetel,
Kit érintetlen hóra lépve út nem támogat,
S mellette egy átkozott rózsafa vezekel
Pusztaságon magán hordva a szomorú, magányos igát,
Akár csak Ő, pont olyan.
Mily különös. Különös hely a Világ.
Vastalpú csizmás idegen menetel, menetel
Száműzetve otthont kereső álmai okán,
Idegen ő – szíve helyén, művészetben remekel,
Míg körötte megannyi társ hazug, silány,
Eltaszítják hát, nem képezheti barátok sorát.
Mily különös. Különös hely a Világ.
Vastalpú csizmás idegen menetel, menetel.
Miként az emberi ármány megannyi lélekben fölébred,
Úgy a fagyos hó nagy pelyhekben elered.
Örök némaságba zárkózik így pár mosolygós kisvirág,
Ahogyan bízó szív törik meg a sötétben.
Mily különös. Különös hely a Világ.
Mily különös. Különös hely a Világ.
Úttörő léptei nehezednek, szívébe hideg fészkel.
Adja hát fel az otthonhoz, a boldogsághoz vezető irányt?
S számára a Hold teltté válik, így intvén nemet,
Beragyogva a reményvesztett sötétséget.
Vastalpú csizmás idegen menetel tovább, menetel,
Az álmok nyarához a Sarkcsillag vezet el.
Egy nap majd...
Nekem úgy tűnik, hogy a kis pacsirtának
Oly fájó unalmas szürkesége,
Röpülne ő is törött szárnyával
Színes énekes madárkák körében,
Oly apró a fészke, hagyhatná már hátra,
Magányos ő, hiába is szebb éneklése.
Nekem úgy tűnik, kietlen mezőn egyedül állok,
Hol csak szürke magamnak színes virága tud teremni.
Magányomban csak egy igaz szóra vágyok,
Valakire, ki képes a valót szeretni,
S ordítok, üvöltök, hangosan kiáltok,
Mégsem hall engem senki.
Nekem úgy tűnik, ezen a felszínes világon
Boldog csak külsőségekkel lehetnék.
Lennék én is, mint a többi! – oly sokszor kívánom,
Jelennek élve, sorban állva szerfelett nevetnék,
De utam vár valahol – gyakran kísért e álom,
Egy út, mely többre hivatott ennél.
Nekem úgy tűnik, szörnyű dolog a magány,
Hisz a szánalmas, fájó ürességre mutat,
De készet arra, hogy fejedben egy új világot találj,
Mely örökké egy szebb élet után kutat,
S csodásabb a valónál is akár,
Hiszen itt a végtelennél is messzebb juthatsz.
Nekem úgy tűnik, ez az egyetlen hely,
Hol csak a pacsirták szállhatnak
Az örök csillagoktól ragyogó egekbe,
S ott egy világot kápráztatnak el a dallal,
Mi eddig nem jutott el a siket fülekbe.
Egy nap majd felröppen a törött szárnyú pacsirta
Maga mögött hagyván az undok madárságot,
Fel, fel a csillagok közé, megvalósítva
A végtelenen hatalmú álomvilágot.
Különleges sors vár, ezt suttogja minden csillag,
Egy nap majd én is messze szállok.
Végső akarat
Dermesztő némaságba és vak sötétségbe burkolózott Észak-Anglia egy aprócska, csendes városa. Soha nem tapasztalt sötétség volt ezen a szörnyű éjszakán, sokak szerint a démonok leszállta lehet csupán ilyen, mások a halált képzelik el így. Madeley városában minden fény kihunyt, nem égtek a mécsesek, nem világított a Hold, nem ragyogtak a csillagok, kihalt a remény. A város legpompásabb épülete, a feketébe öltözött Harringston kastély felett sűrű viharfelhők gyülekeztek. Sötét, gyászos felhők voltak ezek, mintha azért érkeztek volna, hogy a természet is lerója őszinte részvétét a grófi család számára. Az ég azonban nem dörrent meg, a villámok nem hasították át az eget, az esőcseppek pedig nem kezdték meg szapora táncukat. Csak álltak ott a felhők, mintha a kastélyt méregetnék figyelmesen, s a síri csend nem szűnt meg. Ez pedig szörnyűségesebb volt mint maga a vihar, mert míg az láthatóan pusztít és tombol, addig a csend kiszámíthatatlan, fenyegető, és nem tudni mikor, hol és hogyan csap majd le a végzet.
Nem sokkal múlt éjfél, mikor a némaság megtört. A hang forrása azonban olyannyira csendes volt, hogy azt senki sem hallhatta, senki sem érzékelhette. A Harringston kastély egy féltve őrzött szobája meg nem fejtett titkot őrzött, az ott lakók nem szívesen léptek be oda, hisz a múlt friss sebekbe mar, halálos sebekbe, így ajtóját s ablakait gondosan bezárták, hogy még a múlt szelleme se törhessen onnan ki. A hatalmas ágy melletti éjjeliszekrényen egy rózsaszínű dobozocska pihent, aminek felső peremén egy halvány színű szalag futott végig, ami gyémántdarabocskákkal volt kirakva. Ennek fedele egyszerre csak felpattant, mintha varázsszót hallott volna, a benne nyugvó apró táncosnő felegyenesedett csendes, szelíd melódiát dúdolván, s táncolni kezdett. Az emelet túlsó végében egy másik szoba állott, ahová ennek a dallamnak nem lett volna szabad elhallatszódnia. Az ágyból mégis egy aprócska lány bújt ki, talpra pattant, s tántorogva lépkedni kezdett. Csokoládébarna szemei fátyolosak voltak, mintha még mindig egy csodás álomban járna, sőt, tudata talán vissza is húzta volna a puha ágyacskájába. Volt egy erő azonban, ami elhatalmasodott felette, így csak nézett mereven maga elé, egyik lépés követte a másikat, mintha valaki vezetné, mígnem meg nem torpant a tiltott szoba előtt. Kezecskéit ekkor ráhelyezte a kilincsre, s megpróbált benyitni, az ajtót azonban zárak és deszkák tartották csukva. Ekkor rezzenéstelen arccal hátat fordított, s indult is volna vissza saját hálójába, azonban a dallam hangosabbá és hevesebbé vált, a kislányt pedig mintha visszarántották volna, az ajtónak esett, tépni kezdte, cibálni, s a zene elhatalmasodott felette, uralta ezt az aprócska, védtelen kislányt. Kényszeríttette rá, hogy tépje le deszkákat, s törje fel a zárat, ő pedig gyengécske testével és lelkével nem tudott ellenkezni. Akkora erőt kellett kifejtenie, amekkorát egy hét éves kislány semmi esetben sem bírna, most azonban, mintha valami segítene rajta, mintha a deszkák és a zárak meglazultak volna, s a lány csak tépte és tépte. Vörös lett a deszka a gyermek vérétől, amikor a földre hullott, véres lett az ajtó, ahogyan az kinyitotta, s vércseppek jelezték az útját a szőnyegen, amerre lépkedett a tiltott szobában. Ő azonban kifejezéstelen arcocskával tekintett a szőnyeg közepén a zenedobozra, s táncolni kezdett. Csak táncolt és táncolt, mezítelen lábán a hólyagok újból kihasadtak, s vérezni kezdtek azok is, ő pedig nem érezte a fájdalmat, csak táncolt tovább. De ahogy a hajnal a vége felé közeledett, s a reggel már ébredezett, a csoda szűnni kezdett, de még nem engedett, a dallam egyre halkabbá vált, s az érzelemmentes arcon egyre sűrűbben pottyantak le a kövér könnycseppek, ahogyan az emlékezet lassan a szívébe markolt. Mikor a nap első sugara áttört a horizonton, a melódia abbamaradt, a kislány megtántorgott, sebes léptekkel saját hálója irányába igyekezett, majd eszméletlenül zuhant az ágyába.
A csoda véget ért… egy rövid időre.
6. fejezet - Átváltozás
Január tízedikén, reggel hat órakor az egész család az apró asztalt körülülve, álmosságtól tompa tudattal, mindenki maga elé meredve eszegette lekváros kenyerét, s szürcsölgette tejeskávéját. Egy hónapnyi korlátlan szunyókálás után bizony nehéz volt a koránkelés, azonban a csomagok már készen állva várták, hogy alig egy óra múlva megérkezzenek a Stoppen Place-re, ahonnan megindulnak majd hosszú útjukra, valahová a kanadai határ felé, a Ross Lake Miráziumba.
A kellemetlen reggeli ébredést nem könnyítette a helyzet, hogy odakint ítéletidő tombolt. A hó rendíthetetlenül zuhogott, a szél pedig úgy süvített, mintha csak Northon’s Hill lakosságát fenyegetné, merészkedjen csak bárki az utcákra, az nyomban megtapasztalhatja a természet utolérhetetlen, félelmetes erejét.
Erre persze Dennis is felfigyelt. Hatalmas szemecskékkel meredt Giniára, s mutatott riadtan az ablakra. A lány mellett ülő Alice ekkor gonoszan mosolyodott el.
- Ugye megmondtam, Dennis? – szólt kegyetlen hangon. – Aki nem hagyja éjszaka kipihenni a nővérét, mert aljas módon kiszökik a saját szobájából, és más ágyába mászik, hogy aztán ott lehetetlenné tegye az alvást, azt bizony könyörtelenül megbüntetik. Hallod odakinn a bakulesz visítását és a levegő panaszos süvítését, amiért a bakulesz leírhatatlan sebességgel szeli át az eget? Érted jön, Dennis.
Alice vitathatatlanul értett a gyermekek fenyítéséhez, ugyanis rendkívülien ráérzett arra, hogy az utolsó mondatot suttogva kimondva hátborzongató hatást érhet el, melynek hatására nem csak Dennis, hanem mindenki más karján is felállt a szőr. A kisfiú megszaporázta lélegzeteit, arcocskája elfehéredett, ajkai megremegtek, s félelmében az asztal alá bújt, hogy ott aztán csuklani kezdjen.
- Alice! – kiáltott fel egy emberként az egész család.
- Ezt szépen megcsináltad! – torkolta le Lara.
- Megérdemelte – kérte ki magának a cserfes lány. – Semmit nem tudtam aludni miatta, egész éjszaka énekelt a fülembe, csuklott, én pedig nem tudtam sehogy se kizavarni.
- Mert meg volt szegényke ijedve – kiabált rá Mandy. – Tudod jól, hogy fél a vihartól.
- Az már az ő problémája – zárta le a vitát Alice. – Meg kell tanulnia, hogy nem szabad megijednie a saját árnyékától.
Kis idő múlva Ginia szólalt fel:
- Hogy is van ez pontosan? A Stoppen Place-ről fogunk ellongportálni?
- Még mit nem – horkantott fel Mandy. – Ott szépen leadjuk a csomagjainkat, mi pedig a Ross Lake különleges járatával fogunk odautazni.
- Ekkora idiótaságot – csóválta meg fejét Alice, mire Dennis az asztal alól még hangosabban kezdett csuklani, hogy mindenki jól hallhassa. – Miért nem longportálunk?
- Így is sokba kerül nekünk ez az út, hát még ha longportálnátok – rivallt lányára Mary.
- Emellett pedig gondolkodj is egy kicsit – szólt Mr. Burke. – Ugyan mennyi időbe tellene, amíg az összes diákot ellongportálják az iskolába?
Alice megvonta vállát.
- Hidd el, nem lesz semmi bajod attól, ha átgondolod, mit akarsz mondani – tudatta lányával. – Most pedig indulnunk kellene, amennyiben nem szeretnénk lekésni a buszt.
A gyerekek még egy gyors, utolsó pillantást vethettek a szobájukra, hogy nem felejtettek-e ott semmit, majd az ajtó elé álltak indulásra készen. Mary azonban hiába próbálta kiédesgetni az asztala alól Dennist, az csak a fejét rázta, s hevesen csuklott. Pedig mennyi mindent ígért fiának az asszony! Csokoládét, cukorkát, ólomkatonákat, fakardot, a kicsi azonban semmire nem reagált. Végül Alice unta meg a várakozást, s az asztalhoz lépett.
- Ha most kijössz, akkor kapsz tőlem három grovert.
Ennek hallatára a kisfiú elnevette magát, csuklása egy szempillantás alatt elmúlt, kimászott az asztal alól, s megragadta nővére kezét.
- Gi is! – parancsolta, s Ginia kezére mutatott.
5. fejezet - Dargemouth
Ginia türelmetlenül helyezgette át súlypontját egyik lábáról a másikra.
A naptár immáron új esztendőt számolt, így az új iskolaév kezdetének közeledtével az egész Burke család gyarapította a portfülke előtt várakozók hosszú sorát. Mérhetetlenül izgatott volt, hiszen még sosem portált el egyik helyről a másikra, s még csak el sem tudta képzelni, milyen lehet ez.
Pontosan a város szélén álltak, s a két portfülke közvetlen a buszmegálló mellett található. Úgy néztek azok ki, mintha csak egyszerű telefonfülkék lennének, sötétített üveggel, s a falai sárgára voltak festve. Azonban az egyik tetején egy felfelé mutató nyíl, míg a mellette lévőn egy lefele mutató nyíl díszelgett hol piros, hol zöld színt öltve magára. Szinte mindig piros volt, s ha zöldre váltott, csak egynéhány pillanatig tartotta meg ezt a színt, majd egy ember rontott be rajta, s újból pirosra váltott.
Hosszú sor kígyózott a portfülke előtt, s Ginia legnagyobb bosszankodására csak az egyik előtt tolongott a nép, a lefele mutató nyíl alatti fülke előtt egy lélek sem állt.
- Miért nem használjuk a másikat? – kérdezte Alice-t, aki épp egy kétségbeesett bogarat barikádozott körül hóval, elzárva annak menekülési útvonalát.
- Mert az az érkező fülke, ebbe érkezik az, aki ide szeretetne jutni. Mi innen megyünk el, ahhoz pedig az induló fülkét kell használnunk – magyarázta Alice, miközben tovább építette a hó várat. S mint egy végszóra, az eddig folyamatosan zöldszínű lefelé mutató nyíl pirosra vált, s egy tekintélyes mennyiségű szatyrot cipelő nő sietett ki belőle, mire a nyíl újból zöldre váltott.
- Nincs is ennyi lakója Northon’s Hillnek – bosszankodott tovább Ginia.
- Nincs – értett vele egyet Alice. – De a környéken csak kisvárosok vannak, és egészen Birthonwilldig ez a legnagyobb város közülük, úgyhogy a környéken csak itt üzemel portfülke, így mindenki itt szívja előlünk a levegőt – magyarázta Alice igen jóindulatúan.
- Ezt nem hiszem el – méltatlankodott Mary. – Minden évben emelik a jegy árát. – Azzal elviharozott Ginia mellett, kezébe nyomva egy sárga színű kerek korongot, majd Alice várába is dobott egyet, majdnem agyoncsapva ezzel a kisbogarat. A szerencsétlen kisfiút anyja már a földön húzta a nagy rohanásban, s mikor Dennis meglátta nővére alkotását, kitépte Mary kezéből sajátját, odarohant a szőke lányhoz, letérdelt a vár elé, s elmélyülten kezdte tanulmányozni. Kicsiny szemöldökét összevonta a nagy koncentrálásban, majd valami eszébe jutott, csodálkozva kapta fel fejecskéjét Giniát kutatva.
- Gi! – kiabálta neki, aki már jóval előrébb haladt a sorban, s odaintegetett a kisfiúnak. – Gi jön ide! – parancsolta. Ginia kelletlenül felmérte az előtte álló hosszú sort, s úgy látta, ha majd sorra kerülnek, Mary biztosan szól, így ő maga is visszasétált, s letérdelt a hóba, a várat szemlélve. Ekkorra már nem csak egy fal állott a halálra rémült bogár körül, hanem egy kisebb házikó, s egy díszes szobron munkálkodott éppen Alice.
- Alice épít ház nekem – magyarázta a kicsi.
- Még mit nem – förmedt Dennisre a lány. – Ez a vár a bogáré. Elnevezhetnénk mondjuk Minósz királynak, és építhetnénk ide egy hatalmas labirintust, ahová bezárjuk Minósz király felesége, Pasiphaé gyerekét, a szörnyeteget, Minótauroszt. Akkor viszont én vagyok Daidalosz, a gyilkos mester építész, akivel Minósz megépíttette a labirintust.
- Én ki? – kotyogott közbe Dennis. – Én a hősz?
|