- Hős? – horkant fel Alice. – Maximum te lehetsz Ikarosz, a figyelmetlen kisfiú, aki nem figyelt az apja szavára, és miközben madárszárnyakkal menekülnek el a labirintusból Minótaurosz elől, a repülésnek örömétől túl közel száll a naphoz, s a tollakat összetartó viasz megolvad, s ő a tengerbe zuhan – mesélt Alice, miközben a szobrot farigcsálta a hóból.

 - Milyen szép – ismerte el Ginia, a szoborra tekintve. Alice felpillantott.

 - Ha máshoz nem is, a rajzoláshoz és a hasonló művészetekhez értek – vont vállat Alice nemtörődöm stílusban.

Ginia körbenézett, milyen hosszú most a sor, s meghökkenve konstatálta, hogy egy fiatal férfi egészen közel áll hozzájuk, s hol Alice-t, hol a művét szemlélte elismerő csodálattal. Épp fordult már vissza, mikor könyökével megütötte a falat, az összeomlott, s a kisbogár szaporán szaladt ki rajta.

Alice bosszankodva sóhajtott.

 - Úgy néz ki, te vagy Thészeusz, a megmentő – szólt fejcsóválva, majd felkelt a hóból. – De reménykedjünk, hogy te nem fogod a hódolód halálát okozni, ahogy ő tette Ariadnéval.

 - Alice, annyira sajnálom, véletlen volt – mentegetőzött, mire Alice legyintett.

 - Nem tesz semmit. Úgyis sorra kerültünk – mutatott a fülkére, ami előtt már Mary várakozott. – Én azt javaslom, szedjük a lábunkat, mert még képes, és itt hagy minket. – Azzal megragadta Dennis kezét, és futásnak eredt. Ginia még egyszer hátratekintett a szőkésbarna hajú férfira, aki aranyszínű szemével még mindig Alice várát méregette, majd ő maga is Alice után eredt.

 - Dennis, gyere ide! – nyújtotta kezét Mary. – Mi megyünk először, azután Lara, majd Mandy, Alice együtt megy Giniával, hogy megmutassa neki, hogy kell használni, és a végén jön apa.

 - Én mutat Ginek – rázta fejét Dennis.

 - Nem viccelődünk, fiatalúr – szidta meg Mary fiát.

 - Velem is jöhetsz ám – guggolt le hozzá Lara, de Dennis tovább rázta fejét.

 - Én megy Alice-szel – jelentette ki.

 - Nem lehet – förmedt rá Mary türelmetlenül, mire a szőke kisfiú sértődötten kitépte kezét anyjáéból, s odarohant Mr. Burke-höz.

 - Akkor apával! – Azzal indulatosan ragadta meg apja kezét. Mary erre csak legyintett, Ginia pedig elnevette magát.

 Ez a jókedv egészen addig tartott, ameddig bent nem találta magát a fülkében, s rá nem döbbent, hogy életében először portálni fog. A fülke belülről is olyan volt, mint egy telefonfülke, telefon helyett azonban egy képernyő volt a falon, és egy lyuk a pénznek, illetve egy hosszabb vasrúd állt ki vízszintesen.

 - Nagyon figyelj! – szólt Alice. – A képernyőn beállítod azt, hogy hány személy utazik együtt, azután kéri a város nevét. Most beírom, hogy Dargemouth – mondta, miközben az érintőképernyőn bepötyögte a nevet. – Ezután kéri a pénzt, de ekkor már fogjuk a rudat, jó erősen. Úgy ni, és nem engeded el, bármit is fogsz érezni, csak akkor veheted le róla a kezed, amikor szólok. – Ginia két kézzel szorította a rudat, míg Alice egyik kezét lazán ráhelyezte, s bedobta a két sárga korongot, majd a másik kezével is megmarkolta.

 - Dargemouth – szólalt meg egy női hang, majd a föld megnyílt Ginia lába alatt. Egy pillanat alatt megérezte a súlytalanságot, a semmit maga alatt. A lány levegő után kapott, ám mielőtt sikítani kezdhetett volna, sőt, mielőtt zuhanni kezdett volna, már újból talajt fogott a lába. – Dargemouth. – ismételte meg a hang.

 - Hé, hé, széttöröd a rudat! – szólt rá Alice. – Most már elengedheted.

 Ginia engedelmeskedett, s Alice-t követve kilépett a fülkéből. Hihetetlen világ tárult ekkor szeme elé.

 

 Amerre csak szem ellátott, mindenfelé emberek nyüzsögtek, szatyrokkal megrakodott kezekkel. Az utakon autók és médlovak száguldoztak, és akadt egynéhány repülő motor is. A hangzavar leírhatatlan volt. Minden anyuka túl kívánta kiabálni gyerkőcét, vagy netán egy másik anyukát, aki saját porontyához kiabált. Dollipringek sokasága csábítgatta a vevőket az üzletekbe, s a portfülkék előtt most nem kilométeres sor állt, ahogyan Northon’s Hillben, viszont sokkalta több fülke helyezkedett el. Ginia úgy sejtette, ezekkel a városon belül lehet eljutni különböző helyekre. A város épületei régi, kőépítésűek voltak, itt, a belvárosban többnyire hatemeletes lakóházak voltak többletben, amiknek földszintjén kivétel nélkül egy-egy üzlet nyílott. Azonban játszóterek és parkok is akadtak bőven, s az utcák mentén kopasz fák magaslottak, alattuk pedig padok. Itt is hideg volt, azonban nem esett a hó, innen lehetett tudni, hogy azalatt a néhány ezred másodperc alatt hatalmas távolság választotta el őt Northon’s Hill barátságos utcáitól.

 Mikor végre Mr. Burke is megérkezett a kis Dennis kezét szorongatva (aki egyébként hatalmas szemekkel, riadtan mérte fel az óriási tömeget), azonnal kiadta a parancsot, miszerint először a tankönyvek beszerzése a feladatuk.

A Buttler Streeten található a város legnagyobb könyvesboltja, ami Mary állítása szerint szemtelenül drága, de nincs más választás, csupán ott lehet mindent megkapni egy helyen, s nem kívánnak egyik helyről a másik helyre rohangálni, ami sok időt venne igénybe. S az idő pedig – és ezt Ginia itt töltött napjai során nyomatékosan tapasztalta – ebben a családban a legnagyobb érték.

 A kinti ricsajból a könyvesbolt csendjébe belépni valóságos megkönnyebbülést hozott a Burke családnak, ám ezt a csöndet nem sokáig élvezhették, mert Dennis hamarosan óbégatni kezdett, hogy mesét szeretne hallgatni, így Mr. Burke a mesekönyvekhez vitte kisfiát indulatos pisszegők mellett elhaladva.

 - Itt a tankönyvlistátok – nyomta Mary futtában a papírt Ginia kezébe. – Mandy drágám, kérlek ne kiabálj azzal a bácsival, csak segíteni akart – rohant idősebbik lányához fejvesztve..

Az apró Alice most Giniához fordult, s unottan vonta fel szemöldökét.

 - Fölösleges ennyi pénzt kidobni a könyvekre, ezeket én úgyse tanulom meg – mutatott a tankönyvlistára undorodva.

Ginia ekkor szemügyre vette a tágas üzletet. A szőnyeg világoskék volt, a fal halványsárga, tele ablakokkal, s az egész bolt csak úgy úszott a fényben. Az aktuális ajánlatok, és akciók kategóriák szerint voltak kisebb asztalokra pakolva, a többi könyvet magas szekrényekről lehetett kiválasztani. Az antik, különleges darabok pedig az emeleten helyezkedtek, ahová kutatók, írók és történészek jártak anyagot gyűjteni, onnan ugyanis vásárolni nemigen lehetett. Puha fotelek helyezkedtek mindenfele a kényelmes olvasás érdekében, és Ginia nagy csodálatára, ha egy olvasónak nem nyerte el a könyv a tetszését, elég volt csupán a levegőben elengednie, s az visszaszállt eredeti helyére.

Ginia és Alice ráérősen sétáltak a gimnáziumi elsősök szekciójához, mintha csak nem is egy háztartásban élnének Maryvel, s mikor odaértek, Alice hatalmas, kék szemeit összeszűkítette, így fintorodott el a tekintélyes mennyiségű könyv láttán.

 - Ez mind kell nekünk? – kérdezte nyűgösen Ginia.

 - Nem tudom, de esküszöm, hogy az iskola fogja fizetni a kezeléseimet, ha gerincproblémáim lesznek – morogta, majd sóhajtva térdelt le a kosárhoz. – Kell nekünk Glenn Chapmantől az Igék Alapfokon, kétszer – mondta, mire két súlyos könyv lerepült az elsősöknek fenntartott asztalról, s hangos puffanással a kosárba zuhant.

 - Te jó ég – lepődött meg Ginia, mire Alice vágott egy savanyú fintort.

 - Kell még kétszer a Lois Chaveztől a Palackmester Képző, Travis Flamingtől az Átkozott Átkok 1 kétszer, Barry Barnettől a Természeti Kincsek kétszer. Elsős számtan kétszer, számtan példatár kétszer, elsős angol kétszer, elsős földrajz és biológia kétszer, elsős kémia kétszer, elsős fizika kétszer, elsős fizika példatár kétszer, elsős képzőművészet kétszer, elsős történelem kétszer – sorolta, mire a könyvek úgy repkedtek, akár az esőcseppek az égből, mintha csak ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Mikor Alice rápillantott a magasra púposodó kosárra, egy árnyalattal fehérebb lett amúgy is krétafehér arca. – Ginia – szólalt meg kimerült hangon –, megígérem neked, beleírlak a végrendeletembe.

 - Semmi gond, csak a fele a tiéd – nyugtatta Ginia összeráncolt homlokkal, ámbár őt is kezdte gyötörni a gyanú, miszerint ez a mennyiség meghaladja a teherbíró képességét.

Ginia és Alice együtt cipelték a kasszához a súlyos kosarat, míg Lara csupán intett a saját kosaruknak, s az engedelmesen követte őket.

 - Alig várom, hogy nekünk is meglegyen az erőnk – pillantott nővérére irigyen Alice.

 - Nem lehettek ilyen lusták! Még egy kosarat is képtelenek vagytok vinni? – pirított rájuk Mary, mikor ő maga is beállt a sorba.

 - Ez praktikusabb – vont vállat Mandy.

 - Mi lenne veletek Európában, ahol csak a legfontosabb dolgokra használják a mágiát – csóválta a fejét Mr. Burke.

 - Mi nem készülünk Európába – vont vállat Lara.

 A Buttler Street valószínűleg a leghosszabb utca lehetett, amin Ginia valaha is járt, márpedig hosszú utcákban igencsak volt tapasztalata Atlantában. Húsz perce hagyták el a könyvesboltot, s a papír-írószerbolt felé igyekezett a csapat, s csak mentek és mentek, egy percre sem térve el az utcától.

 - Miért nem portálunk – nyafogta Mary.

 - Mert drága lenne mindnyájunknak venni bérletet – válaszolta meg Mary.

 A Buttler Street másik sarkában nyílott az emberekkel teli papír-írószerbolt, ahová a héttagú család igyekezett bezsúfolni magát.

A bolt hasonló felépítésű volt, mint a könyvesbolt, csakhogy itt a zsivaj szinte ugyanolyan volt, mint kint, az utcákon. Itt is kaptak egy listát, hogy mi szükséges feltétlenül a zökkenőmentes munkához, ám itt nem vágtak savanyú grimaszokat, akárhányszor új árú került a kosárba. Válltáskából nem volt valami nagy a választék, így aztán egyformát vettek. A tolltartó furcsa készítmény volt, nagy, tégla alakú fém, amit felnyitva bal alsó sarkában egy nagy négyzet alakú luk mélyedt, átlátszó üveglappal lefedve. Tizenkét kicsi kör a tollak, ecsetel és ceruzák helyét szolgálta, alul pedig nagyobb körök a színes festékeket várták. A tollak, ecsetek és ceruzák beszerzése után együttes erővel kutatták fel a boltot, s hosszas keresés után megtalálták a színes festékeket is. Ezután a tolltartó utolsó hiányzó elemét a jegyzettömböket kellett beszerezniük, majd pedig kaptak egy kis szabadidőt, hogy vehessenek maguknak még valamit, ha óhajuk úgy kívánja.

 - Ginia – sóhajtotta Alice. – Nem szeretnék mással osztozni a szobámon, rajtad kívül. Tudod, én olyasfajta ember vagyok, aki nem szívesen köt barátságokat, mert nem az ő terepe kedvesnek lenni másokhoz. Ebből adódóan aztán engem sem kifejezetten kedvelnek az emberek. Úgyhogy ha egy családba kerülünk, két személyes szobát fogunk kikérni – határozta el, azonban Giniát lesújtották a hallottak.

 - Ha egy családba kerülünk? – kérdezte vissza döbbenten. Alice gyászosan bólintott. – Mi alapján osztanak be minket?

 - Nem tudom – ismerte be. De nem alapszik semmin, csupán mindig nagyon sok gyerekből áll egy évfolyam, ezért osztják két részre.

 - És akkor az ország összes gyereke abban az iskolában tobzódik?

 - Ó, nem! Sokan maradnak olyan jellegű iskolákban, mint az általános iskola. Ezeken a helyeken nem tanulnak varázslást, azt az idő során maguktól sajátítják el, esetleg szüleik segítségével. A varázslóiskolák, avagy a miráziumok olyan speciális iskolák, amik magas fokú varázslókat képeznek ki. Minden társadalomban van egy határ, ami elválasztja az előkelőbbeket a köznéptől, és ez a határ mindig, kivétel nélkül a hatalom. A hatalmat képezte már a fizikai erő, a földbirtok, a pénz, s oly sok harc során sem érték el teljesen azt, hogy a legfőbb hatalom a tudás lehessen. Minden esetre a miráziumok lehetőséget adnak, hogy az előkelőbbek sorába léphess, hiszen kitűnő tudást adnak át a varázsláshoz, amihez csak kevesen értenek igazából, dacára annak, hogy varázsvilágban élünk.

 - Reménykedjünk benne, hogy egy családba kerülünk – szólt Ginia szomorúan.

 - Reménykedjünk – bólintott Alice.

 Ginia és Alice a Gerald Street felé igyekeztek, hogy végre megvehessék az erőt, ami által ők is varázslók lehetnek. Ez idő alatt az ikrek ruhákat vásároltak, s ha végeztek, Mr. Burke és Mary a Scarlett Square-en, Bonnie kávézójában vár rájuk.

A Gerald Street egy eldugott kis utca volt, s csak hosszas bóklászás és kérdezősködések után találtak rá. Az utca végén állt a kicsi, egyszerű külsejű üzlet, ahová nem csalogatták a vásárlókat nagyszájú dollipringek, és nem volt túldíszítve a külseje. Az ajtó fölé egyszerű betűkkel volt kiírva: Erő.

Az ajtón belépve kellemes félhomályban találták magukat. Az üzlet belsejének falai sötétkékek voltak, volt néhány fotel és asztal a sarokban, a pult mögött egy kedves arcú, fekete szakállú, kopasz öregember állt mosolyogva, mögötte egy ajtóval.

- Furcsa, hogy nincs itt senki – mondta halkan Alice. – Amikor az ikrek vásároltak, akkor nagyon sokat kellett volna várniuk, mert mindig hatalmas a sor. De a bűbájboltban vettek valami tudatmódosító gázt, és mindenki azt hitte, hogy a varázserőt a város másik felében kell megvenniük. Úgyhogy szerintem elkerültük a csúcsforgalmat. Mindenki először veszi meg az erejét, hogy ne kelljen cipekedni, meg hogy mihamarabb meglegyen neki. Most pedig itt van már öt óra…

 - Szervusztok kedveskéim! – mosolygott a bácsi. – Azért jöttetek, mint minden más kis, és nagy varázsló. Hogy ti is megkaphassátok a varázserőtöket. Kérlek titeket, foglaljatok helyet! – mutatott rá a három takaros díványra. Ginia és Alice engedelmeskedtek, a bácsi pedig leült velük szembe, és folytatta a beszédét. – A nevem Donald Le. Tízen vagyunk testvérek, s mindegyikünk az egyik Drezolon dolgozik. A mi dolgunk megadni egy varázsló első leckéjét. A testvéreimmel mi készítettük fel a történelem legnevesebb varázslóit, és mindegyikük így kezdte, mint ti! Megszeppenve léptek be az ajtón, hogy megkapjanak valamit, ami az életüket dönti majd el. De tudnotok kell, a varázslás nem csak móka és kacagás. Nem én döntöm el, hogy milyen erőt adok neked, és nem te döntöd el, hogy melyiket szeretnéd. Az erő csak abba száll bele, akit arra méltónak talál. Az erőt a sorsotok határozza meg. Megajándékoznak vele, de onnantól már a te kezedben van, hogy meddig lehet a tiéd, és hogy miként használod fel. Ide nem sétálhat be egy olyan varázsló, aki Németországban született, s sorsa is Németországban van , a feladatai is ott várnak rá, és épp erre járt, úgyhogy beugrott megvásárolni az erejét, nem! Mindenki ott kapja meg az erejét, ahová a sorsa szól, direkt miatta kelt ki a magból az erő. Épp ezért, ez a kötelék egy életre szól. Nem lehet elcserélni, nem lehet elajándékozni, nem kaphatsz másikat, mert nem kel ki neked másik.

 A varázserők különleges fák magjaiból származnak. Egy országban egy ember tudhatja, hogy hol vannak ezek, csakúgy, mint az emberek között sem, erőből sincs egyforma. A megegyező típusú erők egyazon fák magjaiból származnak, és hasonló típusú embert választanak maguknak. A gyakori fák a hétköznapi embereknek adnak erőt, akiknek a közösségnél lesz dolguk. A ritkább fák igazán különleges embereknek adnak erőt, akiknek a feladatuk az életben világfontosságú lesz majd. S aki nem becsüli, nem arra használja erejét, amire kell, szembefordul sorsával, annak az ereje egyszer csak elfogy, és elhagyja a varázslót, soha többé nem tér vissza.

 Akár kezdhetnénk is! – pattant fel Donald Le. – Kivel kezdjük?

 - Velem! – sietett a válasszal Alice. Nem baj, Giniának úgyis látnia kell, hogy hogyan működik a dolog.

- Kik a szüleid? – kérdezte Donald Le, miközben a pult aljában kutakodott.

 - Mary és Austin Burke.

 - Ó, igen, igen. Emlékszem rájuk. Marynek nem is kellett nagy ajándékot adnom, ő azt megkapta az élettől, a tehetség, amivel szavak használatával tud jól bánni.

 - Igen, író – bólintott.

 - Apukádat pedig már akkor sem lehetett becsapni. Minden ügyet tisztán átlátott, neki is elég volt egy általános erő. Na, de lássunk most téged!

 Donald Le Alice halántékához nyomta két mutatóujját, behunyta a szemét, és két percig néma csöndben koncentrált, majd halkan így szólt:

- Csakúgy, mint a nővéreidre, rád is más sors vár. Egy olyan utazásban lesz részed, amilyenből a szüleid kimaradtak. Kaland és veszély, megannyi veszély… Mint nővéreidnek a furfang, és a csibészség adatott meg, számodra is valami különlegeset tartogatok. A szüleidnek nem kellett különleges erő, mert az élet csodájával gazdagodtak meg születésüktől kezdve, de benned valami olyan van, amihez kell egy különleges varázs. Az imént a maszkodon túl láttam. Láttam minden belső érzelmedet. Láttam, hogy soha nem tudtál igazi kapcsolatot kezdeni másokkal, de most bontakozik ki valami más. Egy olyan kötődés, ami nagyon kevés embernek adatik meg. A legigazibb barátság. A jövődben nagyon fontos lesz ez a kötődés, olyan erős lesz, mint a legerősebb bűbáj, s talán még az sem tudja szétszakítani. A maszkod egy szorult nap elesik, és te védtelen maradsz. Tiszta szívből fogsz cselekedni, hűen szeretsz majd, és ez lesz a végzeted. – Ebben a pillanatban egy kis gömb jelent meg a tenyerén, sárgás színű gázból állt. Donald Le átdöcögött az ajtón túlra, elidőzött egy kicsit, aztán visszajött, és az egyik gömböt letette az asztalra.

 - A te jellemed különleges, mint már mondtam. Kemény a maszkod, és csak pár embert vagy hajlandó mögé engedni. Tudsz szeretni, de ennek a gondolatát elhessegeted. Úgy mondanám, hogy makacs vagy, de a jó ott rejtőzik benned. A te erődet egy lotreezfa magjából származtatom, ami szemed elé tárja azt, ami szíved egy eldugott zugában van. – Donald Le megint bement a másik szobába, és kutakodni kezdett. Alice hátranézett, és vágott egy grimaszt. Donald Le kisietett egy parányi dobozkával a kezében. Kinyitotta, és egy akkora kis golyócskát helyezett mutatóujja begyére, hogy ott is majd elveszett, de arany színben úgy ragyogott, hogy egy egész sötét erdőt be tudott volna világítani. Donald Le a másik kezébe vette a gázgömböt, és egészen közel tartotta a másikhoz, ám nem történt semmi. Hozott még egy magot, és az sem működött. Az ötödiknél tartott. Megint egészen közel tartotta a két gömböt egymáshoz, már majdnem összeért, és akkor a kicsi aranyan ragyogó bekebelezte a halovány sárgát. A lefagyott arcú Alice azonnal felvirult, és Donald Le is kedvesen rámosolygott. Egy talpas, apró fém csodaszerért nyúlt, odatartotta az arany gömbhöz, s az, mint egy mágneshez, odaragadt, s mint azt előzőleg is, odaszorította Alice halántékához. Alice egész teste remegni kezdett, majd abbahagyta, és vígan elvigyorodott.

 - Milyen érzés? – faggatta Donald Le.

 - Csodálatos! – Donald Le egy poharat tett az asztalra.

- Próbáld meg arrébb lökni! – Alice a levegőbe lökött egyet, és a pohár is megindult. – Ez lesz az! Gratulálok Alice Burke! Varázsló lettél! – Azzal intett Giniának, hogy ő a soros.

 - A nevem Miranginia Skinner – mondta.

 - Skinner? Furcsa… Nem emlékszem Skinnerre. Kik a szüleid? – kérdezte a bácsi.

 - Elijah és Eevan Nobilfors – ismerte be Ginia.

Donald Le szeme elkerekedett a Nobilfors név hallatán, majd szomorúan nézte a lányt.

 - Te a Nobilfors család sarja vagy? – kérdezte csodálkozva, s úgy tekintett rá, mint egy csodatévő hírességre. A lány bólintott. – Egy nap te is olyan hatalmas varázsló leszel, mint az őseid. De sajnos nem segíthetek. Ha a Drezol7-ről jöttél, és ott születtél, akkor a te erőd is ott kelt ki, és vár rád. - A torka összeszorult, és érezte, hogy szúrják a szemét a könnyek. De érezte, hogy ez túl szép, hogy igaz lehessen.

 - De hát ez nem véletlen – kurjantott közbe Alice. – Az őse megtalálta a Földet. Az anyja valami nagyon fontos dolog miatt látogatott annyiszor ide, de egy nap eltűnt. Itt a harmadik leszármazott! Pont ezen a bolygón rekedt, ez több puszta véletlennél! Itt kell, hogy legyen a sorsa, ami azt jelenti, hogy az ereje is itt van!

- Az nem lehet, kisasszony, a drezolok más rendszerben működnek. Aki a kilenc bolygón él, ott a Valda rendszerben, ők már varázserővel születnek, és halhatatlanok. A Földi varázslók emberként születnek, és mivel ők igazándiból nem a Drezol bolygókról származnak, csupán az őseik úgy döntöttek, ők is varázslóvá válnak, így beléjük az erőt mesterségesen kell behelyezni. Mozdítsa el a poharat, Nobilfors kisasszony, meglátja, hogy menni fog! – Ginia a pohár felé lökött, keményen koncentrált, de semmi eredménye. Felsóhajtott.

 - Odahaza sem tudtam valami jól varázsolni – bukott ki belőle hirtelen a felismerés. Egy kép villant be, úgy kilenc éves lehetett, és sírva bújt oda édesanyjához. Az iskolában mindenki rengeteget várt el tőle a neve és családja miatt, ő mégis alig tudott varázsolni.

 - Itt az ő sorsa – erősködött tovább Alice, és Donald Le elgondolkodott.

 - Ami azt illeti, egy próbát azért megér. – Donald Le a halántékához nyomta két mutatóujját, s csukott szemmel koncentrált. ­- Igaz, tényleg nem véletlen. – Egy gömb jelent meg a kezén.

 - Te már más vagy, mint a többiek. Nem tettél semmit még, de már más vagy. Nem tudtál semmit, arról, hogy minden felmenőd áldozata rajtad áll. Te a Drezol7 bolygón születtél, de mégis földi lény vagy, Eevan vére alapján. A te feladatod erre a bolygóra szól. Most hallod, hogy minden ősöd történelmi szereplő volt, úgy érzed majd, tőled is hatalmas lesz az elvárás, és nem tévedtél. Gillian szándéka volt kibékíteni az ikercsillagokat, halála után Eevan tette volna halandóvá a halhatatlant. Lesz valaki, aki elárul, de a szíved az akaratodon kívül is igazán szereti, mert Miranginia Nobilfors a Harmadik Generáció. Tudnod kell majd megbocsátani, még ha nehéz is. A sorsodat befolyásolták is, hogy legyőzhesd őt, akit senki más nem tudna legyőzni, hisz kell a nemesi sors, és kell a nemesi vér egyaránt. Ennek összefogásával győzedelmeskedhetsz, így szól a bűbáj. A kalandos utazás most kezdődik el, amelynek Te vagy a kapitánya. A mindenek történelme rajtad áll, vagy bukik, és mikor az egész Világ ellened fordul, akkor fogsz csak megvilágosodni, hogy kik azok, akik tényleg melletted állnak. Mindig látnod kell a helyes utat, és ha látod, győztesként vezetheted ki apró, de hatalmas seregedet. Így leszel te Nobilfors, a halhatatlan, mégis halandó. Mert a világ közepe némán meséli mindenek meséjét, s a halandók élete is a végességtől érték.

 - Értem már – súgta meglepetten Donald Le. – Van egy fa, a világon a legritkább. Csak a Drezol1-en, a Drezol7-en, és ezen a bolygón található. Az egyesen eddig négyszer, a hetesen eddig kétszer, itt az utolsó Drezolon egyetlen egyszer adott erőt. Ez a Winzmag. Eddig csak a Nobilfors családot fogadta el ez a fa, valószínűleg ez is érted kelt ki. Vonakodva szedtem csak le azon az éven, amikor kikelt, hajnalvirágot is csak félve szedtem hozzá, hogy hathasson a varázs. Nem tartottam reálisnak, hogy az a fa csak úgy kiadjon egy ilyen hatalmas értékű erőt. – Donald Le eltanakodott egy kis ideig, majd bement az ajtón, s amikor kijött hatalmas alázattal hozta az apró kis dobozt. Amikor az úr kivette a dobozból, Ginia majdnem megvakult. Ez a mag pirosan fénylett, csakúgy mint a nyakláncok, de ez százszor erősebben ragyogott. –Ez furcsa. Sosem láttam még ilyen erősen ragyogó erőt – rázta a fejét Donald Le. A lány szeme nem bírta tovább. El kellett takarnia a fény elől, pedig gyönyörködött volna még benne. Pár másodperc múlva érezte, hogy valami közelíti a fejét, de mire feleszmélt volna, a teste hevesen remegni kezdett. De nem a fájdalomtól. Olyan érzés volt ez, mintha belsejének miden egyes porcikáját valami furcsa hideg folyadék öntötte volna el. Azután ez az érzés elmúlt, s ő úgy érezte, mintha minden ember imája csak őérte szólna.  Egyetértett Alice-szel – csodálatos érzés volt.

 - Emeld meg ezt! – mutatott az asztalon heverő gyertyára. Ginia összpontosított a tárgyra, s kezével a levegőben intett neki. A levitáció sikeres volt, a pohár megemelkedett. Donald Le arca azonban elkomolyodott. – Soha nem adtam még ki ilyen erős értékű erőt. Soha ne állj át a sötét oldalra, hallgass mindig az ősi megérzéseidre, kérlek! – Ginia minden boldogsága elillant, mikor az öregúr szemében azt az átkozott kis könnycseppet meglátta. Megint el kellett gondolkodnia hát, hogy nem lenne e jobb Atlanta egy csöndes zugában kuksolni.

 

  - Ginia, mondom, hogy felejtsd már el! – unszolta Lara. Alice mindent elmesélt az ikreknek, ő pedig szomorkodva kavargatta a forrócsokoládéját Bonnie kávézójában.

 - Nálunk is sírt, amikor megtudta, hogy egy nagy erejű erőt kell adnia. Azt mondta, hogy nem érti, mert mi túl felelőtlenek vagyunk – szólt Mandy.

 - Tényleg? – kérdezte Ginia. Az ikrek vigyorogva bólogattak.

 - A Kirk ikreknek sem akarta odaadni. Jut eszembe, hol vannak már? – türelmetlenkedett Lara. Mandy megvonta a vállát.

 - A lényeg az, Ginia – vette át a szót Alice –, hogy mi mindig melled állunk majd.

- Itt vannak! – mutatott a bejárat felé Mandy. Az ajtón két magas fiú lépett be. Ginia pislogott egyet, mert azt hitte rosszul lát, vagy inkább duplán. A két fiú pont ugyanúgy nézett ki. Kerek arcuk volt, sötétkék szemük, komiszság rítt le róluk, testesek voltak, a hajuk pedig szőkén meredezett az ég felé.

 Ott termettek az asztalnál, ahol az ikrek, Alice, meg Ginia ült, és ők is helyet foglaltak a maradék két széken. A két fiú udvariasan odaköszönt az asztalhoz, ahol Mr. Burke, Mary, és Dennis ült.

 - Szisztok Burke gyerekek! – köszöntek most már az ő asztalukhoz.

 - Hát ő kicsoda? – kérdezte az egyik.

 - Ő Miranginia Skinner, az új kishúgunk, akit befogadtunk – mondta Lara.

 - Drezol7-ről jött, aki ingorblandben ragadt, de Jason Roy segítségével rátalált a mi világunkra.

 - És az anyja Eevan Nobilfors – egészítette ki Lara Mandy mondókáját.

 - Hűha! – mondta az egyik. – Én meg egyszerűen csak Roland Kirk vagyok. A bátyám meg Valentine Kirk.

 - És most azért szomorkodik – feszítette a húrt Mandy –, mert Donald Le elkezdett pityeregni, amikor nekiadta a winzmag erőt.

 - Az szép! – mondta kikerekedett szemmel Roland.

 - De ne aggódj! – nyugtatta őt Valentine. – Amikor nekünk adta a különleges erőnket, akkor egyenesen a falba verte a fejét.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés