A buszmegállóban majdhogynem az egész város lakossága tobzódott, de mégsem voltak olyan sokan, mint azon a napon, amikor Dargemouthba longportáltak. Minden gyermek büszke szülőkkel körülvéve várta a buszt, amely egészen április haváig vissza sem hozza őket, s addig még csak nem is láthatják gyerekeiket. Mary elindult jegyet venni Mr. Burke-kel karöltve, hátrahagyván lányaikat s egy szem fiukat. Dennis óbégatni kezdett, mikor meglátott egy fekete gólyát elrepülni fejük felett, mire Mandy dühösen dörrent húgára:

 - Ez is a te hibád, Alice!

 - Miről beszélsz? – kérte ki magának a lány.

 - Ha nem ijesztgetnéd szegényt születése óta a bakulesszel, bizonyára már sokkal bátrabb lenne – magyarázta Lara.

 - Könyörgöm! – kiáltott fel Alice. – Egy két éves kisgyerekről beszélünk!

Mandy már nyitotta is száját, hogy megossza véleményét testvéreivel, ekkor azonban egy alakot láttak közeledni feléjük, melynek hatására mindannyian elhallgattak. Az illető magas volt, tökéletes haján sem a szállingózó hó, sem a vadul süvítő szél nem tett kárt. Magasra emelt fejjel, szánakozó pillantással pásztázta végig a város lakosságát, elmaradhatatlan fintor az arcán, s ha tehette volna, már minden embert a lábai elé parancsolt volna, hogy ott térdepeljenek előtte. Nem volt ő más, mint Jason Roy, kit megpillantva magának Giniának is összeszűkült a szeme, s undorral az arcán csóválta meg fejét. Jason a lány előtt állt meg közvetlenül, majd összeszorítván ajkát, végigmérte a társaságot.

 - Sziasztok – mondta, s savanyú mosolyt erőltetett az arcára.

 - Te mit akarsz itt? – kérdezte Ginia, a jólneveltség egy apró jelét sem mutatva, mire Jason elnevette magát. Ezen egy egészen apró pillanatig eltátotta a száját a lány, majd emlékeztette magát arra, hogy az arany burkolat mit sem ér, ha egy rohadó belsőt takar.

 - Nekem is szép napom van, köszönöm kér…

 - A legkevésbé sem érdekel, hogy milyen a pillanatnyi hangulatod. A kérdésemre válaszolj!

Lara és Mandy értetlen pillantást váltottak egymás között, Alice pedig éppolyan undorral szemlélte a fiút, mint Ginia.

 - A kérdésedre a válasz, kedves, hogy ugyan abból a célból vagyok most itt, mint ti.

 - Te is a Ross Lake-be fogsz járni? – döbbent meg Alice.

 - És bumm! – mutatott Alice-re a fiú. – A roppant szimpatikus, magasnak nem nevezhető, de attól még előnyös alkatú törpe beletrafált a dolgokba – nevetett magán, a cserfes lány pedig, értvén az iróniát, rögvest elpirult. De nem is lehetne Alice-nek nevezni Alice-t, ha nem felelne egy frappáns válasszal az őt sértegetőnek.

 - Sajnálom, van egy kis hallási problémám. A férgek hangfrekvenciáit nem tudja érzékelni a fülem. Látom, hogy tátogsz, de hallani egy szót sem hallok. – Azzal egy határozott mozdulattal hátat fordított Jasonnek, csuklón ragadta Dennist, s a megálló fedett részére törtetett, honnan egy gondtalan kislányt lökött le a székről, hogy elfoglalhassa annak helyét.

Végül az ikrek és Ginia meglepett arccal fordultak vissza Jason felé, akit ekkora már rázott a rosszindulatú nevetés.

 - Tudod, kisfiú – szólt Mandy –, jobb lesz, ha vigyázol. Lehet, hogy Alice a legmogorvább, legutálatosabb személy, akivel valaha találkozhat az ember, de akkor is a húgunk. Mi pedig vigyázunk rá.

 - Ezt pedig értsd úgy, hogy ha még egyszer így beszélsz vele, ne csodálkozz, ha lenyomunk a torkodon egy nagyadag szappant – vonta le a következtetést Lara.

Jason ekkor még inkább rázkódni kezdett, s csak így felelt:

 - Ez a legfinomabb fenyegetés, amiben valaha részesültem.

Lara és Mandy forgatni kezdték a szemüket, Giniában azonban ez a mondat mély nyomot hagyott. Persze Jason a maga tapintatlan módján gúnyolta ki az ikreket, azonban csúnya világban kell élnie ahhoz, hogy egy ennyi idős fiúnak mérlege van a fenyegetésekről.

A három lány ekkor maga is a fedett rész felé vette az irányt, Jason azonban megragadta Ginia kezét.

 - Miranginia! – szólt sietve, s az imént domináló lealacsonyító hangnem majdhogynem köddé vált.

 - Ginia – javította ki. – Mit akarsz? – kérdezte barátságtalanul, s kezét kitépte Jason szorításából.

 - Csak bocsánatot szeretnék kérni – mondta a fiú, s arcán túljátszott megbánás uralkodott el. Végül elnevette magát, mire Ginia megelégelte Jason modorát, s az ikrek után eredt. Ezt azonban a fiú nem engedte, megragadta a lány mindkét csuklóját, s erőszakkal tartotta maga mellett. – Komolyan, Ginia, szörnyen sajnálom!

 - Te meg miről beszélsz? – kiabált rá a lány, mire három méteres körzetben mindenki feléjük fordult. Ginia megpróbálta kiszabadítani magát Jason szorításából, mindezt persze sikertelenül.

 - Nemrég összefutottunk a főtéren, emlékszel? Kicsikét modortalanul viselkedtem – ismerte be, egy cseppnyi komolyságot sem tanúsítva.

 - Ugyan, mikor tanúsítasz te bármiféle jó modort? – sziszegte Ginia, a fiú pedig csak mosolygott.

 - Bizonyára nagy sokkot jelenthetett, hogy újra láthattál engem, amikor már teljes lemondással minden este telesírtad a párnád, hogy nem játszok szerepet az életedben. Sőt, féltékenykedve vehetted tudomásul, hogy Alice barátnődhöz is intéztem néhány kósza mondatot, de ne aggódj! Az én szememben melletted ő egy senki – kacsintott.

Ginia ekkor maga is behízelgően elmosolyodott, s barátságosan tette fel a kérdést:

 - Mit kívántál karácsonykor?

Jason gyönyörű szürke szeme ekkor ellágyult, szorítása gyengült, így Ginia kiránthatta onnan kezeit. Azt azonban nem vette észre a lány, hogy mintha egy vastag réteg szakadt volna le Jason maszkjából, mert abban a pillanatban elgondolkodva méregette a havat. Nyoma sem volt annak a fiúnak, akit eddigi összes ismerőse gyűlölt, ez valaki más volt.

 - A legjobban…

 - Mert én azt kívántam, soha többé ne kelljen a felfuvalkodott fejedet bámulnom, de úgy néz ki, nem voltam elég meggyőző – mondta dühösen a lány, végérvényesen is otthagyva Jasont.

 - Mit akart? – kérdezte összevont szemöldökkel Alice.

 - Bocsánatot kérni a múltkoriért – vetette oda Ginia.

 - Akkor csak szorult benne némi jólneveltség – bólintott Mandy.

 - Nagyon vicces – nevette el magát gúnyosan a Skinner lány. – Végig csak megjátszotta magát.

Miután mind a négy lány helyet tudott foglalni az újonnan megüresedett székeken (amikről előző tulajdonosaik azon tudatban távoztak, hogy Lara, Mandy és Ginia szörnyű meghűlésben szenednek és szükségük van a pihenésre), hosszas várakozás elébe néztek, s közben Alice panaszos sóhajait hallgatták, hogy minek kellett ilyen korán kelni, ha egyszer a sofőr épp ebben a pillanatban fordulhat másik oldalára az ágyikójában. Az ikrek csevegésbe kezdtek egy mellettük ülő lánnyal, rövidesen pedig egy kék színű autóbusz érkezett. Ekkor a lány felkelt, s Ginia is követte példáját.

 - Minden jót nektek – mosolygott a lány.

 - Melyik iskolába is fogsz járni? – kérdezte Lara.

 - A Gilgamens Miráziumba – válaszolta, majd szülei nyomában megindult a busz irányába.

Mikor Alice ráeszmélt, hogy újdonsült barátnője már nem ül mellette, azonnal rákiáltott:

 - Ginia! Hova mész?

 - Mi nem megyünk? – kérdezte meglepve.

 - Az nem a mi buszunk – nevetett Mandy.

Ginia restelve tudatlanságát, pirosra gyúlt arccal ült vissza helyére, s nézett a Burke lányokra.

 - Akik ugyanabban a városban élnek, hogyhogy nem ugyanabba az iskolába járnak? – kérdezte.

 - Ez nem így működik – csóválta fejét a mindig tudálékos Mandy. – Ezek nem körzeti iskolák! Aki körzeti iskolába jár, az nem tanul varázslást. A mirázium attól mirázium, hogy mágiával foglalkoznak magas szinten – adta meg a választ. – Azt sem te döntheted el, melyik miráziumba fogsz járni. Nem Donald Le az egyetlen, aki kiolvasta a sorsodat. Minden ember születésekor kiolvassák azt az alapinformációt, amit az erő átvétele előtt is hallottál, s már akkor, kisbaba korodban eldöntik, hogy melyik miráziumba fogsz járni, ha úgy döntesz, hogy magas szinten tanulod a mágiát. A te esetedben apa intézte el, hogy velünk együtt jöhess, mert egyébként sorsra szabottan osztanak ki minket.

 - Szegény Amy például nem sokra fogja vinni – csóválta meg fejét Alice.

 - Ritkán adok neked igazat, de most azt kell mondjam, jogos – szólt Lara. – A Gilgamens Mirázium? Milyen szörnyű! Pedig értelmes lány.

 - Az ugyan nem jelent semmit – vélekedett Mandy. – Ahhoz, hogy megállja a helyét, nem csupán észre van szüksége, hanem tehetségre, kreativitásra, talpraesettségre. Ezek nélkül hiába van az embernek jó tudása, nem fog tudni alkalmazkodni és nagyobb sikereket elérni. Alice rá a kiváló példa. Ostoba, mint hat ökör együttvéve, mégis többre viszi majd, mint Amy, mert kiáll az igazáért, és mert olyan erőszakos mint egy középkori gyilkos katona.

Alice savanyú grimaszt vágott.

 - Ezt most bóknak veszem.

 - A mi miráziumunk jó? – kérdezte Ginia.

 - Hogy jó? – kérdezte Lara megbotránkozva. – Az ország harmadik legjobb iskolája a Tarquinius, a második a Levédia Mirázium, és mit gondolsz, melyik a legjobb? A Ross Lake! Sőt, az egész Földön is a második legjobb iskola, csupán a magyarországi Nimród Mirázium előzi meg, de hát az Európa. Európa mindent komolyabban vesz, ennek ellenére a Nimródon kívül az összes többi előtt járunk.

 - Jóságos ég – sápadt el Ginia, arcát elrejtette tenyere mögé, s érezte, hogy szédülni kezd.

 - Rosszul vagy? – ráncolta homlokát Lara, mire Ginia homlokára helyezte kezét, hogy bebizonyosodjék róla, nem lázas-e a lány. Ebben Dennis új játékot vélt látni, s lelkesen pofozta meg Giniát, mire Alice dühbe gurult, s a földre dobta az ölében csücsülő kisfiút. Dennis felpattant, hatalmas szemeiben már gyülekeztek a könnyek, értetlenül bámult legkedvesebb nővérére, majd hangos ordításba kezdett, s Mary után kiabálva berohant a tömegbe.

 - Te házsártos kis vipera! – sziszegte Mandy, majd a kicsi után iramodott.

 Végül húsz perces késéssel ugyan, de befutott a kék busz, ami a Stoppen Place-re szállítja a Ross Lake diákjait, ahonnan indul a mirázium speciális járata. A jármű háromemeletes volt, Burke-ék pedig ennek legmagasabb szintjére igyekezett. Ekkorra már Dennis is megbékélt, megragadta Ginia kezét, egy dalt kezdett dúdolni, látványosan táncolt rá, s közben hátra-hátra tekintett, hogy lássa, nézi-e Alice. Mikor elkapta nővére pillantását, kiöltötte rá a nyelvét, amire válaszul Alice jó erősen megmarkolta a szaporán göndörödő, tejföl szőke fürtöcskéket. A kisfiú ekkor megint ordításba kezdett, s követelte Giniától, hogy vegye fel, aminek a lány eleget is tett ugyan, de a sor tempója ekkor jelentősen csökkent, ugyanis Dennist meglehetősen jó súlyban tartották.

 - Úgy viselkedsz, mint egy gyerek – torkolta le Mr. Burke halkan lányát, nehogy még több megrovó tekintetet vonzzanak magukra, ugyanis az egész busz meg volt győződve róla, hogy a szörnyen gyötrődő, és szívszaggatóan ordító kisfiút minden bizonnyal embertelenül kínozzák.

 - Csak megigazítottam a frizuráját – méltatlankodott Alice.

Néhány perces utazás után érdeklődve tette fel az ikrekkel szemben ülő Ginia a kérdést:

 - Kirkékkel a Stoppen Place-en találkozunk?

 - Nem – válaszolt Mandy szórakozottan, egy könyvet bújva. – Ez a busz Dargemouth környékbeli lakosait szállítja oda. Kirkék nemsokára csatlakoznak.

Mandy állítása hamarosan be is igazolódott.

Két nyakigláb alak tűnt fel a lépcsőn, szőke hajukban hópelyhek pihentek, és amikor megpillantották a Burke ikreket, ravasz mosolyt fojtottak el, s ugyan így tettek a lányok is. Mondják erre, a szemük sem áll jól, most mégis kihúzták magukat, illemtudóan köszöntek mindazoknak, akiket ismertek, s komoly ábrázattal foglaltak helyet a Lara és Mandy melletti sorban. Ekkor a lányok maguk is keresztbe tették lábukat, s szigorú pillantást vetettek a két fiúra. Komikus látvány volt ez. Lara, Mandy, Roland és Valentine olyan szerepet öltöttek magukra, ami a legkevésbé sem illett rájuk. Giniának eddig valóban az a meggyőződése volt a Burke ikrekről, hogy fegyelmezett, jól nevelt lányok módjára viselkednek, ez számukra a természetes, de ahogy elnézte azokat a komoly pillantásokat, bizony olyannak tűnt ez, mintha a farkas bújt volna piros ruhácskába, kezében a kosárral, amiben a nagymamának viszi az ebédet.

Ezt követve azonban az ikrek hatalmas hahotázásba kezdtek, nem törődvén azzal, hogy az egész emelet utasai rájuk figyeltek.

 - Na és mit hozott nektek a Mikulás? – kérdezte nevetve Lara. – Virgácsot virgáccsal?

 - A szándéka talán az volt – vonta meg a vállát Valentine. – Csakhogy karácsony éjszakáján véletlenül elfelejtettük eloltani a tüzet a tűzhelyben.

 - Hallottunk is pár panaszos jajgatást, meg szitkozódást – folytatta Roland –, de mire kiértünk, már csak néhány piros szövetdarabot, meg egy szénné égett szakállat találtunk a nappaliban.

 - Szörnyűek vagytok – nevetett Mandy.

 Miközben az ikrek között arról folyt a vita, hogy Valentine és Roland közül melyikük a jóképűebb, s a fiúk is egyre csak érveltek saját maguk mellett, Ginia halkan tette fel a kérdést Alice-nek.

 - Stoppen Place szép város?

 - Nem is igazán nevezhető városnak – válaszolt a szőke lány. – Akkora lehet, mint Northon’s Hill, csakhogy ezt kizárólag egyfajta óriási megállónak használjuk. Az egész Ross Lake diákserege itt száll fel a buszra, úgyhogy elképzelheted, mekkora lesz a nyomor ötezer emberrel és a családtagjaikkal. Na ilyenkor van az, hogy amikor el akarsz jutni egyik pontjából a másikba, akkor fület becsuk, akik láb alatt vannak, azokat fellököd, és előre!

 - Mivel utazik ennyi gyerek? – vonta össze szemöldökét Ginia.

Alice erre csupán megrántotta vállát.

 - Honnan tudjam? Rám van írva, hogy tudásbázis?

 Mikor végre hosszas zötykölődés után megérkeztek, Ginia kinézett az ablakon, és egyfajta fedett csarnokfélét vélt megpillantani, amit igazán furcsának talált. Azonban nem volt ideje a csodálkozásra, hiszen Mary azon nyomban sürgetni kezdte a gyerekeket, hogy igyekezzenek. Dennis hosszas siránkozás után elérte, hogy egymaga jöhessen le a lépcsőn, így azonban meglehetősen lassan haladt a sor. A kisfiú nem túl szerencsésen Ginia után, de Alice előtt lépkedett igazán óvatosan s megfontoltan, így a szőke lány türelmetlenül sóhajtott fel.

 - Ha nem kezded el szedni a lábad, megtanulsz repülni. Nem árt, ha tudod, ha velem vagy, lefele könnyebb, mint felfele.

 - Dennis el fog engedni madárka, ha Alice gonoszkodik – mondta könnyedén a kisfiú.

 - Alice a fülénél fogva fogja fellógatni a bakulesz fészkére Dennist, ha még egyszer megfenyegeti – szólt vissza azonnal Alice.

Erre a kisfiú vetett egy rémült pillantást háta mögé, s megszaporázta lépteit.

Ginia már a lépcsőfordulónál tartott, mikor egy hangos csattanást hallott, azonnal hátrafordult, s meglátta a guruló kisfiút. Dennisnek csupán néhány lépcsőfok maradt volna hátra, de hát megcsúszott remegő kicsi lába, s ahogy a lány látta, könyökét alaposan beverhette. A fiú zokogásba kezdett, szinte már üvöltött, Ginia pedig rémülten térdelt le mellé.

Szegény kisfiú! Olyan kicsi még, és olyan tiszta! Nem értheti még meg, miért kell a felnőtteknek örökké rohanni, s nem értheti, miért van fájdalom, csak szenvedi azt. Segítenie kell! A lány szívében mardosó fájdalmat érzett, szemeit már szúrták a könnyek, s hirtelenjében egész testében csodás forróságot érzett. Miközben a keservesen zokogó Dennis Ginia vállára borult, vigasztalást remélve tőle, a lány olyan szorosan ölelte magához őt, mintha bizony saját testével átvehetné a fájdalmat. Megsimította gyengéden a sérült kezecskét, mikor furcsa bizsergést kezdett érezni újbegyein.

A kisfiú fájdalma ekkor elillant, mint a szél. A sírás azon nyomban abbamaradt, s hatalmas szemekkel meredt a lány arcába, mintha csodát látna.

 - Dennis! – rohant le az esést követően azonnal Alice.

Dennis azonban csak bámulta Giniát megszeppenve, mint aki eddig sosem találkozott még vele.

 - Dennis, nagyon fáj? – kérdezte aggódva.

 - Már nem isz fáj – rázta fejecskéjét.

Ginia megnyugodva hunyta le szemét, s vett egy mély levegőt.

Ekkor Mary, Mr. Burke és az ikrek is odarohantak. Mind sorra torkolták le kiabálva Alice-t a felelőtlensége miatt, ő pedig tőle szokatlanul lehajtva fejét szótlanul tűrte.

 - Kicsim, rendbe fogsz jönni! – szólt Mary gőgicsélve Dennishez.

 - Nem fáj – mondta. – Gi elvette.

Ekkor Mary karjaiba vette kisfiát, s őrjöngve leszáguldott a buszról, nyomában a család többi dühös tagjával.

Végül Alice Giniára nézett, s értetlenül vonta össze szemöldökét.

 - Megint olyan voltál – mondta halkan.

 - Milyen? – kérdezte csodálkozva a lány.

 - Olyan furcsa. Kék volt a szemed, tisztán láttam!  - győzködte.

 - Az ki van zárva – nézett Alice-re megütközve.

 - Én is láttam – szólalt meg egy ismert hang hátulról. Ginia égnek emelte a szemét, majd hátrafordult.

 - Az nem lehet – válaszolta. – Itt sem voltál.

Erre aztán Jason is letérdelt.

 - De itt voltam. A hajad is vöröses árnyalatú lett.

Ginia dühösen pattant fel.

 - Most akkor mi van? Szövetkeztetek ellenem, vagy mi? Gondolkozzatok már el egy kicsikét, hogy lehetne vörös a hajam és kék a szemem!

Majd dühösen ő maga is követte a Burke családot.

 Mikor végre Alice is kiduzzogta magát, lecaplatott a lépcsőn, s csatlakozott a többiekhez.

 - Rendben gyerekek! – szólt Mr. Burke. – Fél kilenckor pontosan itt találkozunk, addig szabad foglalkozás, de ha valaki késik, az idén haza se jöjjön!

 - Ne haragudj az előbbiért, belátom, hogy ostobaság volt – fordult Alice Ginia felé.

 - De hát ezt mégis hogy gondoltad? – emelte meg szemöldökét Ginia.

 - Nem tudom – nevetett fel az örökké cserfes lány. – Biztos az Ovidiusféle Metamorphoses járt a fejemben. De tudom, hogy engeszteljelek ki.

Ginia kérdően fonta össze karjait.

 - Emlékszel még, mit mondtam, hogyan lehet eljutni itt egyik pontból a másikba?

A lány bólintott.

 - Na, hát akkor fület becsukni, láb alattiakat fellökni, és előre!

Azzal Alice megragadta mostohatestvére csuklóját, s vonszolni kezdte maga után a tömegben. Az ember nem is gondolná, hogy egy ilyen apró lány ennyire erősen tud szorítani. Tanácsa pedig ésszerűnek bizonyult, Alice könyörtelenül lökte félre az óvatlan bámészkodókat, s ilyenkor midig egy-egy „kedves” megjegyzést kaptak az édesanyjukra, vagy esetleg különböző helyekre küldték el őket. Egy idő után végül Ginia is megelégelte ezt, s hasonlóan Alice-hez, emelt fővel vonult előre, s nem fordult többé hátra, mert igyekezett nem meghallani semmit.

A Stoppen Place-ből nem lehetett túl sokat látni, mert akárcsak a fától az erdőt, itt megannyi lézengő embertől nem lehetett látni a várost. Amennyit azonban ki lehetett venni, hogy a várost körülvevő fal mentén üzletek sokasága állott – voltak ott kávézók, kisállat kereskedések, cukrászdák, pékségek, szépségszalonok, ruhaboltok, élelmiszerüzletek, s minden, ahol az utazni szándékozó ember elköltheti összes pénzét. A „város” többi részén pedig elszórva kisebb-nagyobb peronok, ahol buszok tűntek fel a semmiből, s tűntek el a semmibe, s emberek tobzódtak körülöttük. Minden ilyen peron felett található volt egy szám, hogy melyik nagyváros körzetéből szállítja az embereket, és piros és zöld négyzetek jelezték, hogy melyik érkezett már be, és melyik nem. Stoppen Place kellős közepén pedig még egy megálló helyezkedett, ez fölé csupán annyi volt írva, Ross Lake, és három méteres körzetben el volt kerítve.

- Az az édességbolt a kedvencem – duruzsolta Alice. Csakhogy a boltból kivezető, messzire csigázódó sor állt. Alice mindezek ellenére nem torpant meg, húzta maga után Giniát továbbra is, s átverekedte magát a tömegen, mit sem törődvén a mögöttük szitkozódó emberekkel. Végül a pult elé vetette magát, és fogát kivillantva mosolygott a vén, kövér, vörösös hajú eladónőre.

 - Alice kedveském! – mosolygott vissza a néni, a sor nem kis felháborodására.

 - Jó reggelt Mrs. Muriel! Hogy van ma? Szeretném bemutatni új barátnőmet, és testvéremet, Ginia Skinnert! – Azzal ünnepélyesen előrerántotta a lányt, mire Mrs. Muriel még szélesebben elmosolyodott. Ginia félt, hogy lassan leszalad a szája az arcáról.

 - Szervusz Ginia! Kérjetek bármit, ajándék! – Alice igen szép mennyiségű édességet rendelt, Ginia kinézet és tanácsok alapján döntött, végül neki is egy egész évnyi gyűlt össze, és a legnagyobb örömöt Alice számára a darázscukor okozta. S mikor már hat-hat telirakott szatyor után elköszöntek, Mrs. Muriel csodálkozott, hogy csak ennyit kérnek, és megajándékozta őket még egy csomag édes denevérfarokkal.

Végül egy standnál állapodtak meg, ahol körömlakkok sokasága közt válogathattak kedvükre, s közben azt találgatták, milyen messze is lehet az iskola.

 - Ez menne leginkább a szemed színéhez. – Jason ismételten akkor bukkant fel, mikor a lányok a hátuk közepére sem kívánták volna.

 - Vannak emberek, akiket még akkor sem lehetne kiirtani, ha egy kiéheztetett, vérszomjas, húsevő sárkányokkal teli házba vetnénk őket – sóhajtott Alice.

Ginia maga is megcsóválta a fejét, majd vetett egy pillantást a körömlakkra, amit Jason szorongatott.

 - Kék? – vonta fel szemöldökét a lány, mire Jason gúnyosan elmosolyodott.

 - Az előbbi mutatványod miatt. De kereshetek egy bordó színűt is, az menne a mélyvörös hajadhoz.

 - Helyes – bólintott Ginia. – Magadnak meg keress egy elmegyógyintézet színűt, a blokkal meg utaltasd is be magad oda.

 - Elmegyógyintézet? – kérdezte kórusban Jason és Alice.

 - Igen, igen – bólogatott Rikki. – Ahová az ilyen bolondokat zárják be, mint te vagy.

 - Hát akkor rendben! – Jason átkarolta Alice-t. – Remélem te meg én szobatársak leszünk majd abban az elmeházban, mert a tüneteink közösek.

Alice mérgében akkorát lökött Jasonön, hogy ez az egyébként jó erőben lévő fiú majdhogynem feldöntötte a standot, ahogy nekivágódott annak. Ő maga sem lehetett tisztában Alice megmagyarázhatatlan erejével, ugyanis szemei kikerekedtek, szája tátva maradt, s úgy nézett az alacsony lányra, mint egy aprócska fiú, aki rajtakapja a télapót kézen fogva sétálgatni egy krampuszlánnyal. Giniának el kellett fordulnia, nehogy megessen a fiún a szíve, s olyat lásson benne, aki valójában nem. Egy suta mosoly akarva-akaratlanul mégis megjelent az arcán, majd rögtön el is nyomta, s visszafordult barátnőjéhez.

 - Eszednél vagy, ember? – torkollta le Jason.

 - Megérdemelted – adta Ginia a fiú tudomására véleményét.

 - De hát tény. A kiskölök addig szerencsétlenkedett, míg lebukfencezett a lépcsőről, s majd három centiméter zuhanás után világot zengető ordításba kezdett. Ekkor te úgy megijedtél, hogy odarohantál, és annyira sajnáltad, annyira segíteni akartál rajta, hogy úgy ölelted magadhoz, mintha ezzel elmulaszthatnád. Ekkor pedig előjött mélyről valami, ami a külsődön is meglátszott. Vörös lett a hajad, a szemed pedig világoskék. Olyan volt, mintha valaki mássá változtál volna, mintha valaki előjött volna a belsődből. És meggyógyítottad. Te is láttad – mutatott Alice-re.

 - Egyáltalán nem biztos – rázta a fejét.

 - És ha mégis? – szólalt meg egy negyedik fél, akit eddig észre sem vettek. A férfi húszas éveiben járhatott, magas volt, haja szőkésbarna, enyhén borostás. Szeme a legkülönösebb, amit Ginia valaha is látott. Azonkívül, hogy aranyszínű, majdhogynem szó szerint bele lehetett látni lelkébe ezen keresztül. Csak úgy sugárzott belőle az értelem, és ahogy az ember rá néz, megretten. Jó erőben volt, az is igaz, de a tartása és tekintete félelmet kelt az emberben – a hatalom és az erő megtestesülése volt ez a férfi. Valahonnan nagyon ismerős… Aztán észbe kapott a lány. Ő volt az a férfi, aki majdhogynem felfalta szemeivel Alice-t a longportálásra várva. – Tehát egy átalakulást láttatok ebben a lányban? Megkérdezhetem a neved?

 - Ginia – mondta barátságtalanul. – De ne adjon a szavára, maga sem tudja mit beszél, orvosi eset.

 - Pedig létezik ilyen – vonta fel szemöldökét. – Átváltozásnak hívják. Metamorphosisnak.

 - Ez csak Ovidius világában létezik – szólt közbe Alice rettenthetetlenül. A férfi a szőke lányra nézett, tekintete elidőzött rajta kis ideig, majd gyönyörködve elmosolyodott.

 - Ovidius maga is kapcsolatban volt egy másik naprendszerrel, ismerte ezt a varázslatot, nem meglepő hát, hogy műveiben szépségekkel kápráztatta olvasóit. Szomorú história az ige keletkezése, a lényege azonban, hogy egy adott személy halála után megszállhat egy lelket olyan módon, hogy az ige segítségével időnként testet ölthet. Főleg olyanok szokták alkalmazni, akik vigyázni kívánnak valakire haláluk után, vagy képtelenek elszakadni gyermeküktől, szerelmüktől, testvérüktől, és így akarnak továbbra is fizikailag együtt maradni az illetővel. Még sosem láttam ilyen esetet.

 - Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ideje, ha elkezdjen tovább keresgélni, mert hogy engem nem szállt meg semmiféle metamorphosis, az olyan biztos, mint hogy a nevem Ginia Skinner.

Azzal emelt fővel, nyomában Alice-szel elegánsan faképnél hagyta a férfit és Jasont.

 Egyik gyerek sem késett, pontosan az utolsó másodpercben toppantak be. Ekkor aztán megindultak az elkerített peronhoz, ahol már nem egy ember gyülekezett, arra várva, hogy megjelenjen a busz, ami elszállítja őket az iskolába.

 - Mikor is jön a busz? – bukott ki Giniából a kérdés.

 - Busz? – nevetett fel hangosan Lara.

 - A járat hamarosan megérkezik, drágám – adta meg a választ Mary. Ezután az emberek gyülekezni kezdett a korlát körül.

 - A ti helyetek a járat Délnyugati negyedében lesz – jelentette ki Mr. Burke, és átadta a gyerekeknek a jegyeiket.

 Hamarosan éles csikorgást hallottak, vakító villanást, és a bemondó nő újra megszólalt:

 - A Ross Lake Gimnázium speciális különjárata megérkezett az első állomására. A Ross Lake Mirázium speciális különjárata kár, bonyodalom nélkül, teljes fős személyzettel, beazonosítatlan személyzet nélkül sikeresen megérkezett kiinduló pontjára. Az utasok felvevésére készen áll.

Ginia azonban csak pislogott. Egyszerűen nem hitt a szemének. Nem tudta, hogy nevessen, vagy sírjon, azt hitte, hogy ez valami ócska tréfa. Valami buszfélére számított, ami elviszi ezt a rengeteg diákot, de ehelyett ott állt tőle nem messze egy rozzant kis Trabantszerű ősöreg kocsi. Hatalmas volt a tömeg a Stoppen Place-en, most mindenki búcsúzkodni kezdett, de ha minden főből kivonna három személyt, még akkor is lehetetlen lenne, hogy annyi ember bepréselje magát abba a maximum négyfős autóba. Mr. Burke és Mary őt is, Giniát is megölelték, majd a négyfős seregük megindult a kis autó felé, mindenki kezében jó pár szatyor édességgel. Nevetni támadt kedve a lánynak. A járat délnyugati része… Ezt meg hogy érthette? Egy délnyugati porszemen üljenek?

 Az apró Trabant kék színű volt, nagy kerek fényszórókkal, elsötétített ablakokkal, négy ajtóval. Burke-ék a bal hátsó ajtón készültek beszállni. Az ikrek szemrebbenés nélkül léptek be az autóba, ezután Alice, majd Ginia következett volna, de ő maga megtorpant. Alice kérdően megfordult.

 - Na mi lesz már? Várod, hogy kinőjön alattad a fű, vagy mi? – Alice a kezét nyújtotta felé, hogy besegítse, de ő még mindig kételkedően nézelődött.

 - Biztos, hogy van elég hely? – Azzal aggódva rápillantott a többi ajtón belépkedő varázslókra. Alice hátravetett fejjel nevetni kezdett.

 - Na gyere csak bátran! Szorítunk neked helyet. – A háttérből hallotta Mandy és Lara gúnyos nevetését, s Ginia nem habozott tovább. Megragadta Alice kezét, s belépett a kocsiba.

Különös látvány fogadta talán? Nem. A lánynak földbe gyökerezett a lába. Sokkoló látvány tárult szeme elé. 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés