Milagra nem kívánt többet hallani. Ajkába harapott, letörölt néhány apró gyémántként csillogó könnycseppecskét, majd a takaró alá bújt, ahonnan Carmita érkezéséig nem is szándékozott előjönni.

A kislány sokáig próbálta kizárni fejéből az álomszerű suttogást, estéről estére szorgosan imádkozott, hogy szűnjék meg ez a szörnyűség, mindhiába. Minden éjjelen feketecsuklyás, zord démonként lopózott be tiszta elméjébe a mocskos, véres titok, amilyen borzalomról a legromlottabb emberek sem óhajtanak tudni, holott a kegyetlenségekben lelik örömüket. És minden reggelen párnájába fojtott zokogásra ébredt, próbálván elfelejteni a részletesen megálmodott szörnyűségeket, miket a vörös csillag suttogott neki.

Delia egyre gyakoribb vendég volt a háznál, s bár Milagra mindig kedvesen mosolygott érkezésekkor, nem örült kifejezetten a néninek. Minden alkalommal ugyanis, mikor náluk időzött, Senora Fierro rá sem hederített a kislányra, és ez egyre inkább frusztrálta. A bejárónő szokásává vált, hogy rendet pakoltatott a lánnyal, mondván, ha megteszi, akkor délután elviszi sétálni. Milagra szót is fogadott, de mire a néni ígéretére került volna a sor, váratlanul mindig betoppant Delia, és rendszerint Carmita érkezéséig elcsevegték az időt. Egy nap megelégelte ezt a kislány, s röviddel Delia érkezése után se szó, se beszéd, egymagában indult el sétálni. A főtéren járt már, mikor megpillantotta Senora Salvadort, kezében egy szál vérvörös rózsával.

Milagra megtorpant. Talán ha beszélne vele, elmúlnának azok a szörnyű álmok, amik minden éjjel kísértik őt? Talán eltűnne végre az égről a vörös csillag, s nem háborgatná többé az elméjét? Igen, ez lesz a megoldás, döntötte el, s határozott léptekkel az asszony elé sietett.

– Milagra! – mosolyodott el kedvesen. – Örülök, hogy látlak.

– Ahogyan én is – bólintott a lány.

– Nagyon szívesen beszélgetnék veled, de sietnem kell, hamarosan találkozom…

– Csak egy pillanat! Nagyon fontos dolgot szeretnék mondani – szaladt utána.

– Hallgatlak.

– Maga és én nagyon hasonlítunk egymásra.

– Csakugyan? – vonta fel szemöldökét az asszony furcsállva.

– Igen – bólintott a lány. – Éppen ezért tudom, hogy meg fogja érteni, amit mondok. Minden éjjel egy vörös csillagot látok az égen, és minden éjjel suttog nekem valamit. Mindig ugyanazt. Szörnyű végighallgatnom, de tudom, hogy maga még rosszabb helyzetben van, és a szíve még több fájdalmat kell, hogy kiálljon.

Milagra megszorította Senora Salvador kezét.

– De higgye el, ő nem haragszik magára. Azt mondja, tudja, hogy szándékosan sosem bántaná, és…

– Milagra! – kiáltott valaki a háta mögül. – Azonnal haza kell indulnod, szegény Senora Fierro már mindenütt keres! – sipította Delia.

Milagra hátratekintett, majd még egy mély, végtelenül együttérző pillantást vetett az asszonyra.

– Bocsásson meg önmagának, mert ő is megtette.

Senora Salvador rémületében kitépte a kezét a kislány szorításából, Milagra pedig megindult hazafelé.

Az asszony szíve úgy kalapált, mint egy kismadáré, aki majdnem egy macska fogságába esett, s üres tekintettel bámulta, ahogyan a szaladó Rosas leányt elnyelik az utcák kanyarulatai. Érezte, hogy az arcába szökött a vér, hogy a hisztérikus zokogás már a torkát szorongatta, s szívét egyaránt marták a feltépett, friss sebek, a szégyen és a kétségbeesés. Úgy állt ott, mint egy gondosan faragott márványszobor, mígnem Delia mellé nem lépett.

– Azt tanácsolom, vigyázz ezzel a kislánnyal – mondta fojtott hangon.

– Ugyan miért? – vonta fel a szemöldökét az asszony.

– Úgy hírlik, boszorkányvér folyik az ereiben.

– Csakugyan? – döbbent meg Senora Salvador.

– Úgy bizony. A Sátán minden éjjel vörös csillag formájában szennyezi az agyát. Mocskos, istentelen dolgokat suttog a fülébe, nem menthetné meg pap, de még a pápa sem, ha szabad ezt mondanom.

Az asszony egy ideig döbbenten meredt Deliára, majd erőt vett magán, s megszólalt:

– Nem gondolom, hogy efféle szörnyű időkben ilyen szavakkal illethetünk meg egy ártatlan kislányt. Mégis hány tiszta szív égett porrá a pokol tüzében csupán azért, mert akadnak olyanok, kik úgy dobálóznak szavakkal, miknek jelentésével nincsenek tisztában?

– Ebben én egészen biztos vagyok – makacsolta meg magát Delia.

– Nem szívesen vitáznék most erről – mondta az asszony hűvösen, s sietős léptekkel megindult az otthona felé.

Mikor már Delia nem láthatta, futólépésben igyekezett hazafele, s a gondolatai valósággal cikáztak. Azonnal levelet kellett írnia, az ügy nem halasztható el! Milagra Rosas tudja a legsúlyosabb titkát, egy hibát, mely örökre egy tátongó, fekete ürességbe húzza lelkének egy darabját. Ha a kislány csakugyan olyan, mint ő, akkor Milagra Rosasnak is boszorkánynak kell lennie. Ha pedig ez igaz – amiben egy szemernyit sem kételkedett –, akkor a vörös csillag históriája is valós kell, hogy legyen. Olykor-olykor megesik, hogy ha egy ártatlan, tiszta szívű kisgyermek lelke a halál kezébe kerül, s mocskos hírek terjengnek efelől az emberek között, akkor vörös csillag jelenik meg az égen, s elsuttogja halálának valódi történetét. De ez a suttogás oly ritkán talál megértő fülekbe, mint amilyen ritkán egy farkas a teste melegével tart életben két szerencsétlen kisfiút. Csak boszorkányok hallhatják ezt a suttogást, és azok közül is a tisztaszívűek.

Mikor berontott a házba, azonnal az íróasztalhoz ült, papírt és tollat ragadott, s körmölni kezdett. Keze reszketett a félelemtől és az izgalomtól, s a toll oly sebesen sercegett a papíron, mint amilyen sebesen az idő elsuhan kacagva az élet fölött. Mikorra végzett, nagyot szusszanva hátradőlt a széken, s maga elé tartotta a levelet. A remegő, szélsebes kezek oly alaktalan írást formáztak meg, hogy Senora Salvador is alig tudta elolvasni. Ezután felpattant, hogy rögvest feladhassa, de a hirtelen mozdulat, s a túlzott izgalom miatt fehér démon lepte be az arcát – látása elhomályosodott, a hideg verte, s verejtékezett, szédülni kezdett. Inkább visszaült hát a székre, vett egy mély levegőt, hátrahajtotta a fejét, s várta, hogy elmúljon a rosszullét. Csak várt és várt, s egyre inkább szivárgott el a fehér démon, de gondolatai továbbra is úgy zavarogtak, mint mikor a drága Ruben milliónyi tarka lepkét eresztett az égbe.

A bejárati ajtó csikorgást hallatott, lassacskán kinyílt, s megfontolt léptek zaja ütötte meg az asszony fülét. Azonnal a hálószoba felé pillantott kétségbeesve, de aggodalma azon nyomban eltűnt, mikor meghallotta a férje horkolását. Ó, az az ostoba Senor Salvador! Egyre csak alszik és alszik, ki tudja, meddig tartja még a Jóisten az őiránta már rég hűvös felesége mellett. Az emberek a városban azt híresztelik, iszákos lett a szegény kovács, de a férfi sosem ivott meg egy kupánál többet, és ezt az asszony is tudta. Ahogyan azt is, hogy gyenge elméje végérvényesen megzavarodott, mikor ébren van, tébolyultan jár-kél, ám legtöbb idejét átalussza.

– Evita! – lépett be egy magas, hollófekete hajú férfi. – Vártalak.

– Baj történt, Amador – felelte az asszony, s riadt szemekkel fúrta be tekintetét a férfi pillantásába. – A Rosas kislány tudja!

Amador két lépéssel átszelte a szobát, s megragadta Senora Salvador hideg, gyenge kezeit.

– Honnan tudhatná?

– Onnan, hogy boszorkány, és Ruben elmondta neki! – zokogott fel.

– Csacsiságokat beszélsz – cirógatta meg az arcát. – Ruben már nem…

– Tudom, de a boszorkányok hallják a halottakat, ha fent van az égen egy vörös csillag.

– Akkor te miért nem hallod? – vonta fel a szemöldökét Amador.

– Mert én már nem vagyok tiszta lelkű – mondta meggyötörten az asszony. – Hogyan is lehetnék? Megszegtem az esküt, amit Isten színe előtt fogadtam, és elhagyom a betegeskedő férfit, akivel az Úr kötött össze. Miféle ember lett belőlem? És ott a bűn, amit soha nem bocsáthat meg sem ember, sem Isten, de még csak feledni sem lehet soha. Egy anya vagyok, aki megölte a saját gyermekét.

– Ruben halála a fekete sors kegyetlen…

– Hogy meg lehetett rémülve a kincsem – tűnődött az asszony óriási vöröslő, üres szemekkel a múltba meredve, s felidézett egy estét, melyet soha nem fedhet be a feledés ólomsúlyú palástja. Egy olyan emlék ez, mely fölött még az időnek sincs hatalma. – Nem tehettem róla, Amador! Mikor belépett, s meglátott minket, úgy megrémültem, hogy elveszítettem a fejem, kétségbeesetten rohantam hozzá, s fogtam meg két pici vállát. A félelem a legpusztítóbb fegyver, erre rájöttem, s abban a zaklatott állapotban elég volt csak megérintenem, s máris pokoli fájdalmakat élt át szegénykém. Pedig nem állt szándékomban! Nem, soha még csak meg sem fordult a fejemben! És ahogy gyötrelmében nekiesett a szekrénynek, az megbillent, és ráborult a láda, tele könyvekkel.

– Nem szándékosan tetted! – szorította meg Amador az asszony kezét.

– Az nem számít – sóhajtotta, majd letörölte a könnyeit. – De semmiféleképpen nem derülhet rá fény. Ezt a levelet azonnal fel kell adom.

Azzal az asszony sebes léptekkel kisétált az ajtón, nyomában Amadorral.

Hideg, komor este volt. A szél úgy süvített odakint, mintha ezernyi gyermek visítana teli torokból, fájdalmasan. A hó apró szemekben hullott, s nem volt mit tenni, be kellett ismerni, hogy beállt a tél. Senora Fierro régen hazatért már, Carmita egy könyvet olvasgatott, míg Milagra a meleg kandalló előtt ücsörgött, s elgondolkodva nézte az összecsókolózó lángokat. Sorsán gondolkodott, mikor egyszerre koppanást hallott az ablakon. Úrrá lett rajta a kíváncsiság, így összevont szemöldökkel a sötét függöny elé lépett. Megremegtette apró kezeit a csöppnyi félelem, mely örök vendég minden kisgyermek szívében, kit körülvesz a sötétség, hisz ők még hisznek a csodákban, s nem létező démonok jelennek meg a szörnyű ürességben. Mikor kikukucskált az ablakon, egy hollót pillantott meg, ami fenyegetően visított egyet, beletekintett a kislány zöld szemeibe, s elreppent az éjszakában. A kislány, szívéhez kapva kezét, hátrahőkölt, de kereste még tekintetével a madarat. Az ablakot azonban nem zörögtette már más, csak az üvöltő szél, mintha egyre csak azt suttogná, itt az idő. Sokáig bámulta még a sötétséget, mikor egyszerre kopogtattak az ajtón. Kérdőn tekintett az édesanyjára, aki szintúgy meglepődött, de azért bizalmatlanul az ajtóhoz sétált, s megnézte, ki az. Mikor azonban a zár kattant, azonnal magas, köpönyeges férfiak léptek be a házba, félrelökve Carmitát.

– Mit akarnak? – kérdezte kiabálva az asszony, mire az alakok észrevették az ablak előtt ácsorgó, vörös hajú kislányt, s rámutattak.

– Egészen biztos, hogy ő lesz az – mondta az egyik, s megindult Milagra felé.

– Mit akarnak? – ismételte meg kétségbeesetten a kérdését, s a kislányához rohant, hogy testével védelmezze. Egy asszony azonban semmit nem ért négy erős férfival szemben, így hamar megragadták az elfehéredett, halálra rémült kislányt, s az ajtó felé cipelték.

– Ha nem tévedek, Milagra Rosasszal van dolgunk – mondta a legmagasabbik, kinek nyakáról egy óriási arany kereszt lógott. – Arról értesültünk, hogy a lány magával az ördöggel paktált, így letartóztatjuk boszorkányság vádjával.

– Nem! Nem! – sikította Carmita, s erővel próbálta kitépni egyetlen gyermekét a csuklyások kezéből, de minden erőfeszítése sikertelen volt.

Egy szekérbe vetették Milagrát, aminek ajtaja rácsból készült, mintha valóban bűnös lenne, s a kocsi szélsebesen indult meg a börtön felé. A kislány úgy remegett, mint ősszel a sárguló falevelek, amiket a legkisebb fuvallat is megtáncoltat, zöld szemecskéi kitágultak, zihált, úgy érezte, mintha egy inda tekeredne a torkán, ami bármelyik pillanatban megfojthatja. De sírni nem tudott… Riadt pillantással pásztázta az eget, s az ő mesebeli Csillaghajója, az álma, hogy egy nap azon utazik majd boldogan és kacagva, bíztatóan ragyogott neki, mondván, hamarosan megindul az utazás. S a vörös csillag… Sosem volt még ennél fényesebb a vörös csillag. Így hát nyugalommal tűrte el, hogy két csuklyás alak a hideg cellájába tuszkolja, s rázárják a rácsot.

Egy napot töltött ott egyedül, dideregve, s a rákövetkező éjszaka újból két csuklyás férfi jelent meg, megragadták őt, s magukkal hurcolták. A város főterén, a templom melletti mezőn sok ember csődült össze, s mikor a tömeg közepére vezették, egyesek becsmérlő pillantásokkal vizsgálgatták, mások rémülten, de nem volt olyan, aki ne őt figyelte volna. Egy fából készült cölöphöz vezették, s kötelet kötöttek a dereka köré, hozzáláncolva ezzel. Talpát szúrta a szalma, s érezte, hogy csordogálni kezdett a vére. Nem egészen értette, hogy mi folyik körülötte, de a rémült pillantásokat megértve csakhamar rájött, hogy többé nem jönnek már el a boldog évek, ami után úgy áhítozott. Elkapta sikoltozó anyja pillantását, aki könnyező szemekkel idegenek szorításában vergődött, majd tekintete tovább siklott, s megállapodott Senora Salvador szemein. A feketébe öltözött asszony eltátotta a száját rémületében, mint aki most fogja fel igazán, mi történt. Talán attól fél, hogy elmondom, tudom a titkát, gondolta a lány, majd vöröslő szemével szomorkásan, de tisztaszívből rámosolygott. Nem kell félned, mondta magában, egy örökkévalóságon át hordozom majd a titkod a Csillaghajón, s soha nem kötök partra vele.

Hamarosan egy pap sietett hozzá a Malleus Maleficarummal a kezében, s undorodó, megvető tekintetet vetett rá.

– Tájékoztatom Mosteiro városának kedves lakóit, ugyanis papi kötelességem megmenteni önöket a gonosztól, s csak az Isten szeretetével kivilágított úton tartani magukat, hogy Milagra Rosas boszorkányság gyanújába keveredett.

Sokan felszisszentek, néhányan pedig bántó szavakat kiáltottak a kislánynak. A pap felé fordult.

– Amennyiben beismered a bűnösségedet, elnyered a hosszas szenvedés nélküli halált, s talán az Isten, mert kegyes, megbocsát neked. Ha tagadod, az ügyet felül vizsgáljuk, de ha kiderül bűnösséged, megízlelheted, milyen fájdalmakat kell kiállnod majd a pokolban. Tagadod hát boszorkányságban való bűnösséged, avagy beismered?

– Boszorkányság? – kérdezte vissza a kislány megilletődve, s érezte, hogy elméjét szürke köd lepi be.

– Hangokat hallasz, amit egy vörös csillag suttog neked. Tagadod?

Milagra érezte, hogy az arcába szökik a vér, s tudta, innen nincs visszaút. A fekete hollót pillantotta meg, ahogyan a templom fölött cikáz, de leszállni nem hajlandó.

– Nem – mondta lesütött pillantással.

A pap bólintott, s elsétált. Helyette két csuklyás férfi lépett elébe. Az indulatok pedig elszabadultak. Mindenki fütyült, s sértéseket kiabált, de Milagra nem tudott másra figyelni, csak a vörös csillagra, ami egyre hangosabb és hangosabb lett, már-már túlkiabálta a tömeg moraját.

Hamarosan fellobbant alatta a tűz, s bár kezét hátrakötötték, lelkével magasan az ő drága Csillaghajója felé nyújtózott, s nevetve fogadta, ahogyan a lángok összecsókolóznak felette. És ebben a pillanatban a tél beállt, a hó úgy rákezdett, mintha az emberek mocskát próbálná fehérré varázsolni. A szél pedig süvített, de senki nem hallotta benne az éj úrnőjének rideg, vérfagyasztó kacaját. Örömét lelhette végre egy kegyetlen, gyönyörű játékban, s a második madárkája, a fekete holló leszállhatott végre, hogy kivehesse részét a véres lakomából.

Az idő csak repült tovább a fekete hollókkal. Telek jöttek és telek múltak, s megannyi véres lakomát ült meg az éj kegyetlen úrnője. Ám sok-sok évvel később a mosteiroi vérmezőn egy nyárfa nőtt magasra. Viharos időkben, mikor az éj úrnőjének halk kacaja fenyeget, a szellő megmozdítja a lombokat, s azok nagyon halkan, emberi fül számára alig hallhatóan mintha suttogni kezdenének. Ezt azonban csupán azok hallhatják, akik a fekete égbolton vörös csillagot látnak – kiknek lelke tiszta, s szívüket romlatlan szeretet és álom lükteti.

Mikor a rideg szél feltámad, talán Te is hallhatod, mit suttognak a lombok:

Angyali csillagként szállott le a mennyei égből,

Nem lelé csónakját a gyarló emberi révről.

Visszaszállt hát. Halandó szemekben nem csillanhat ily fényesség,

Örök utazó már a Csillaghajón, az Egek Tengerén.