1. rész

Viviána  2015.06.29. 16:08

 

*

 

Ahogyan a lovak alatt dübörgött a föld, s a kocsi egyre hevesebben rázkódott a rossz földúton, Milagra és Carmita Rosas egyre távolodtak otthonuktól, Pamplonától, s közeledtek új városuk, Mosteiro felé. Carmita már régen az álmok mély, csorbíthatatlan varázserejű tengerének fenekén járt, míg kislánya, az alig kilenc éves Milagra a kocsi ablakán könyökölt, s az eget pásztázta. Vörös, göndör fürtjeivel víg pajtásként játszadozott az őszi szél, s hatalmas, jóságtól tündöklő szemeivel nagyokat pislogott. Valóságos ritkaság volt a kislány a megannyi latinvérű körében, akár ezernyi gőgös lúd között egy fekete hattyú. Ám ebben az időben veszélyes útra tévedt az, aki kicsit is különbözött a többiektől. Mindazok, kik szebbek voltak, netán eszesebbek, a halál angyalától kaphatták meg a nászcsókot, s nem mástól, mert akik túlszárnyalták a többséget, nem lehettek mások, csak valamiféle földöntúli démonok, a Sátán küldöttjei, így tőlük az Úr parancsára meg kellett szabadítani a népet. Legalábbis ez a buzgalom dobogtatott meg megannyi lelkes keresztény szívet, s ez mocskolt be vörös szennyel megannyi tiszta lelket. A boszorkányüldözés minden falvat és várost rettegésben tartott, elég volt csupán egy rossz szó, s a hibáért a vérmezőn fizetett az óvatlan.

Milagra Rosas azonban nem foglalkozott az efféle gyötrelmekkel. Nem volt képes meglátni mást, csupán a tündéri csodákat, s a szemében a világ egy gyönyörű, boldog mese, ahová nem érhet el a gonosz szélsebes szekerén. Barátja azonban nem adatott, minden gyermek máshoz szokott, s senki nem értette meg páratlanul tiszta szívét, s hogy hogyan láthatja a kegyetlen életet varázslatosnak.

De nem tehetett róla! Ahogyan nézte a koromsötét eget, csupán néhány csillag tűnt ki a sötét felhők mögül. De nem akármilyen csillagok voltak ezek. A kedvencei, melyekből képzeletében egy csillagképet alkotott.

– Csillaghajó! – suttogta a kislány, s kezét az ég felé nyújtotta, ezzel próbálva áthidalni a határt a föld és az ég között. A határt, amit élő ember nem léphet át.

Milagra nevezte Csillaghajónak a hét ragyogó pontocskát az égen, hiszen váltig állította, hogy a három csillagból álló egyenes szolgál vitorlaként, a görbe négyes pedig a hajóként. Ó, hányszor képzelte már el, hogy felreppen az égbe, s majd meghódítja az Egek Tengerének végtelen hullámait. S majd az ő vitorlásáról angyalian kacag le az emberekre, és ha bárki is hiányát szenvedné valaminek, ő csak lesiklik a hajóján, s befoltozza az élet szövetén a lyukakat. Hiszen az Egek Tengere végtelen, így akármit elhozhat onnét – szeretetet, boldogságot, az ég semmiből nem fogyhat ki, nem tehet kárt vele, ha elcsen egy keveset.

A kislány pedig csak álmodozott és álmodozott, míg végül őt is elkábította az éj úrnőjének bódítószere, s úrrá lett rajta a fáradság. Elszenderedett hát, s reggelig fel sem ébredt, akkor ugyanis a szekerük elhaladt egy fekete holló mellett. Megérkeztek Mosteiro városába.

A szekér a város főterén állt meg, ugyanis akadtak Carmitának elintéznivalói a költözéssel kapcsolatban.

– Minden bizonnyal ön Senora Rosas, és elbűvölő kislánya – harsogta egy terebélyes, korosodó asszony. Hosszú fekete szoknyája oly nagy buzgalommal söpörte maga utána a hulló leveleket, mint amilyen igyekezettel a méhek gyűjtik a virágport. Haján ezüstös nyomot hagyott már az idő keze, amit szoros kontyba tűzött, tekintete nyájas és behízelgő, azonban lesütött róla, hogy kedvessége csak addig tart, míg érdekes hírek jutnak el a fülébe, hogy aztán legyen min mulatnia a kedves barátnőivel.

– Senora Martínez? – kérdezte bizonytalanul Carmita, mire az asszony még szélesebb mosolyt erőltetett az arcára. – A nővéremé volt a ház, amit kegyed megvásárolt. Nagyon egyszerű és rövid út vezet az otthonukhoz, nincs benne semmi bonyodalom, és még véletlenül sem kell tartani attól, hogy eltévednek, ugyanis biztosíthatom róla, hogy ilyesmi semmiféleképpen nem fog megtörténni – magyarázta lelkesen. – Úgyhogy a legjobb az lesz, ha most elvezetem önt, és kedves kislányát a házhoz, hogy megtanulják a járást errefelé.

– Nagyon kedves öntől, köszönjük! – mosolygott Carmita, mire Milagra az anyja mellé lépett.

– Mami? – súgta. – A néni azt hiszi, hogy Pamplonában féleszű emberek élnek, és hogy mi is azok vagyunk?

– Nem, nem hiszi azt – nevetett az asszony, s megsimogatta a kislánya feje búbját.

– Akkor miért beszél így?

Erre Carmita nem felelt, csupán megrázta a fejét, s követni kezdték Senora Martínezt.

Az út valóban nem volt hosszadalmas, a kislány pedig élvezte a sétát, mialatt megismerkedett a várossal, s szemügyre vette az embereket. Lelkében kacagó tündérként szállingózott fel-alá a remény, hogy ezen a helyen talán megtalálja az egyetlen kincset, amit valaha is magáénak kívánt tudni – egy igaz barátot. Szemében azonban mindig ott csillogott a szíve mélyéről ragyogó jóság, s ilyesféle tekintettel keveseknek adatik meg a szerencse, hogy találkozzanak. Mivel a legtöbb ember nem ismerheti ezt a fajta fényességet, s amit az ember nem ismer, attól hidegen elzárkózik, így hát Milagrának örökké csak álom maradt az, ami a legtöbb gyermeknek természetes.

A ház nem volt sem túl nagy, sem túl szép, de kettejüknek tökéletesen megfelelt. A kislány valósággal repdesett a gyönyörűségtől, ugyanis a tágas hátsó udvar felé nézett a terasz, így biztos volt benne, hogy esténként gyönyörűen látja majd a csillagokat. Olyan boldogsággal beszélt, ahogyan egy bolondos kismadár csiripel a fészkében, s alig várja, hogy végre szárnyalhasson.

Mikor a nap végre leszállt, s az éjszaka felvonult az égre fekete, csillámporos ruhában, Milagra kiült a teraszra, s elgondolkodva kezdte vizslatni a mennyboltot. Még ha gyönyörűnek is találta ezt a világot, sokszor elgondolkodott azon, hogy vajon miért nem szívlelik őt az emberek. Hányszor próbált meg szegény kislány változtatni álmodozó hajlamain, s hányszor próbálta semmissé tenni a szemében szikrázó fényességet, mindhiába. Odafenn, a Csillaghajón, gondolta, ott majd megnyílik előttem a rév a boldogság partja felé.

– Ideje lefeküdnöd lassacskán – lépett ki az édesanyja.

– Csak még egy kicsit, Mami! – kérlelte, mire Carmita leült mellé.

– Itt is szépek a csillagok? – kérdezte, mire a kislány megrántotta a vállacskáját.

– Túl sötét az ég. Nincs fenn az égbolton más, csak a Csillaghajó, és az a különös vörös csillag, amit soha nem láttam még ezelőtt.

– Vörös csillag? – vonta fel a szemöldökét meglepetten az édesanyja. – Én csak a hármas egyenest látom, és az alatta lévő négyet. Vörös nincs az égen.

A kislány felkelt, s az ajtó felé vette az irányt.

– Pedig ott van közvetlenül a vitorla mellett. Nézd meg jobban, Mami – javasolta, majd elindult lefeküdni.

Carmita hosszú ideig üldögélt még a teraszon, minden erejével egy vörös fénypontra összpontosított, de csak nem lelte sehol.

Különös álma volt az éjjel a kislánynak, ámbár reggelre úgy elillant az emléke, mint ahogyan az apró halacskák rebbennek szét, mikor egy gyermek viccelődve kavicsot hajít a vízbe. Csupán a Csillaghajó maradt meg tisztán az emlékezetében, és hogy úgy kacagott, hogy sok-sok angyal köréje sereglett, mert azt hitték, hogy az ő ezüstlő csengettyűiken játszik édesen.

Mikor az első bágyadt reggeli napsugár vígan kezdte csiklandozni Milagra krétafehér arcocskáját, a kislány felült az ágyán, maga köré csavarta a takaróját, s ásított egy nagyot. Komoly harcot vívott lelkének démonával, aki egyre csak azt szajkózta, hogy feküdjön csak vissza a meleg ágyába, az álmok birodalmába. A valóság túl hideg az olyasfajta álmodozóknak, akik reményeikből építenek fellegvárat, de összeomlik, amint megjön az első fuvallat. Jobb nekik az ágyban, ahol a takaró távol tartja a pusztító, fagyos szeleket, mely az álmokat jéggé dermeszti. Mégis sikerült felülkerekednie, mert egy hang azt súgta, ebbe a sötét szobába nem juthat el az aranyló fény, amely megcsillantja az álmait, és valóra váltja őket.

Az új esély reményében bújt hát ki az ágyából, s bandukolt ki a konyhába. Carmita már sürgött-forgott, reggelit készített, készülődött, és oly szorgosan végezte a dolgát, ahogyan a méhek teszik a feladatukat. Mivel Milagra édesapja hátramaradt Pamplona városában, az édesanyja feladatává lett, hogy gondoskodjon a kislányáról és magáról, így egy úri családnál vállalt bejárónői állást.

– Jó reggelt, kisasszony! – szólalt meg egy idegen hang.

A kislány rögtön az asztal felé kapta a pillantását, s akkor vette csak észre, hogy egy korosodó, fekete ruhás nő üldögél az asztalnál, aki hófehér haját szoros kontyba tűzte.

– Jó reggelt, asszonyom! – mondta Milagra megilletődve.

– Kicsim, észre sem vettem, hogy itt vagy – lépett mellé az anyja. ­– A hölgy itt Senora Fierro. Ő fog rád vigyázni, ameddig én dolgozom.

Az asszony odalépett a kislányhoz, s szúrós pillantással mérte fel őt.

– A hajaddal mindenféleképpen kell kezdenünk valamit! – mondta végül. – Nem engedhetjük, hogy ezek a kusza vörös tincsek szabadon lófráljanak, akár a láncukat elszakított ebek.

– Megfésültem volna, ha tudom, hogy vendégünk van… – motyogta.

– Milyen kár, hogy nem fekete – csóválta meg a fejét a nevelőnő szánakozó arckifejezéssel. – Pedig igazán csinos az arca. Tudja, nekem még sosem volt dolgom vörös hajú gyermekkel, és meg kell, hogy mondjam, felettébb különösnek találom – magyarázta Carmitának.

– Majd meglátja, hogy semmivel sem rosszabb, mint egy feketehajú – nevetett az édesanyja.

Miután Carmita magukra hagyta őket, Milagra csendesen elfogyasztotta a reggelijét, s közben az asszony prédikációját hallgatta. Senora Fierroval tért vissza a kislány a szobájába, s a nevelőnő fontoskodva vette szemügyre a ruhákat. Hosszas egyezkedés után sikerült kiválasztani a legmegfelelőbbet a napra, majd kritikus szeme a vörös hajzuhatagra tévedt.

– Fésüld ki, aztán kontyba tűzöm!

– Kifésülni kifésülöm, de kontyba nem fogja tűzni – csóválta meg a fejét a lány.

– Nem járhatsz-kelhetsz az utcán kócosan, mint egy kuruzsló! – méltatlankodott az asszony.

Heves tiltakozások közepette és ellentmondást nem tűrő parancsokat követve végül Milagra Rosas fehér ruhában, fehér cipőben, kontyba tűzött hajjal, bosszús arccal állott az ajtó előtt indulásra készen, ugyanis Senora Fierro ígéretet tett neki, hogy ha feltűzheti a haját, elviszi sétálni. A konty nem bizonyult hosszú életűnek. Amint a néni nem figyelt oda, a kislány máris kiengedte s összeborzolta a haját, majd ráfogta a vad szélre. A város főterén sétáltak, s vágyakozva kutatott szemével egy hasonló korú gyermeket, akivel talán összebarátkozhatna, de úgy tűnt, ezekben a korai órákban még mindenki az álmok mély tengerén hajózott.

Az első lélek, akit megpillantott, a temetőnél egy fekete ruhába öltözött fiatalasszony volt, aki éppen egy nárciszt helyezett el egy új sírra, s minden erejével megpróbálta visszafojtani zokogását. Milagra szívébe sötét démonként költözött be a fájdalom, s olyan erővel kezdte szorítani, hogy a mellkasához kapta a kezecskéjét. Sosem tudta elviselni, ha szenvedést látott, s azt kívánta, bár ne létezne ilyesmi ezen a világon. De ameddig létezik az ember, addig a szenvedés is létezni fog, ezt azonban ilyesfajta tiszta szívvel és makulátlan álmokkal nem foghatta fel.

– Senora Fierro! – nézett a nevelőnőre, s összevonta a szemöldökét. – Mi történt azzal az asszonnyal? – kérdezte.

A néni egy pillanatig még a kislány arcát fürkészte, majd felkapta a pillantását, s tekintetével a síró hang forrását kereste. Hamarosan meg is állapodott rajta két cinikus szeme, nézte egy kis ideig, elfojtott egy fintort, majd válaszolt a kislánynak:

– Az ott Senora Salvador. Meglehetősen nehéz idők viharai döngették a szívét mostanában, s bár a vihar elsuhant, csúnya károkat hagyott maga után. Olyan károkat, amiket egy szorgos kéz és egy furfangos agy sem képes helyrehozni. Csupán az idő simíthatja el, hogy ne legyen olyan fájó.

– Miféle kár? – ragadta meg a nevelőnő kezét Milagra.

– Egy gyermek élete – mondta fojtott hangon, elgondolkodva. – Egy anya szívében nem keletkezhet nagyobb kár, mint a gyermeke elvesztése.

Milagra érezte, hogy egy gombóc kezd el növekedni a torkában, s hogy a szíve ki kíván szakadni a mellkasából. Micsoda szörnyűség, micsoda szenvedés! Egy gyarló emberi bűn sem lehet olyan súlyos, hogy a szülő temesse a saját húsát és vérét. Megrázta hát a fejecskéjét, vörös fürtjei valósággal táncoltak a tompa reggeli napfényben, s egy rövid ideig eltakarta két kezével az arcát. A sors nem lehet ilyen mostoha, nyugtatta meg magát, majd a nevelőnőre nézett.

– Mikor történt? – kérdezte erőtlen hangon.

Senora Fierro a homlokát ráncolta, s mélyen kutatott elméjében.

– Pontosan két hete, azt hiszem.

– És hogyan történt?

A nevelőnő elvörösödött, és zavarodottan pillantott Senora Salvadorra.

– Arról nem ildomos beszélni – felelte a nyakát nyújtogatva.

Senora Fierro már megindult hazafelé, de a kislány továbbra is ott állt mozdulatlanul, s üveges tekintettel bámulta a síró asszonyt. Mennyire gyötrő ez a szörnyű szomorúság! Mintha a gyermekétől megfosztott anya összes fájdalma egyenesen Milagra szívébe vándorolna, s ott megkezdené pokoli táncát, melynek minden lépése egy kínzó, véres sebet tépne benne. Már-már rosszul lett a szomorúságtól, s erre egyetlen gyógyírt látott – kedveskedni kell az édesanyának.

Hiába gondolkodott, hiába törte a fejét, csak nem jutott eszébe semmi. Végül megpillantott nem messze tőle egy fehér liliomot, s egyszerre eltátotta a száját. Milyen gyönyörű! Ha ez nem varázsol az embernek szép gondolatokat, hát semmi. Odasétált hát, óvatosan letépte a virágot, majd lassú, bizalmatlan léptekkel az asszonyhoz indult. A szél időközben feltámadott, s vörös haját úgy csapdosta, akár az óceán közepére vergődött apró csónakot a rettenetes vihar.

– Ezt magának szeretném adni – mondta csendesen, mire Senora Salvador duzzadt szemekkel, kíváncsian fordult hátra.

A kislány átnyújtotta a liliomot, s az asszony csodálkozva vette át.

– Köszönöm – mondta felvont szemöldökkel.

– Ahonnan én jövök, úgy tartják, hogy valamikor nagyon régen a tündérek feladata volt az, hogy a világ tiszta és boldog maradhasson. Ezért szorgoskodva repkedtek az emberek körül, s aranyló boldogságporral hintették be mindazokat, akiket keserűség gyötört. Az ember mohó teremtés, vadászni kezdtek a tündérekre, hogy aztán pénzért árulhassák az örömöt a világon. Gyarló az ember. Nem tanulta még meg, hogy szeretetet és boldogságot soha nem lehet árusítani, s a tündérek egytől egyig eltűntek, akár a gyenge hó a tavaszi virradatban. De nem vesztek el, csupán apróbbak lettek. Olyan aprók, hogy emberi szem nem láthatja őket, s fehér liliomok szirmaira költöztek. Nem hinthetik már be az egész világot boldogsággal, mert sok ember hálátlan azokkal, akik jót tesznek értük. Az arra érdemesek viszont, kiknek fehér liliom adatik a kezébe, a tündérek meglendítik a poraikat, s öröm száll az emberi szívbe – magyarázta.

Az asszony elmosolyodott, s egy könnycsepp gördült le szép arcán.

– Ez igazán kedves tőled – nevetett. – Tudod, az én kisfiamnak, Rubennek is hasonló jóság és kedvesség lakozott a szívében. De mára már… – hangja megbicsaklott – mára már nem lakozik benne más, csak a fekete üresség.

– Igazán sajnálom – mondta a kislány. – De mégis mi történt vele?

Az édesanya hezitált egy kis ideig, majd mély levegőt vett, s megpróbálta magába fojtani a zokogását.

– Ruben… Ő… Nagyon erős ütést kapott – válaszolta meg.

– Ütést? – lepődött meg Milagra. – Mégis kitől?

Senora Salvador szemeiből egyre sűrűbben folytak a könnyek, mint ahogyan egy csermely patakká duzzad.

– Most már igazán mennem kell – szólt remegő hangon, s megindult a templom iránya felé. – Nagyon örülök, hogy találkozhattam veled – mondta hátra se nézve.

A kislány elgondolkodva lépkedett a nevelőnőhöz.

– Elmesélte? – kérdezte szigorúan.

– El – bólintott Milagra elmélázva.

– Akkor hát min töröd a fejed olyan nagyon?

– Azt nem mondta el, hogy kitől kapta az ütést – sietett a magyarázattal.

– Mert ez egy csúnya történet – tudatta a lánnyal a nevelőnő.

– De én azért szeretném hallani – bíztatta Milagra.

– Tudod, Senor Salvador sokszor meglehetősen furcsán viselkedik. Mi úgy sejtjük, hogy az alkohol rabja lett, bár még senki nem látta italozni, és pénzben sem szűkölködnek emiatt. De csak ezzel az egyetlen magyarázattal szolgálhatunk, ami ésszerű, így a város lakói ezt fogadták el válasznak a rejtélyes kérdésre. Csak úgy tudjuk elképzelni, hogy azon az estén Senor Salvador ittasan tért haza, s még ha nem is szándékosan, de túl erős ütést mért a szegény kisfiúra.

– Tehát a tulajdon édesapja végzett a gyermekével? – nézett nagy szemekkel a nevelőnőre, mire az bólintott. – Micsoda szörnyű lelkiismeret fogja üldözni őt egész életében – sóhajtott a lány.

– Kisasszony, én ilyen esetben sokkal inkább sajnálom az áldozatot, mintsem a bűnöst.

A nap folyamán nem mozdultak már ki a házból, Carmita pedig csak este tért haza. Milagra az eget kémlelte, s az ő Csillaghajója mellett megint csak ott volt a vörös csillag, amit sehogy sem tudott megfejteni. Nem tudta megérteni, de így volt ez rendjén, mert a dolgok, melyeknek működését megértjük, elveszítik varázsukat. Annál a csillagnál pedig varázslatosabbat nem látott még soha a kislány, így egész este abban gyönyörködött, mintha egy ismeretlen erő fogva tartotta volna a pillantását.

Mikor Carmita beparancsolta a kislányát a szobájába aludni, Milagra az ágyából megpillantotta a vörös csillagot. Sokáig nézte, s mikor az álmok vonzása felülkerekedett a fénypont rabságán, alvásra adta fejét. Álmában azonban a csillagot látta maga előtt, s az titkokat suttogott neki.

Olyan hosszú ideig raboskodott az álmának csodás börtönében, hogy mire felébredt, az édesanyja már munkába állt, így nem találkozott vele azon a reggelen. Senora Fierro éppen reggelit készített, így a kislány úgy látta jónak, hogy nem zavarja meg a tevékenykedésében. Csendesen leült az asztalhoz, s tekintetét az ablakon túlra eresztette – firtató szeme tovább siklott az apró kerten, fel az egekbe, valahová a messzeségbe, távol az emberek világától.

Egyszerre csak hangos sikoltásra lett figyelmes:

– Kisasszony! Az Úr összes haragjának erejét zúdítottad rám, úgy megijesztettél. Azt hittem, még alszol…

– Már felébredtem – közölte vele az egyértelmű tényt igen bölcsen.

– Akkor hát miért nem szóltál?

– Csak az eget néztem – motyogta Milagra álmatagon. – Olyan gyönyörű, napos idő van ma.

Senora Fierro furcsállva fordult az ablak felé, majd újból a kislányra tekintett.

– Ugyanolyan szürke és komor, mint tegnap.

– Már felragyogott a Nap – mosolyodott el a kislány.

– A hideg jéglándzsájának csillanása csupán, semmi több. A nyár még messze van, a Nap nem ragyog fel jó ideig – tudta le, s megindult, hogy felszolgálja a kislánynak az ételt.

Mikor aztán egymással szemben ülve reggeliztek, a bejárónő újból megszólalt:

– Igazán sokáig aludtál – állapította meg.

– Furcsát álmodtam – vonta össze a szemöldökét Milagra.

Senora Fierro szemei kikerekedtek, száját eltátotta egy pillanatra, majd némán az asztalt kezdte fürkészni, és kerülte a kislány pillantását.

– Nem volt az álmomban semmi más, csak a téli feketeség. És ebben a sötétben egyetlen színt láttam, semmi többet. Egy apró vörös pontocskát az égen, a csillagot, amit már észrevettem ezelőtt. És egy titkot suttogott nekem. Egy szörnyű, kegyetlen titkot, csodálkoztam is, hogy nem kezdtem el könnyezni és nem ébredtem fel rá.

A bejárónő felpattant, elvette a tányért Milagra elől, s mosogatni kezdett. Nem nézett a szemébe, s ez a kislány számára is feltűnt, így kíváncsian lépett oda.

– Ma is elmegyünk sétálni? – kérdezte.

– Ha jó gyermek leszel, és nem beszélsz álmokról.

– De hát miért? – hökkent meg. – Az álmok elhozhatnak egy világot, mely talán sosem lehet a miénk. Egy olyan jövő válik jelenné, mely régen a múltba veszett, s azokká válhatunk, akik sosem lehetünk. A legvalódibb varázslat ezen a világon.

– Rossz úton jár az, aki manapság varázslatokban részesül – mondta keserű komorsággal Senora Fierro, majd folytatta a munkáját.

Ahogyan telt az idő, Milagra Rosas egyre jobban megszerette Mosteiro városát. A hőn áhított kincsét – a barátságot még mindig nem találta meg, de nem csüggedt. Hiába rohant az ősz a vége felé, a kislány lelkének örök tavaszában a zöld reményfa gazdagon rügyezett, mint mindig… bár virágot még nem termett soha. Esténként egyre több időt töltött a vörös csillag vizsgálgatásával. Megesett, hogy három órát ült a tornácon, s gondolataiba merülve nézte, mintha a világ megszűnt volna körülötte. Minden éjszaka ugyanaz az álom kísértette, ahol a csillag egy rémes titkot suttogott neki, amit nem akart hallani, sőt, még csak a gondolatát is elvetette, hogy létezik ily nagy gonoszság a világon. Senora Fierro hallani sem kívánt az álmáról és a suttogásról, de még Carmita sem gondolta valósnak. Mindössze egy örökké álmodozó kislány fantáziadús képzeletének szüleményének titulálta.