Az idő egyre csak telt, Emi pedig nem jelentkezett közölni a döntését Mikkel kapitánnyal. Az apró sereg már egy hete tartózkodott Venustas szigetén, de az ereklyének még nyomát sem találták, így aztán a legénység egyre inkább feszültebbé és kétségbeesettebbé vált, de leginkább türelmetlenné. Mind unták már a kicsiny városkát, kalandozni vágytak. Spanyolország kis kikötővárosából könnyedén eljuthattak más városokba, szórakozhattak kedvükre, de Venustas csupán egy sziget volt, amit körbevett a tenger, így hát a legénység panasza szerint semmivel nem volt jobb itt tartózkodni, mint a Suttogón, sőt, a hajó legalább elfoglaltságot biztosít nekik.

 - Spanyolországban ekkorra már tudtuk, hogy a nyakék Aina tulajdonában van – hallotta meg egyszer a kapitány Lasse panaszos szavait Nikolajhoz.

Ekkor persze Mikkelt szörnyű harag öntötte el.

 - Naplopók! – kiáltott rájuk. – Itt nyavalyogtok, akár a gyermekek, ahelyett, hogy ti magatok is tennétek valamit a siker érdekében! Hány embertől kérdezősködtetek, mióta itt tartózkodunk?

 - Nem soktól – hajtotta le fejét a nagydarab Lasse, s válláig érő, durvaszálú, szőke haja arcába hullva elrejtette szégyenét. – Igaza van, kapitány.

 - Természetes, hogy igazam van.

Mikkel persze tudta, hogy nem így van. Az igazság az, hogy akárhogy is igyekszik, minden út, amin elindult, zsákutcába torkollott, és emiatt szörnyű bűntudatot érzett.

A hét folyamán többször is meglátogatta Emi családjának kicsi házát, de ajtót minduntalan Cesarine nyitott, aki állítása szerint a lány vagy nem tartózkodott otthon, vagy nem kívánt beszélni a kapitánnyal.

 Egy este szörnyű vihar tombolt odakint a szigeten, Mikkel kapitány pedig üveges szemekkel nézte, ahogyan az esőcseppek az ablakon kopognak, mintha a szörnyű villámoktól rettegvén menedéket keresnének a meleg szobában. Hallani lehetett, hogyan hánykolódik a tenger, és aggódott is, amiért Kasper és Jesper a hajón tartózkodnak, de hát egy kis hullámzás csak nem árt nekik, gondolta.

Félhomály volt a szobában, aminek forrása egy erőtlenül pislákoló mécses, azonban időnként teljes világosság futott át az ütött-kopott fogadószobában egyetlen pillanatig, ameddig a villám átszelte az eget. Odalentről kedélyes muzsika hangja szivárgott fel, majd a legénység egy része dán dalokat kezdett harsogni.

Mikkel elmosolyodott.

Társai bizony bárhol képesek jól érezni magukat. Mit számít, hogy odakint zuhog az eső? Ha ott nem lehet, akkor idebent mulatnak!

 A kapitány feltápászkodott az ágyról, kezébe vette a rongyos hajónaplót, elfújta a mécsest és már indult is lefelé, a fogadó földszintjére, ami eredetileg étteremként szolgált, de jelen esetben mulatónak használták. A két bajkeverőn kívül az egész legénység ott tartózkodott, s Mikkelt hatalmas ovációval fogadták.

 - Kapitány! – borult a vállára Henrik. – Milyen jó látni, hogy nem nőtt hozzá a szobájához.

 - Üdvözöljük köreinkben – tárta szét karját erélyesen Hans, a kezében lévő korsó tartalmának egészét a mellette álló Lassére zúdítva.

 - Üljön csak le. Nézze, oda Nikolaj mellé, mindjárt jövök én is, csak hozok hármunknak valamit inni – lökdöste a székek irányába a kapitányt a vörös szakállas, magas termetű Henrik, akinek kedvét sosem ronthatja semmi.

 Ahogy az este telt, egyre több korsót ürítettek ki, mígnem a társaság hangulata a tetőfokára hágott. Néhányan megelégelték, hogy a muzsikusok nem tudják pontosan eljátszani a nekik tetsző nótákat, s ők maguk vették át a hangszereket, hogy eljátszassák kedvenc dán dallamukat a hangszerek tulajdonosainak kétségbeesett tiltakozása ellenére. Mikkel, Nikolaj, Henrik és Bo pedig heves vitát folytattak az ősök nagy kérdéseiről.

 - Kétfogú Haraldnak pedig igenis járnia kellett ezen a szigeten, és pont – erősködött Henrik.

 - Persze, hogy járt – bólogatott Nikolaj. – Különben hogy került volna ide az a rúnakő? Csak az a magyarázat, hogy járt itt is, meg Spanyolországban is, meg a harmadik helyen is, ahol az utolsó ereklye van – ismertette feltételezéseit.

 - Amit megmondtam, azt megmondtam – emelte fel a hangját Bo kormányos, ellentmondást nem tűrően. – A vikingek ellopták Haraldtól azokat a köveket, és szanaszét hordták, hogy senki ne találjon rájuk.

 - Túl sok a véletlen – kiáltotta el magát Henrik. – Mikkel ősapja is járt ezen a szigeten, a vikingek pedig őket követték. Nem véletlen, hogy ők is erre jártak, valamit kerestek errefelé. Talán éppen a királyt, hogy beszámoljanak az otthon történtekről.

 - Nem! – mondott ellent Mikkel. – Az ősapám csak kalandozni járt errefelé, meg kereskedni. A napló egyetlen szóval sem említi a királyt.

 - Ah, az a napló – legyintett Nikolaj. – Az még a rúnakövekről sem említ egyetlen szót sem.

 - De még mennyire, hogy szól a rúnakövekről – csapott az asztalra Mikkel, s közelebb hajolt a munkakerülő kormányoshoz.

 - Na de kapitány! – szidta meg illetlen viselkedése miatt Dorottea, a sürgő-forgó pincérnő.

Mikkel azonban mintha meg sem hallotta volna.

 - Ide le van írva tisztán és érthetően – csapta a hajónaplót az asztalra. – Itt ír a rúnakőről! Idefigyeljetek:

„Rasmus és én semmit nem értve követtük a magát Gloriának nevező asszonyságot, aki azt állította, hogy képes segíteni a problémánkon, és megoldást talál majd mindenre. Elvezetett bennünket a házához, ami a város legszélén állott, kertje közvetlenül az erdő mellett virágzott. Mindeközben eleredt az eső, a hűvös szellő megszólaltatta az asszony fából faragott szélcsengőjét. Beinvitált minket otthonába, s megkínált teával, amit hálásan meg is köszöntünk, ahogyan azt illik. Végül aztán így szólt:

 - Ne tessék haragudni, amiért így magukra törtem, de akaratlanul is meghallottam a beszélgetésüket. Igaz az, hogy Spanyolországban hagyta kedvesét, csak hogy megóvja a vikingektől? – fordult Rasmushoz.

 - Sajnos igaz – sóhajtott a barátom. – Nem tehettem mást, túl nagy veszélyt jelentett volna mindez Honoria számára. Meg aztán üzenetet is küldtek nekünk a vikingek, amit rúnaírással írtak, és nem tudtuk pontosan értelmezni. Nem kockáztathattam.

 - Ez az, amiért felkerestem magukat – csillant fel Gloria szeme. – Én le tudnám fordítani pontosan azt az üzenetet.

 - Mégis hogyan? – kérdeztem.

 - El is felejtettem említeni. Dániából származom, az édesanyám pedig nagy szakértője volt a rúnaírásnak, a rúnaköveknek, a tudását pedig átadta nekem.

Sok-sok győzködés után bizalmatlanul nyújtottam át az üzenetet, az asszony pedig hosszasan tanulmányozta, mígnem mélabúsan emelte ránk a tekintetét, hogy megossza velünk az üzenetet.

 - Honoria!

   Női szívnek nagy hatalma,

   Átok vár a vérvonalra.

 - Ez mégis mit jelent? – kérdezte riadtan Rasmus.

 - A szív legnagyobb hatalma a szeretet, Honoria szeretete pedig magára irányult, ezáltal ön is erősebb és hatalmasabb lett, ezt pedig a vikingeknek minden áron meg kell akadályozni. Büntetés vár a vérvonalra.

Ezt hallván akaratlanul is Audria jutott az eszembe.

Ma reggel én is pontosan ezt az üzenetet kaptam.”

 - Mit mondtam – kiáltott fel Henrik. – Ez a bejegyzés az én igazamat támasztja alá!

 - Már hogy támasztaná alá a te igazadat? – ordított Mikkel dühösen.

 - Úgy, tiszteletre méltó kapitány – mondta gúnyosan –,hogy a vikingek minden áron meg akarták akadályozni azt, hogy a dánurak elég erőt merítsenek a női szív által, s folytassák az utat, hogy megtalálhassák Haraldot.

 - Badarság! Ez azt bizonyítja, hogy az ősapám, Rasmus, Niklas és a legénység csakis a maguk szórakoztatása érdekében utaztak, de továbbálltak, hogy megóvják azokat, akiket megszerettek – bizonygatta Mikkel.

 - Ha megengedi kapitány…

 - Csönd legyen, Nikolaj, nekem van igazam!

 - Ugyan miért magának lenne igaza? – háborodott fel a kormányos.

 - Mert én vagyok a kapitány – csapott hatalmasat az asztalra, mire az fülsiketítő csattanás közepette beszakadt.

Ekkor Dorottea sietett hozzájuk dühödten, s paprikavörös arcocskájával teli torokból kezdett kiabálni:

 - Ebből aztán elég legyen! Miféle viselkedés ez, ha szabad kérdeznem?

 - Ugyan – legyintett Bo. – Ez az ócska fapadocska már amúgy is a végét járta. Még egy pohár nehezedik rá, és magától roppant volna össze.

 - Kisasszony, inkább hozzon még egy korsóval – küldte el Mikkel.

 - Tudja, hogy mit hozok én magának? – rángatta talpra a kapitányt. – Egy vödör jeges vizet, ha nem megy most azonnal a szobájába.

 - Márpedig én nem megyek innen sehova – győzködte, de azért engedelmeskedett Dorottea parancsának.

 - Én megmondtam – hallatszott az asztal felől Henrik diadalmas hangja. – Harald ezen a szigeten járt, és meglehet, hogy az én ágyamban aludt éjszakánként.

 - Majd én adok neked, te gazember – fordult vissza Mikkel, s már kapta is fel a széket, hogy azzal nyomatékosítsa igazát, azonban a pincérnő visszarántotta.

 - Hogyne adna, kapitány, de javaslom, hogy inkább holnap reggel, amikor a maga csodálatos erőnlétével még mindig ereje teljében lesz, ellenben Henrikkel, aki akkorra már gyenge lesz, mint a hetekig nem locsolt virágocska ott a bárpulton – mutatott rá a kisasszony.

 - Igaz, való igaz – ráncolta homlokát Mikkel, s felvánszorgott a csigalépcsőn, hogy az ágyába borulván kialhassa magát.

 Dorottea jóslata azonban nem igazolódott be. Mikkel kapitány reggel szörnyű fejfájással ébredt, s olyan borzasztóan érezte magát, ahogyan egy tengeribeteg érezheti, miután hajóval átkelt Európából az Újvilágba a háborgó tengeren át. Mikor feltápászkodott az ágyból, az ablakhoz sietett, kinyitotta azt, s mélyet lélegzett a friss levegőből. Ez igen párás volt az eső után, a vihar pedig betört ablakokkal és felborított hordókkal figyelmeztette az embereket, hogy vigyázzanak, a természetnél nagyobb úr nincsen. De mint amekkora gyötrelmeket, úgy oly nagy szépségeket is képes teremteni, Mikkel pedig gyönyörködve nézte, ahogyan a vihar után megnyugodott tengeren újabb és újabb hajók tűnnek fel, mintha mi sem történt volna.

Miután a levegő kellőképpen helyrehozta a kapitány közérzetét, lesétált a recsegő-ropogó csigalépcsőn, s helyet foglalt a dohos étkező egyik asztalánál. A tegnapi zűrzavar maradványait még nem tüntették el teljesen, de akadt már émelygő matróz, aki Mikkelhez hasonlóan a reggelire várt. Többek között Lasse, aki megpillantva a kapitányt, azonnal helyet foglalt az asztalánál.

 - Jó reggelt, szájhős kapitány – köszöntötte Dorottea, csészéjébe forró kávét öntött, rákacsintott Lasséra, majd továbbállt, hogy a többi vendéget is kiszolgálhassa.

 - Jó volt látni, hogy kirúgott kicsit a hámból – állapította meg Lasse, s hozzálátott az omlettjéhez.

 - Már el is felejtettem, milyen az – nevetett fel.

 - Valóban. Mióta Anders… – Ekkor Mikkel szigorú pillantással fojtotta társába a szót. – Na és, mit tervez mára, kapitány? – kérdezte végül csevegő hangon.

Dorottea az asztalra tette Mikkel omlettjét is, a kapitány hozzá látott, s közben így szólt:

 - Ma délelőtt ellátogatok a kikötőbe, hogy megnézzem, a vihar nem veszett-e össze olyan nagyon a Suttogóval. Ezután majd telik az idő, ahogyan telnie kell – foglalta össze.

 - Óhajtja, hogy magával tartsak? – kérdezte Lasse.

 - Ahogy gondolod, barátom – felelte.

Miután mindketten befejezték a reggelit, kilépvén a fogadóból, a város ismerős nyüzsgése fogadta őket. A nap már hétágra sütött, a lakosság vidáman élte életét, egyik eladós egyre csak túlkiabálta a másikat, a távolból pedig hallatszott a tenger vidám hullámzása és a kikötőmester harsogó szavai az érkező hajósoknak. Mikkel és Lasse épp abba az irányba tartottak, és ahogy átvágtak a mindig mozgalmas főutcán, ahol a gyümölcsárusok mind biztosították őket afelől, hogy az ő almáinál édesebbet sehol nem vesz, a művészek pedig lelkesen követték őket, hogy egy nap a festményük vagyonokat ér majd, a szőke férfi vidám mosollyal az arcán csóválta meg fejét.

 - Ennél pompásabb hely már csak Dánhon.

Mikkel bólintott, s szemével követett egy kosarat cipelő asszonyt egészen addig, míg le nem fordult egy mellékutcára.

 - Beszélt már azóta Emi kisasszonnyal? – kérdezte Lasse sokat tudóan.

 - Még nem, de biztos vagyok benne, hogy fog jelentkezni – nyugtatta meg társát, s ezzel biztatta saját magát is.

Mikor a kikötőhöz értek, mindkettejük szeme kikerekedett. A Suttogónak ugyanis már csak hűlt helyét találták, a hajót mintha csak elnyelte volna a tenger.

 - Uram! – rohant azonnal a kikötőmesterhez, nyomában Lassével. – Azonnal mondja meg, hová tűnt a hajóm! Teljesen biztos vagyok benne, hogy tegnap délelőtt még itt volt kikötve épen és sértetlenül, mostanra pedig már nyoma sincsen – mutatott Mikkel a Suttogó helyére.

 - Én mondom, kapitány, azt a hajót bizony mintha szellem szállta volna meg! Egy árva lélek sem lépett fel rá, mégis elindult saját magától ma reggel – magyarázta maga is csodálkozva, mintha csakugyan csodát látott volna.

 - Talán igaz – tátotta el a száját Lasse. – Talán valóban Anders szelleme kísért a hajón, mert bosszút esküdött ellenünk – mondta sejtelmesen.

- Az ég esküdött bosszút ellenünk, nem pedig Anders – rivallt társára a kapitány. – Szörnyű csapásként sújtott le ránk, amikor a nyakunkra küldte azt a két bajkeverőt. A hajón nem szellem kísért, hanem Kasper és Jesper, ők vezették el a Suttogót.

 - De hát ők nem is tudnak hajót kormányozni – tárta szét karjait a nagydarab matróz.

 - Éppen ez a baj – vonta össze dühösen szemöldökét Mikkel.

Ám mint egy végszóra, a halpiac felől kétségbeesett rikácsolás hangzott fel, aminek forrása személyesen Kasper és Jesper volt.

 - Mikkel kapitány – rohantak fejvesztve, elől Jesper, a sarkát taposva pedig Kasper.

 - Mikkel kapitány, el se fogja hinni, kivel találkoztunk – lihegte hatalmas lelkesedéssel Jesper.

 - Ti pedig el se fogjátok hinni, mit kaptok most! Hol van a Suttogó? – üvöltötte.

 - Nyugalom, kapitány, nem kell rögvest elájulni izgalmában! A feje már egészen lila, ha továbbra sem vesz…

 - Elég a kertelésből, Kasper, hol a hajó?

 - Nem a kapitány mondta, hogy ha legközelebb kiköt a hajó, akkor leszállhatunk? – vonta fel szemöldökét a fiú. – Bizony, hogy uraságod mondta, a rumkészlet a hajón pedig egészen tegnap estig eltartott.

 - Megittátok az összeset? – esett le Lasse álla.

- Valamivel csak agyon kellett ütnünk az időt. De tegnap este végérvényesen is kifogyott, és ott volt még az a szörnyű vihar. És hát mit csinál két férfiú egy szellemekkel teli hajón? Persze hogy féltünk. De a parancs, az parancs! Ma reggel aztán, amikor az első napsugár áttört a Horizonton, összeszedtük minden emlékünket arról, hogyan kell kormányozni egy hajót, és átvezettük a sziget másik oldalára.

 - Hogy mit csináltatok? – kiáltott fel Mikkel kapitány.

 - Szeltük a habokat, akár a delfinek – bólogatott Jesper. – Ne tessék úgy elpirulni, kapitány, pofonegyszerű volt! Még néhány halászháló is rátapadt a Suttogóra, de nem akadályozta az útjában. Erős egy bestia ez, mondhatom, három csónakot is felborított ezalatt a rövid út alatt, és egyik sem tett benne kárt. Habár a parthoz közel egy fa nagyon útban volt, az ágakat majd el kellene tüntetni a fedélzetről, és a halak is…

 - Csend legyen, mert esküszöm, hogy…

 - Igaza van, kapitány, mert nem is ez a lényeg – hagyta jóvá Kasper. – Ahogyan átvágtunk az erdőn…

 - Hogy hol?

 - Miért kell mindig félbeszakítani? Tehát ahogyan átvágtunk az erdőn, egyszerre csak hangokat hallottunk. El sem fogja hinni kivel találkoztunk, ezért mi el sem mondjuk, mert ő maga is azt mondta, hogy vigyük magát hozzá, amilyen gyorsan csak lehet. Úgyhogy én most azt mondom, tombolja ki magát majd később, vagy netán az út során, de a kapitánynak ha tetszik, ha nem, most velünk kell jönnie – ragadta meg. Mikkel indulatosan tépte ki karját Kasper szorításából.

 - Megfeledkezel arról, hogy ki parancsol kinek!

 - Nem feledkezem én meg, csupán szeretném, hogy újra találkozhasson vele – mondta, s elindult, Mikkel pedig hezitált egy ideig, de győzött a kíváncsisága, s Lassével karöltve követte a két bajkeverőt. 

Elhagyták hát a kikötőt, de nem a jól megszokott főutca felé vették az irányt, hanem a város külső peremén át – ahol már apró magánházak állottak – Venustas északnyugati szegletébe tartottak, s ott gázoltak be a rengetegbe. Kasper és Jesper rendíthetetlenül mentek előre, lelkesedésüket sem az erdő sötétje, sem Mikkel kapitány abba nem maradó szitkozódása nem csonkította. Lasse volt a sereghajtó, aki e csekélyke idő minden percében bizalmatlanul méregette az erdő minden szemmel belátható területét.

 - Talán nem kellene itt lennünk – húzta el száját a szőke hajós. – A sziget törvényei okkal tiltják. Állítólag sötét démonok lakják ezt a helyet.

 - Azok a törvények azért állnak fenn, mert a sziget lakói önzőek, és nem akarják, hogy mások is részesedjenek ebből a csodából – csóválta fejét Jesper.

 - Badarság – legyintett Mikkel. – Még hogy csodák…

Ekkor azonban összeállt a kapitány fejében a kép. Kasper a kikötőben azt állította, hogy szeretnék, ha újra találkozna vele, Jesper pedig az imént csodát emlegetett, amiből az Emivel töltött estéjén ő maga is részesedett. Eszébe jutott a téboly és a lány szinte hisztérikus figyelmeztetése, s azon nyomban fordult volna vissza.

De már késő volt.