Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

3. fejezet (3/3)	Viviána	2013.06.10. 19:10
- Az, hogy nem értem! – kiáltotta el magát. – Nem értem, hogy miért akadályozta meg Anders, hogy végre a kezeim közé vegyem azt a követ, ha egyszer ő is ugyanezért halt meg.  - A rúnakövek gyakran veszélyesek – tudatta a lány.  - Hát persze – döbbent rá a kapitány. – Átkok! Élt itt a szigeten Audria idejében egy dán nő, Gloria, aki mestere volt a rúnaírás és a rúnakövek megfejtésének. Nincs sejtésed, hogy ki lehet a leszármazottja? Emi elhúzta száját.  - Azt nem tudhatom, hogy az asszony dán-e vagy sem, vagy hogy ki az őse, de azt tudom, hogy egy Beatrice nevezetű hölgy igen jártas az ilyen dolgokban. Mikkel felpattant.  - El tudnál vinni hozzá? – kérdezte. Emi még csak nem is válaszolt, már indult is le a hegyről, oldalán Mikkellel, s meg sem álltak a közvetlen az erdő mellett álló kicsi házig. Beatrice, aki a dánoknak egy cseppnyi vonását sem mutatta, éppen a kertben öntözte színpompás virágait, mikor megpillantotta a jövevényeket.  - Emi – szólt meglepetten. – Mit keresel errefelé? Tovább…

3. fejezet (2/3)	Viviána	2013.06.10. 18:20
Bessi a maga tökéletességében ott ült néhány lépésnyire tőle a barlang szájánál, a szikla tövében oly ártatlanul és szelíden, mint mikor Mikkel először pillantotta meg. Egy napsugár törte át magát a sűrű lombok között, ezzel halványlila színt adva a lány ruhájának, s megvilágította hófehér arcocskáját, amin az a gyönyörű, tengerkék szempár ült. Szőke haja napfénnyel megvilágítva vöröses árnyalatot kapott, bal s jobb oldalt pedig halántékán vékonyka fonat indul meg, ami hátul végül egy vörös szalaggal lett összekötve. Olyan meseszerű, olyan álomszép volt, hogy a kapitánynak eszében sem volt gondolkodni, mert az rámutatott volna a valóságra, a valóság pedig szilánkjaira töri a csodás álmok mennyei illúzióit. Kasper és Jesper önelégült arckifejezéssel rángatták arrébb egy fa tövébe a leesett állú, megkukult Lassét, Mikkel lábai pedig valósággal földbe gyökereztek. Bessi végül elmosolyodott – olyan gyengéden, mint régen – s intett a férfinek, hogy jöjjön közelebb. Mikkel szótlanul, s anélkül, hogy felfogná, mit cselekszik, engedelmeskedett. A nagy meghökkenést látva a nő felkacagott, ami mintha egy bűbájt indított volna meg. Mikkel azonnal leült mellé, s olyan csodálattal kezdte szemlélni, mint egy művész a mesterművének szánt alkotását, s hagyta, hogy az emlékek hullámai elöntsék. Ezek az emlékek azonban nem okoztak számra fájdalmat többé, sőt, szilárdabbá tették.  - Mikkel – szólt a nő olyan dallamosan, olyan élvezettel mintha a név kiejtése fenséges ízekkel gyönyörködtetné.  - Bessi – suttogta. – Hogy lehetségeses ez?  - Hogy ne lenne lehetséges? – ráncolta össze homlokát. Tovább…

3. fejezet (1/3)	Viviána	2013.06.10. 18:19
Az idő egyre csak telt, Emi pedig nem jelentkezett közölni a döntését Mikkel kapitánnyal. Az apró sereg már egy hete tartózkodott Venustas szigetén, de az ereklyének még nyomát sem találták, így aztán a legénység egyre inkább feszültebbé és kétségbeesettebbé vált, de leginkább türelmetlenné. Mind unták már a kicsiny városkát, kalandozni vágytak. Spanyolország kis kikötővárosából könnyedén eljuthattak más városokba, szórakozhattak kedvükre, de Venustas csupán egy sziget volt, amit körbevett a tenger, így hát a legénység panasza szerint semmivel nem volt jobb itt tartózkodni, mint a Suttogón, sőt, a hajó legalább elfoglaltságot biztosít nekik.  - Spanyolországban ekkorra már tudtuk, hogy a nyakék Aina tulajdonában van – hallotta meg egyszer a kapitány Lasse panaszos szavait Nikolajhoz. Ekkor persze Mikkelt szörnyű harag öntötte el.  - Naplopók! – kiáltott rájuk. – Itt nyavalyogtok, akár a gyermekek, ahelyett, hogy ti magatok is tennétek valamit a siker érdekében! Hány embertől kérdezősködtetek, mióta itt tartózkodunk?  - Nem soktól – hajtotta le fejét a nagydarab Lasse, s válláig érő, durvaszálú, szőke haja arcába hullva elrejtette szégyenét. – Igaza van, kapitány.  - Természetes, hogy igazam van. Mikkel persze tudta, hogy nem így van. Az igazság az, hogy akárhogy is igyekszik, minden út, amin elindult, zsákutcába torkollott, és emiatt szörnyű bűntudatot érzett. Tovább…

2. fejezet	Viviána	2013.06.10. 18:14
Mikkel tanácstalanul toporgott ládája előtt, és azon tanakodott, hová vigye majd Emit az este, és hogy mit viseljen. Aztán végül legyintett egyet, s leheveredett az ágyra. Elvégre csupán ki kell kérje a lányt a nyomozásra hivatkozva, s bizony furcsa lenne a szülei szemében, ha ezt elegánsan kiöltözve tenné. Ebben fogalmazódott meg a második probléma – Emi szülei. Mikkel meglátása szerint a szülők meglehetősen szigorúan nevelik a lányt. Ámbár még nem találkozott velük, látta, hogy Emi túlzott udvariassággal beszélt Carlóhoz, dacára, hogy a napnál is világosabb volt a tény, hogy Emi nem kedveli őt, mi több, tart tőle! Vajon elengedik-e majd a szülők gondosan óvott lányukat egy suhanccal? Mikkelnek eddig szilárd meggyőződése volt, hogy ő maga egy érett, komoly fiatalemberré cseperedett, s ezalatt a pár hónap alatt a hirtelenjében ránehezedett felelősség még erősebbé kovácsolta őt, de ez a rendíthetetlen önbizalom oly gyorsan illant el, akár egy ezüstös hullócsillag szeli át a végtelen eget, s most úgy érezte, csupán egy mihaszna kölyök, se több, se kevesebb. Páni félelem fogta el, s idegesen felpattant. Tovább…

1. fejezet	Viviána	2013.06.10. 18:12
Tükörsima volt a tengervíz a hűvös tavaszi éjszakában, s az egyre csak kerekedő hold és az apró gyémántokként ragyogó csillagok olyan pontossággal rajzolódtak ki rajta, mintha a felszín alatt egy másik világ rejtőzne, egy másik égbolt csodás végtelensége nyújtózkodna azon túl, s ez az a pont, ahol a két világ találkozik. Mély álomba merült a tenger. Fehér vitorlák tűntek fel a horizonton, majd pedig egy hatalmas hajó bukkant fel a messzeségből. A tenger apró hullámokkal fogadta a vándort, a csillagok varázslatos módon táncolni kezdtek a felszínen, s ha már elég messze haladt a hajó, újból elbóbiskoltak. A Suttogó némán siklott a vízen, álomba simogatta csupán a tengert, eszében sem volt felzaklatni.  Bo kormányos görcsösen markolászta a kormánykereket, s üveges szemekkel bámulta az égboltot. Mérges is volt, meg nem is, rákiabált volna társaira, de keblére is ölelte volna őket. Ó, hogy szunyókálna ő is, akár a többi huszonhárom! Már harmadik napja ő az éjszakai kormányosa a Suttogónak, pedig rajta kívül még négyen értenek a hajók kormányzásához. Ráadásul Bo a legidősebb a huszonnégy közül. Egykor vörös szakállát hófehérre festette az idő, a vaskezek most ráncosak, s olykor meg-megremegnek, és tekintélyes pocakot is növesztett az idővel. Világoskék szeme azonban mit sem vesztett egykori méltóságából, s most a végtelennyi eget tükrözte. Mindaz, ami a hatalmas mélységű tengeren tükröződött, ott ragyogott az öreg szemében is, csupán kicsiben. Valóban jól esett volna, ha valamelyik társa elvállalta volna a terhes, fárasztó éjszakai kapitányságot, de hát hadd aludjanak csak a fiatalok, öreg ő már, nappal csak a terhére van mindenkinek. Egy hullócsillag szelte át az eget, néhány pillanatig tartott csupán, mégis szemet gyönyörködtetően szép volt. Bo kormányos arcán szelíd mosoly jelent meg, szája megremegett az elfojtott örömtől, szeme pedig fátyolos lett ugyan, de könny nem csordult ki rajta. Milyen távol is van ez az ezüstös gyönyörűség, mégis képes beragyogni a sötétséget. Épp olyan, mint az emlékek. Itt, messzi tengereken oly messze kerültek az otthontól, az apró kis családjától – feleségétől, s unokájától. Ők az ő saját hullócsillagai – elérhetetlen a távolság közöttük, mégis elég csupán egy apró emlék, a feleségének időtlenül csillogó szeme, vagy kis unokájának boldog kacagása, és máris meglátja a fényt a dermesztő ürességben. Tovább…

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk