Ginia türelmetlenül helyezgette át súlypontját egyik lábáról a másikra.

A naptár immáron új esztendőt számolt, így az új iskolaév kezdetének közeledtével az egész Burke család gyarapította a portfülke előtt várakozók hosszú sorát. Mérhetetlenül izgatott volt, hiszen még sosem portált el egyik helyről a másikra, s még csak el sem tudta képzelni, milyen lehet ez.

Pontosan a város szélén álltak, s a két portfülke közvetlen a buszmegálló mellett található. Úgy néztek azok ki, mintha csak egyszerű telefonfülkék lennének, sötétített üveggel, s a falai sárgára voltak festve. Azonban az egyik tetején egy felfelé mutató nyíl, míg a mellette lévőn egy lefele mutató nyíl díszelgett hol piros, hol zöld színt öltve magára. Szinte mindig piros volt, s ha zöldre váltott, csak egynéhány pillanatig tartotta meg ezt a színt, majd egy ember rontott be rajta, s újból pirosra váltott.

Hosszú sor kígyózott a portfülke előtt, s Ginia legnagyobb bosszankodására csak az egyik előtt tolongott a nép, a lefele mutató nyíl alatti fülke előtt egy lélek sem állt.

 - Miért nem használjuk a másikat? – kérdezte Alice-t, aki épp egy kétségbeesett bogarat barikádozott körül hóval, elzárva annak menekülési útvonalát.

 - Mert az az érkező fülke, ebbe érkezik az, aki ide szeretetne jutni. Mi innen megyünk el, ahhoz pedig az induló fülkét kell használnunk – magyarázta Alice, miközben tovább építette a hó várat. S mint egy végszóra, az eddig folyamatosan zöldszínű lefelé mutató nyíl pirosra vált, s egy tekintélyes mennyiségű szatyrot cipelő nő sietett ki belőle, mire a nyíl újból zöldre váltott.

 - Nincs is ennyi lakója Northon’s Hillnek – bosszankodott tovább Ginia.

 - Nincs – értett vele egyet Alice. – De a környéken csak kisvárosok vannak, és egészen Birthonwilldig ez a legnagyobb város közülük, úgyhogy a környéken csak itt üzemel portfülke, így mindenki itt szívja előlünk a levegőt – magyarázta Alice igen jóindulatúan.

 - Ezt nem hiszem el – méltatlankodott Mary. – Minden évben emelik a jegy árát. – Azzal elviharozott Ginia mellett, kezébe nyomva egy sárga színű kerek korongot, majd Alice várába is dobott egyet, majdnem agyoncsapva ezzel a kisbogarat. A szerencsétlen kisfiút anyja már a földön húzta a nagy rohanásban, s mikor Dennis meglátta nővére alkotását, kitépte Mary kezéből sajátját, odarohant a szőke lányhoz, letérdelt a vár elé, s elmélyülten kezdte tanulmányozni. Kicsiny szemöldökét összevonta a nagy koncentrálásban, majd valami eszébe jutott, csodálkozva kapta fel fejecskéjét Giniát kutatva.

 - Gi! – kiabálta neki, aki már jóval előrébb haladt a sorban, s odaintegetett a kisfiúnak. – Gi jön ide! – parancsolta. Ginia kelletlenül felmérte az előtte álló hosszú sort, s úgy látta, ha majd sorra kerülnek, Mary biztosan szól, így ő maga is visszasétált, s letérdelt a hóba, a várat szemlélve. Ekkorra már nem csak egy fal állott a halálra rémült bogár körül, hanem egy kisebb házikó, s egy díszes szobron munkálkodott éppen Alice.

 - Alice épít ház nekem – magyarázta a kicsi.

 - Még mit nem – förmedt Dennisre a lány. – Ez a vár a bogáré. Elnevezhetnénk mondjuk Minósz királynak, és építhetnénk ide egy hatalmas labirintust, ahová bezárjuk Minósz király felesége, Pasiphaé gyerekét, a szörnyeteget, Minótauroszt. Akkor viszont én vagyok Daidalosz, a gyilkos mester építész, akivel Minósz megépíttette a labirintust.

 - Én ki? – kotyogott közbe Dennis. – Én a hősz?

 - Hős? – horkant fel Alice. – Maximum te lehetsz Ikarosz, a figyelmetlen kisfiú, aki nem figyelt az apja szavára, és miközben madárszárnyakkal menekülnek el a labirintusból Minótaurosz elől, a repülésnek örömétől túl közel száll a naphoz, s a tollakat összetartó viasz megolvad, s ő a tengerbe zuhan – mesélt Alice, miközben a szobrot farigcsálta a hóból.

 - Milyen szép – ismerte el Ginia, a szoborra tekintve. Alice felpillantott.

 - Ha máshoz nem is, a rajzoláshoz és a hasonló művészetekhez értek – vont vállat Alice nemtörődöm stílusban.

Ginia körbenézett, milyen hosszú most a sor, s meghökkenve konstatálta, hogy egy fiatal férfi egészen közel áll hozzájuk, s hol Alice-t, hol a művét szemlélte elismerő csodálattal. Épp fordult már vissza, mikor könyökével megütötte a falat, az összeomlott, s a kisbogár szaporán szaladt ki rajta.

Alice bosszankodva sóhajtott.

 - Úgy néz ki, te vagy Thészeusz, a megmentő – szólt fejcsóválva, majd felkelt a hóból. – De reménykedjünk, hogy te nem fogod a hódolód halálát okozni, ahogy ő tette Ariadnéval.

   Ginia Skinner csukott szemmel fordult meg másik oldalára, noha érezte, hogy a bágyadt reggeli napsugár gyengéden cirógatja tökéletes, rózsás arcát. Különös álom fogant meg éjszaka a fejében, s ettől mintha ki sem tudta volna pihenni magát.

Az álom főszereplője Jason Roy volt.

A fiú egy aprócska gyémántot tartott a kezében, s egy idegen, fekete csuklyás férfinak nyújtotta át. Az boldogan elmosolyodott, s átkarolta őt. Talán megbolondultam, gondolta Ginia, talán semmi értelme vagy jelentősége az egésznek, de mégis olyannyira közeli, olyan valóságos volt.

 A közelből valaki elfojtott egy tüsszentést, majd halkan szitkozódni kezdett. Biztosan Mark vagy Taylor szórakozik, gondolta dühösen. Úgy öt percig feküdt némán, csukott szemmel az ágyon, s közben emlékek szivárogtak elméjébe. Először egy varázslatos álom szürreális képét alkották: a lány átsétált a falon, médlovak, egy furcsa háborúnak emléke, sőt, hogy egy apró kis ház valójában egy egész várost rejt. Ezután az emlékek magyarázatra találtak, és részletek is kibontakoztak: a Burke család, Septimus, a winzmag nyaklánc, ami az Alice-szel kötött örök barátságnak záloga.

Akkor aztán minden eszébe jutott. Nem, ez nem csak egy álom volt! A tegnapi nap valóságos volt.

 Hangos nyikorgással nyílott az ajtó, Ginia azonban nem nyitotta ki a szemét.

 - Húzzál kifelé! – förmedt suttogva az illetőre egy barátságtalan hang a közelből. Alice, derült fel Ginia. Bezzeg Dennis nem fogta vissza ily módon a hangját. Gyermekes gügyögéssel próbálta nővére tudtára adni mondanivalóját:

 - Anya mond, kell szegít.

 - Alice meg azt mondja, fogd be a szádat, és pucolj kifele! – csattant fel hangosabban Alice, mire a kicsi hangos kacagásba kezdett, dobogások jelezték, hogy a szoba közepére rohant, s ugrálva kiabálni kezdett.

 - Anya mond, kell szegít! Anya mond, kell szegít! Anya mond...

 - Ha nem fogod be, Alice akkora pofont fog adni, hogy kirepülsz a konyhába, vissza anyához – kiabálta dühösen már Alice is.

 Ginia álmosan nyitotta ki a szemét, mire Dennis ezt lelkes tapsolással jutalmazta.

 - Gi ébred – mondta Alice-nek, és nevetni kezdett.

 - Kicsoda? – ráncolta homlokát a szőke lány.

 - Gi. Gi ébred.

 - Ő Ginia – torkolta le.

 - Gi – erősködött tovább Dennis.

 - Semmi gond. Minek kellett nekem ilyen hosszú név? – csitította Ginia a két Burke-öt. Erre Dennis odaszaladt az ágyhoz, megvizsgálta, hogy Ginia csakugyan ébren van, majd szélsebesen Alice ölében termett, s szégyenlősen, hatalmas szemekkel meredt a lányra. Ő maga is felült az ágyon, s kedvesen rámosolygott a kisfiúra. A következő pillanatban azonban Dennis már a földön hevert, s mikor felpattant, leporolta magát, fájós kezét szorongatva, felvont szemöldökkel meredt Alice-re.

 - Megmondtam, hogy húzzál kifele! – mutatott az ajtóra Alice, mire a kisfiú kinyújtotta rá a nyelvét, visítani kezdett, s kirohant a szobából.

 - Alice bánt engemet – hallatszott Dennis kiabálása. Alice dühösen ordított utána:

 - Meglátod, Dennis, az ilyen hazudós gyerek a bakulesz kedvenc reggelije. – Giniához fordult. – Ne haragudj, hogy felébresztett! Mandy és Lara mindig kulcsra zárják az ajtót, de egyébként is kedvenc szabadidős tevékenysége, hogy engem idegesít… Nem tudom, miért van ez. Lehet, hogy azért, mert Mandy és Lara mindig türelmesek vele, én meg könnyen dühbe gurulok.

 - Nem gond, már félig ébren is voltam – vonta meg vállát Ginia, s felmérte a szobát. Nem volt ez nagyszoba, s bútorzata nem állt drága berendezésekből, mégis otthonos volt. Falai kék színűek voltak, a szoba nyugati végében volt félig nyitva az ajtó, s a keleti végének két sarkában egy-egy keskeny ágy, amin Alice és Ginia feküdt. Északi oldalán egy szekrénysor állt, déli oldalán pedig az ablak nyílott, melyen az arany színű függöny szökdösött ki, beáramolván a csípős téli hideg. A szoba közepén – hiába volt az már így is zsúfolt – egy kicsiny asztal volt, hat székkel. A fal pedig tele folt ragasztgatva egynéhány filmsztár, és Alice kedvenc öttagú fiúbandájának, a Damnosa Hora posztereivel, és pár családi fotóval, de barátokkal készült közös képet Ginia egyet sem vélt felfedezni. – Kedves szoba – állapította meg.

 - Hát – húzta el a száját Alice. – Ennyire futotta.

 - Nekem tetszik! Otthonos.

 - Egyébként ott, ahol most a te ágyad van, egy íróasztal állt. Az most átkerült oda – mutatott az ajtó melletti sarokban lévő íróasztalra, mire Ginia bólogatni kezdett.

 - Mary azt mondta, segítségre van szüksége. Nem kéne kimennünk? – ráncolta homlokát. Alice legyintett.

 - Ez meg a másik. Anya állandóan csak követelőzik, meg segítséget kér. Figyeld meg, mikor hazajövünk az egyhónapos szünetekre, hogy kipihenhessük az iskola kínzásait, mit kapunk elismerésünk és kimondhatatlan becslésünk zálogául? Napokon át tartó házimunkát. Egy valamit fontos megtanulnod, Ginia, ha túl szeretnéd élni ebben a családban: addig élvezd a szépet, amíg rád nem ront a bakulesz! A mi házibakuleszünket anya testesíti meg.

 - Mi az a batu… batukeksz? – kérdezte Ginia, ilyen szót ugyanis még sosem hallott ezelőtt.

 - Bakulesz – mondta Alice nyomatékosan. – Ezzel szokták itt riogatni az emberek a kicsiket. Legendákban élnek, repülő szörnyetegek, akik emberekre vadásznak, elviszik a fészkükbe, és megeszik az áldozatukat – magyarázta.

   Ginia döbbenten nézett Alice-re. Nem tudta, most azonnal kezdjen el kacagni, vagy vegye komolyan, amit a rosszindulatú, magának való lány mond.

 - De hát én… Én nem tartozhatom ide. Hiszen nem hagyhatok mindent csak úgy ott – méltatlankodott.

 - Mit nem tudsz otthagyni? Épp az előbb mondtad, hogy nincs senkid – felelte gúnyosan Alice. Ginia hitetlenkedve meredt Alice-re. Hogy lehet valaki ennyire tapintatlan?

 - Alice! – torkolta le lányát Mary.

 - Én csak a tényeket mondom, anyu! Nem értem, hogy gondolja, hogy…

 - Elég! – szakította félbe az anya. – Sajnos nem tudsz visszamenni – fordult most Giniához gyengéd hangon. – Drágám, én megértem mit érzel most. De ez a Világ tényleg az otthonod lehet.

 - És hol fogok lakni? Hiszen…

 - Ezen egy percig se aggódj! Hát itt, természetesen. – Mindenki kedvesen mosolygott rá, csupán Alice nézett anyjára döbbenten és felháborodottan.

 - De hát így is alig férünk el itt! – förmedt Mary-re a durcás lány. – Hiszen, Dennisnek még saját szobája sincs, az ikrek is egy szobán osztoztak és én…

 - És a te szobádban még van hely – szólt közbe Mr. Burke.

 - Az ki van zárva – nézett hatalmas szemekkel szüleire Alice, mindhiába. Mr. Burke átnézett néhány iratot, Mary a telefonhoz sietett, s egy számot kezdett tárcsázni, az ikrek összesúgtak, majd barátságosan kezdek mosolyogni rá, Alice viszont… Alice undorral és gyűlölettel vegyesen az arcán bámulta, mint aki megfosztotta volna büszkeségétől.

 - Majd kibővítjük a házat, ha befejeztem a sikerkönyvemet – ígérte Mary magabiztos hangnemben, s a füléhez emelte a kagylót.

 - Magyarán soha – motyogott magába Alice. Nagyon úgy néz ki, hogy a mogorva külsejű Alice egy roppant akaratos kislány, de követelőzései legtöbbször kudarcot vallanak.

 - Erre tényleg semmi szükség – mentegetőzött.

 - Csak nem gondolod, hogy hagyjuk, hogy az utcára kerülj? A férjem a bíróságon dolgozik, de vannak összeköttetései a hivatallal. Könnyen elintézzük azt, hogy hozzánk kerülhess – magyarázta Mary.

 - Erről jut eszembe – pattant fel Mr. Burke. – Annak a Roy kisfiúnak az esetét kell továbbtárgyalni. Mennem kell, de nemsokára jövök.

 - Tudod, hogy nem szeretem, ha ilyenkor dolgozol – ráncolta homlokát Mary, de arca azonnal megváltozott, amint a vonal másik feléről válasz érkezett.

 - Jövök, amint tudok – ígérte a családapa, majd kiment az ajtón, s elnyelte az egyre erősödő hóvihar.

 - Septimus, óriási híreim vannak számodra – újságolta örömteli hangon Mary. – El sem fogod hinni, kit találtam ma sétálgatni Northon’s Hill utcáin. Miranginia Nobilfors! – Ginia erre felkapta fejét. Ki lehet a vonal másik oldalán, aki ismeri őt, sőt, talán már várta is? – Persze, itt van most nálam. Kész csoda, hogy én találtam rá, és nem a másik sereg valamelyik tagja… Óh, Septimus, persze, hogy befogadjuk, ez egy percig sem volt kérdés. Viszont van egy kis probléma. Mindent elfelejtett a hosszú ingorblandi évek során, nem emlékszik hazulról semmire, így rád sem… Természetesen… Elküldöm hozzád – mosolygott az asszony, majd letette a telefont.

 - Elmész a közeli városba, és veszel magadnak pár ruhát – jelentette ki Mary.

 - Pénzem sincs.

 - Te már a család tagja vagy, kedves. A mi felelőségünk téged beruházni. És mikor ott vagy, meg kell látogatnod egy régi ismerősödet is.

 - Nagyszerű – pattant fel a helyéről Alice. – Remek! Az ugye nem baj, hogy én már két hónapja nem kaptam egy nyavalyás ruhát sem?! Nem hát! Mert mindig találtok valamit, amit elém helyezhettek! – dühöngött az aprótermetű Alice, vadul apellálva. Hajszálvékony szemöldöke úgy össze volt szorítva, hogy majd összeértek. Mintha a sátán tombolna, gondolta Ginia.

 - Éppen ellenkezőleg, Alice – csitítgatta lányát Mary. – Hiszen idén leszel elsős. Vagyis most már ti ketten lesztek elsősök. És Ginia nem tudja, mi merre van. Kísérd el őt szépen Septimus bácsihoz, majd vegyél Giniával együtt te is magadnak pár holmit!– Alice vidáman, csillogó szemekkel leült a helyére. A tomboló hurrikán, aki alig pár másodperce maga a lány volt, most egy sugárzó kisangyallá változott.

 - Mikor menjünk? – tette fel a kérdést fülig érő szájjal. – Indulhatunk akár most?

  

  

 Egyszerre remeg meg a föld és az ég amerre csak a rettegett lovasság vágtat. Átküzdik magukat tűzön és vízen, védekező falvakon és vérszomjasan támadó portyázó lovasseregeken. Mert ugyan mik azok a lovak a mi rettenthetetlen, nemesi paripáinkkal szemben? Egyszerű, hasztalan szamarak csupán, mik szállításra alkalmasak bár, de szívükben nem lángol az a mérhetetlen hűség, szenvedély és szeretet a gazdájuk iránt, mint emezekben.

Egyenes háttal, emelt fővel üli lovának magas, elől s hátul igencsak felfelé hajló nyergét minden büszke gazda, mögöttük szörnyű vihar tombol, előttük csodás fényesség játszadozik.

Előre száguldanak, Nyugat felé.

Legtöbbjüknek aranyból készült rézkorong fogta össze kétoldalt varkocsba font hajukat, vállukon pedig a visszacsapó íjukat erősítették. Jobb oldalukon hajlított pengéjű, egyszélű keleti szabja, míg baljukon sokkötegnyi vashegyű nyílvessző, derekukon bőröv, ami alatt titkos holmiikat rejtették. Összevont szemöldökkel, komoly tekintettel pásztázzák az utat maguk előtt, s az ő oly sajátos módjukkal tartják szemüket a hátuk mögött leselkedő ellenségeken. Mikor azonban időközönként kósza pásztorleányok mellett vágtatnak el, s rápillantanak a halálra rémült, remegő arcocskákra, akaratlanul is elmosolyodnak, s diadalittasan húzzák ki magukat. Nincs e vidéken nép, ki ne rettegne tőlük, sőt, a keresztény Európa is félve kiált az Úrhoz nap nap után, hogy mentse meg gyermekeit az ő nyilaiktól.

Nem messze előttük szarvasforma ugrál kecsesen. Azt üldözik talán? Vagy netán követik a jószágot? Merre mennek oly sebesen, oly eltökélten és kitartóan, mintha megtették volna az utat, mintha ismerős földre igyekeznének? Ismerős földre… vagy talán haza. Gondtalanul gázolnak át a folyón, az örökké hű pulik és komondorok gazdájuk nyomában egy percig sem habozva előre, előre! Egyszerre csak több tucat kerecsensólyom repül el fejük felett, némelyik halad előre, mintha vezetnék a népet, a többi felettük marad. A lovasok örömteli kiáltást hallatnak, egy-kettő magasra nyújtja kezét, s arra mind egy sólyom száll, bíztatóan csípi meg az embert, majd repülnek előre, a közeledő hegyvonultat felé, ami egy gazdag medencét oltalmaz.

A sereghajtó egyszerre csak úgy fordul vissza féltesttel, mint ahogyan menekülést álcázva, s közben ellenségeire nyílzáport zúdítva szokta tenni. Valahol mögöttük caplatnak a málhás szekerek asszonyaikkal és gyermekeikkel. De nem látni mást, mint pusztákat, folyókat, patakokat, s a múltat. Bolondos, fekete pulikutyája élvezte a száguldást, s most kíváncsian szalad vissza gazdájához. Dicső korokat éltek már meg Keleten, voltak urak, zendülők, kalandorok, de szolgák soha. Szerette a nép a portyázásokat, az örök küzdelmeket, de hívott Nyugatról valami, amit megmagyarázni nem lehet, de ez így van jól, mert ők érezik és értetik. Akármilyen kedvükre való életet is nyújtott Kelet, mindig újabb nomád népek süllyedtek el és emelkedtek fel, ez a nép azonban másra hivatott, sokkal többre ennél. Érezvén ezt, az apró pulikutya vidáman ugat gazdájára, értelmes szemecskéivel jelentőségteljes pillantást vet rá, mire a lovas elmosolyodik, int kutyájának, s társai nyomába ered, többé hátra se nézve.

Megostromolják hát a Kárpátok vad, mégis gyönyörű hegyvonulatát, törtetnek előre megállíthatatlanul, vonzza őket a jövő, a méltó haza, ősi örökségük, a dicsőség, amire hivatottak.

A Vereckei-hágónál végül megállnak, s szemüket lehunyva, az öröm mámorával megtöltve mélyet lélegeznek.

A lovas nép újból hazatért.

A kerecsensólymok visítani kezdenek, a pulik és komondorok vonítani, valahonnét pedig egy medve üvöltött fel. S mint aggódó anya rég elveszett gyermekét, most úgy simogatja a szél őt, az örök vándort – a magyarokat.

                                                                        *

 Olyan későre járt már a reggel, hogy a kakas szűnhetetlen kukorékolása miatt már nem csak a baromfiudvar jószágai váltak egyre hangosabbá, hanem a kutyák is megelégelték az óbégatást, s gazdájuk ablaka előtt kezdtek el ugatni, remélvén, hogy végre kikel az ágyból, munkába áll, s akkor majd a szárnyasok királya is megnyugszik, és csendesen folytatja a kapirgálást. Mikor aztán Attila kinyitotta szemét, azon nyomban kipattant az ágyból, látván, bizony nem kicsit tartózkodott tovább az ágyban az öntudatlanság baráti társaságában, mint amennyi számára megengedett. Mennyi munka vár még ma rá, ő pedig hasztalanul henyél! De hát mit tehetett volna, olyan csodás álommal lepte meg az éj, amiből nem szívesen ébred fel az ember. Ámbár nincs ezen semmi különös, ha valaki ilyen sok időt szentel a magyar ősöknek, az ne csodálkozzon, hogy még álmában is megjelennek.

Attila sietős léptekkel indult meg hálószobájának ajtaja felé, onnan kilépvén pedig nem a nagyszobát vette irányul, mint ahogyan általában tenni szokta, ahonnét nyílik ugyanis a ház főbejárata, hanem a konyhába sietett. Ott komoly kísértésbe esett a sonkás rántotta meg a friss kenyér láttán, azonban a kakas újból hangos szónoklatba kezdett, így Attila a konyhából nyíló hátsó bejáratnak rontott, így kötvén ki a hátsóudvarban. A férfi egyetlen pillanatig mélázott el a fenséges hegyek láttán, majd kutyái rögtön lelkes üdvözlésbe kezdtek, így zökkentvén ki gazdájukat gondolataiból. Ekkor aztán elsietett a fészer mellett, kikerülvén a kis tavat, ahol kacsái békésen úszkáltak, a baromfiudvarhoz sietett, fogta a vödör magot, beöntötte a jószágoknak, s a kakas azon nyomban elhalkult. Okos madár ez, csak akkor hallgat el, ha személyesen Attila jelenik meg előtte, így garantálván magának a férfi, hogy biztos nem alhat el. Ezután visszanézett a nagy fehér házra, komoly csábításnak tette ki magát a rántottára gondolván, azonban eszébe jutott, hogy a legtöbb esetben még napkelte előtt szokott kelni, így aztán Rebeka már órákkal ezelőtt elkészíthette a reggelit, így minden bizonnyal kihűlt már. Ugyan kinek lenne kedve hideg rántottát reggelizni hideg kávéval? Így hát megindult a főudvar felé, ahonnan Székelyföld látképe mutatkozott teljes tökéletességében. Időközben észrevette, hogy örök társa, a fehér pumi nyomában van, úgyszólván ketten indultak szokásos reggeli tevékenységükre. A főudvar gyönyörűen kiépített kertrész volt, dísztóval és szökőkúttal, s a gyep csodálatosan zöld, tarka virágokkal díszítve.

  

 - Az, hogy nem értem! – kiáltotta el magát. – Nem értem, hogy miért akadályozta meg Anders, hogy végre a kezeim közé vegyem azt a követ, ha egyszer ő is ugyanezért halt meg.

 - A rúnakövek gyakran veszélyesek – tudatta a lány.

 - Hát persze – döbbent rá a kapitány. – Átkok! Élt itt a szigeten Audria idejében egy dán nő, Gloria, aki mestere volt a rúnaírás és a rúnakövek megfejtésének. Nincs sejtésed, hogy ki lehet a leszármazottja?

Emi elhúzta száját.

 - Azt nem tudhatom, hogy az asszony dán-e vagy sem, vagy hogy ki az őse, de azt tudom, hogy egy Beatrice nevezetű hölgy igen jártas az ilyen dolgokban.

Mikkel felpattant.

 - El tudnál vinni hozzá? – kérdezte.

Emi még csak nem is válaszolt, már indult is le a hegyről, oldalán Mikkellel, s meg sem álltak a közvetlen az erdő mellett álló kicsi házig. Beatrice, aki a dánoknak egy cseppnyi vonását sem mutatta, éppen a kertben öntözte színpompás virágait, mikor megpillantotta a jövevényeket.

 - Emi – szólt meglepetten. – Mit keresel errefelé?

 - Hozzád jöttünk – válaszolta. – Az úr itt Mikkel kapitány, és a segítségedre lenne szüksége.

Beatrice csodálkozva vonta fel szemöldökét, s bizalmatlanul kezdte méregetni a kapitányt. Végül egy fából faragott szélcsengő kezdett vadul lármázni, mire a korosodó asszony döbbenten tátotta el száját, s invitálta be kettejüket.

 - Miben segíthetek, Mikkel kapitány? – kérdezte Beatrice a nappaliban, teát töltve a vendégek csészéjébe.

 - Elnézést, hogy így magára rontottunk, de egy fontos kérdéssel kell önhöz fordulnom. Úgy tudom, hogy ön ért a rúnakövekhez. Olvastam egy ősöm naplójában, hogy errefelé élt egy Gloria nevezetű rúnaszakértő – mondta, mire az asszony némán bólintott. – Gloria életében Audria egy rúnakövet kapott ajándékba a vikingektől, amin feltételezésem szerint egy átok ül. Erről szeretnék többet tudni.

Beatrice mindent értve bólintott, majd fontoskodó léptekkel kisietett a szobából, hogy azután egy hatalmas, poros könyvvel térjen vissza.

 - Ez egy családi napló – magyarázta. – A legfontosabb rúnakövekről szóló jegyzeteket írtuk le ide hosszú nemzedékeken át, és Gloria volt az egyik legnagyobb mestere a rúnaköveknek, tehát a szóban forgó asszony az ősöm volt.

Beatrice eközben lázasan lapozta a régi naplót, míg végül nagyot bökve az oldalon jelezte, megtalálta, amit keresett.

 - Valóban írt egy rúnakőről, amit későbbi barátnője, Audria mutatott neki.

„Audria letette a követ az asztalomra, s rögtön éreztem a nyakékből áramló a gonosz átkokat. Az elválasztás örök átka ül rajta, s ezzel teljesül ki a vikingek már korábban olvasott üzenete: Női szívnek nagy hatalma, átok vár a vérvonalra.”

 - Erről már olvastam – szólt közbe Mikkel. – A vikingek küldtek egy ilyen üzenetet Rasmusnak is, és majd később Harald harmadik barátjának, Niklasnak is, aki Angliában találkozott szerelmével.

 - A legszörnyűbb átkok egyike ez, amit a vikingek valaha kimondtak – sóhajtott Beatrice. – A vikingek számára bizony szörnyű csapást jelentett, amikor Harald felvetette a kereszténységet Dániával, így aztán gyengíteni kívánták a hatalmát. A viking sámánok voltak a legkiválóbbak a portyázó nyugati népek közül, s minden hajós sereg között tartózkodott legalább egy. Mikor szétosztották a köveket, mindenáron el akarták érni, hogy az örökös kezébe soha ne juthasson többé az ereklye, amivel újra trónra kerülhet, így aztán az elválasztás örök átkával sújtották. Ezen átok értelmében, tudván, hogy a király szerette Audriát, ha Harald vérszerinti örököse csupán megérinti a rúnakövet, az őrzéssel megbízott asszony vérvonala, s ezáltal Audria teljes vérvonala azon nyomban kihal.

Mikkel ezt hallván megdermedt. Érezte, hogy kifut a vér az arcából, s kezei reszketni kezdtek.

 - Van ez ellen megoldás? – kérdezte végül.

 - Csupán egy – mondta a korosodó asszony. – A vikingek úgy értelmezték, hogy a házasság két embert eggyé tesz, tehát minden, ami az egyik fél tulajdonában áll, az bizony a másikéban is. Így aztán az egyetlen megoldás, ha Harald utóda mindhárom asszonyt feleségül veszi, s így senki vérvonala nem halhat ki.

A kapitányban megfogalmazódott egy feltevés, ami azon nyomban lelkére nehezedett, s érezte, hogy verejtékezni kezd. Teljes szívével kívánta, hogy ne legyen igaz, ámbár ennek a legkisebb esélyét sem látta.

 - És mi van abban az esetben, ha egy asszony, akinek birtokában áll ez a rúnakő, férjes nő, és az utód így érinti meg a követ? – kérdezte, ámbár pontosan tudta a választ.

 - Megmondtam – vonta fel Beatrice a szemöldökét. – Amit visel az egyik, azt viseli a másik. Nincs kivétel az átkok esetében sem.

Mikkel tenyerébe temette az arcát. Anders! Tehát ő a felelős Anders haláláért is! Miért, ó, miért kellett már akkor összeházasodniuk?

 - Akkor hát köszönjük a vendéglátást – pattant fel Emi, s megragadta Mikkel karját, így kényszerítve, hogy kövesse.

 - Maradjatok még – kérte az asszony.

 - Nem lehet. Már nyugszik le a nap, s ideje hazamennünk – mosolygott a lány, s az ajtó felé vette az irányt.

 A főutcán sétálva azonban Emi megtorpant.

 - Kapitány, a fogadó erre van – mutatott jobbra.

 - A Suttogó alkonyatkor elhagyja a várost – nézett a lány szemébe kifejezéstelenül a kapitány.

 - Ne menjen – kérlelte kétségbeesetten. Tudta jól, ha most nem veszi rá a férfit, hogy maradjon, soha többé nem láthatja újból. Az utolsó esélye volt, hogy hasson rá, de az idő hamarosan lejár, s Emi tudta, hogy veszíteni fog. 

 - Niklas kedvese, Marina Pool városában élt, tehát a harmadik rúnakőnek is ott kell lennie. Néhány nap múlva kikötünk Angliában, s megszerezzük – határozta el, hangosan gondolkodva, mit sem törődve Emivel.

Emi összevont szemöldökkel bólintott. Ennyi volt hát. A kapitány számára ő semmit nem jelentett, csupán egy eszköz volt, hogy sikert arathasson Végig csak a rúnakő járt az eszében, semmi más.

 - Szerencsés utat, Mikkel kapitány – mondta elcsukló hangon, sarkon fordult, s eltűnt a kacskaringós utcák között.

 A kikötőt elözönlötte a Suttogó legénysége, mindannyian buzgón pakolták fel ládáikat a hajóra. A kapitány sebes léptekkel sietett a fedélzetre, ahol a nyakigláb Nikolaj kormányos éppen hangosan tiltakozott:

 - Eszemben sincs kormányozni a hajót, Bo, akkor is én vezettem, mikor megérkeztünk.

 - Ma én vagyok a kormányos – jelentette ki szárazon Mikkel. – Mindenki felkészült az útra? Angliáig meg sem állunk – kiáltotta.

 - Nem Carlót vesszük üldözőbe? – kérdezte Lasse.

 - Nem. Vele majd később foglalkozunk – adta meg a választ.

 Hans végül eloldozta a köteleket, s felhúzta a horgonyt. A Suttogó lassan indult meg hosszú útjára, olyan csendesen, mintha csupán az örökké utazó Hold vetne árnyékot a vízen.

Csak mentek és mentek előre, az ő Venustasának szigete pedig egyre inkább törpült el. A kapitány görcsösen markolta a kormánykereket. Ezt látva Jesper lépett mellé.

 - Mi lesz Emivel? – kérdezte halkan.

Mikkel vetett egy pillantást a fiúra, újból maga elé tekintett, s elkiáltotta magát:

 - Vitorlát bonts! Gyorsabban, gyorsabban, Dánia legénysége!

A Suttogó pedig egyre sebesebben siklott a tengeren, mintha csak a Nap után röpülne, hogy utolérhesse azt. Örök játék ez, két gyermeknek soha véget nem érő játéka. A kapitány pedig nem nézett hátra, de magán érezte a szirttetőn ülő Emi fájdalmas pillantását, és ez erőt adott neki. Erőt adott neki a tudat, hogy van egy hely, ahol biztonságban tudhatja őt. Mert szerette a lányt, de ha feleségül venné, vagy csak magával vinné az úton, a királypártiak rögtön megneszelnék, és akkor vége. Emi megmondta – az Árnyak Kertje olyan dolgokra buzdítja az embert, aminek következményei megnyomorítják a lelket. Ha megérintette volna a nyakéket, ahogyan azt Bessi követelte, Emi odaveszett volna, ezt a bűntudatot pedig már nem viselte volna el, és ezt Anders is pontosan tudta. Egy nap majd boldog lesz Audria vérvonala, ebben egészen biztos volt, ez jelentette számára a vigaszt. Visszatér majd valamikor a jövőben méltó örököse, Dánia jogos királya, hogy visszaszerezze a haza becsületét, és megtörje az elválasztás szörnyű átkát.

Így hát csak nézett előre, ahol a nap a tenger alá merült, s érezte az egyre kisebb Hold varázslatos ragyogását. Kedvesen simogatta sorstársát, Dánia soha célt nem érő királyi sarját.

És csak repültek tovább.

Elvégre a Horizonton túl, már egy új esély vár rá.

  

 Bessi a maga tökéletességében ott ült néhány lépésnyire tőle a barlang szájánál, a szikla tövében oly ártatlanul és szelíden, mint mikor Mikkel először pillantotta meg. Egy napsugár törte át magát a sűrű lombok között, ezzel halványlila színt adva a lány ruhájának, s megvilágította hófehér arcocskáját, amin az a gyönyörű, tengerkék szempár ült. Szőke haja napfénnyel megvilágítva vöröses árnyalatot kapott, bal s jobb oldalt pedig halántékán vékonyka fonat indul meg, ami hátul végül egy vörös szalaggal lett összekötve. Olyan meseszerű, olyan álomszép volt, hogy a kapitánynak eszében sem volt gondolkodni, mert az rámutatott volna a valóságra, a valóság pedig szilánkjaira töri a csodás álmok mennyei illúzióit.

Kasper és Jesper önelégült arckifejezéssel rángatták arrébb egy fa tövébe a leesett állú, megkukult Lassét, Mikkel lábai pedig valósággal földbe gyökereztek. Bessi végül elmosolyodott – olyan gyengéden, mint régen – s intett a férfinek, hogy jöjjön közelebb. Mikkel szótlanul, s anélkül, hogy felfogná, mit cselekszik, engedelmeskedett. A nagy meghökkenést látva a nő felkacagott, ami mintha egy bűbájt indított volna meg. Mikkel azonnal leült mellé, s olyan csodálattal kezdte szemlélni, mint egy művész a mesterművének szánt alkotását, s hagyta, hogy az emlékek hullámai elöntsék. Ezek az emlékek azonban nem okoztak számra fájdalmat többé, sőt, szilárdabbá tették.

 - Mikkel – szólt a nő olyan dallamosan, olyan élvezettel mintha a név kiejtése fenséges ízekkel gyönyörködtetné.

 - Bessi – suttogta. – Hogy lehetségeses ez?

 - Hogy ne lenne lehetséges? – ráncolta össze homlokát.

 - Te már… Neked nem lehetne itt lenned – nyögte. Mikkel külön figyelt minden szóra, mert attól félt, nem tud már összefüggően beszélni.

 - Hunyd le a szemed – mondta halkan, s aprócska kezeivel lehajtotta a férfi szemhéjait. – Mondd el, mit látsz most!

 - Azt, amit mindig – válaszolta. – Álmokat látok, gyönyörű álmokat. Téged látlak, Bessi.

A nő két tenyere közé fogta Mikkel arcát.

 - Látod, hogy lehetséges? Ha lehunyod a szemed, álmodsz. Álmodsz rólam, s mindazokról, akiket elveszítettél. Mindezek már elszálltak, de mégis léteznek, s létezni is fognak, ameddig az álmaidban újra és újra megjelenhetnek. Én már nem tartozok e világba, mégsem mondhatja rólam senki, hogy nem is létezem, mert akarva, akaratlanul is, minden egyes pillanatban, mikor lehunyod a szemed, én újra élek a képzeletedben, így a te világodban nagyon is létezem. Temiattad az én emlékem és személyem még mindig fenn maradt. Ugyanilyen egyszerű ez is. Miattad vagyok itt. Te hoztál engem ide.

Mikkel kinyitotta szemeit, s elgyötört pillantással tekintett Bessire.

 - Miattam nem élsz.

A nő összevonta szemöldökét, s elgondolkodott.

 - Ez így igaz – mondta végül. – Ámbár még nem sejtheted az okát, hogy miért te vagy a felelős érte.

Mikkel megragadta Bessi kezét olyan erővel, mintha azt kívánná elérni, hogy soha többé ne szakíthassa el őket senki.

 - Mondd el – követelte a kapitány. – És azt is mondd el, hogyan fordíthatnám vissza.

Bessi nevetni kezdett, gyönyörűen persze, de volt ebben a nevetésben valami szokatlan, rideg árnyalat, amin Mikkel mintha kissé elszörnyedt volna, elvégre az ő menyasszonya mindig is kedves teremtés volt, és csak úgy áradt belőle a meleg szeretet.

 - Te magad is tudod, hogy ami megtörtént, azon változtatni már nem tudsz. Inkább próbáld elfogadni, s vigaszt találni abban, amid még megmaradt.

 - Semmim sem maradt! – csattant fel, akár egy hirtelen kedélyű kamasz fiú.

 - Ott van neked Dánia! – mondta épp oly erélyesen Bessi is, majd szelídebben hozzátette: – Én pedig tudom, hogyan mentheted meg.

Mikkel felkapta pillantását, s követelően tekintett az asszonyra.

 - Hogyan? – kérdezte. – Mit tehetnék?

 - Azt, amit eddig is – felelte. – Keresed az ereklyéket. Ebben tudok neked segíteni.

A kapitány közelebb hajolt a menyasszonyához, és suttogva tette fel a kérdést, mintha attól félne, hogy az erdő démonjai megneszelik beszélgetésüket.

 - Tudod, hol van?

Bessi felkelt, s a barlang szájához sétált. A barlang tátongó sötétsége előtt úgy nézett ki a maga hófehér arcával, vörösesszőke hajzuhatagával, s szelíd, gyámoltalan küllemével, mint egy angyal, aki képes szertefoszlatni a rémisztő ürességet.