- Hűha – ismerte el Ginia. – Odaát elég volt egy „nincs vacsora”, a fegyelmezés céljából.

 - Na, majd meglátod, hogy ezzel mennyit érsz el Dennisnél – nevetett Alice.

 Ekkor az ikrek toppantak be. Ginia leesett állal konstatálta a hasonlóságot közöttük. Vastag, fekete harisnyanadrágot viseltek, kötött, karácsonyi mintás tunikával. Ellenben azzal, hogy Alice és Ginia haja, mint egy-egy madárijesztőé, Mandy és Lara valósággal ragyogtak ezekben a reggeli órákban. Mandy (a leengedett hajú) helyet foglalt az asztalnál, míg Lara (a két copfos illető) elhúzta a függönyt, ami utat engedett az aranyló reggeli napfény, és a vakító hó világosságának. Ginia hunyorogni kezdett, s mélyebbre bújt a paplan alá, a hideg elől elrejtőzvén, míg Alice két karjával szemeit takarta morcosan.

 - Miért kell nektek mindig ott lennetek, ahol semmi szükség rátok? – dörmögte.

 - Csak jöttünk leellenőrizni, nem fojtottad-e meg Giniát álmában egy kispárnával – tudatta vele Lara.

 - Láthatjátok, él és virul, ráadásul sehol nem látni szétszaggatott kispárnákból kihulló madártollakat sem, úgyhogy igazán békén hagyhatná a gyanúsítottat a tisztelt bíróság – mondta Alice, kedvesen és barátságosan utalva, hogy nem szívesen látott vendégek nála.

 - Te az a fajta precíz gyilkos lennél, aki eltűntetné a bizonyítékokat – sziszegte Lara. – Úgyhogy meg kell kérdeznünk az áldozatot, alátámasztja-e, hogy valóban nem történt merénylet? – nézett Giniára.

 - Semmiféle gyanús jelet nem vettem észre a vádlotton – támasztotta alá Ginia, mire Mandy elnevetette magát.

Ezt követve Dennis is berohant a szobába, megneszelve a vidám hangulatot.

 - Gi ébred – mutatott Giniára. Mandy az ölébe vette a szőke kisfiút, és csikizni kezdte. Erre Dennis visítva nevetni kezdett, Alice pedig dühösen pattant ki az ágyból.

 - Ez a szoba nem egy csatamező, ahol a korahajnali órákban a helyi lakosságot terrorizáljuk!

 - Vegyél mély levegőt, kishúgom, esetleg menj ki, fürödj meg a hóban, hogy megnyugodj, ugyanis csak azért jöttünk ezekben a korahajnali órákban, egészpontosan fél tízkor, hogy szóljunk nektek, fél óra múlva reggeli. És ha azon sem jelentek meg, mint ahogyan a kerti út sózásának feladatát sem végeztétek el, elkezdhettek félni, mert anya rátok fog dobni egy tűzgolyót mérgében – mondta nyugodtan Mandy, majd kézen fogva a kisfiút, az ajtót vette irányul. Dennis azonban kitépte saját kezét Mandyéből, elszaladt Lara mellett, s hevesen rázni kezdte fejét.

 - Én akar Alice játszani – kiabálta. Lara leguggolt, hogy szeme egy vonalban legyen Dennis szemével.

 - Kicsim, ez a mondat csak úgy nyüzsög a hibákban. Először is az állítmány személyragját egyeztetned kell…

 - Jóságos ég, ez a kétéves ördögfióka azt sem érti meg, ha azt mondod neki, hogy sétáljon két kört a házkörül. Felesleges nyelvtanórát tartanod neki – csattant fel Alice.

 - Nem szeretném, ha beszédproblémái, vagy kommunikációs nehézségei lennének – nyelvelt vissza Lara.

 - Én akar Alice játszani – kiabálta újra Dennis.

 - Látod, Dennis, ez egy nagyon jó ötlet – ismerte el Alice, s édesen kezdett el mosolyogni a kisfiúra. – Gyere csak ide!

A szőke baba boldogságtól ragyogó arccal rohant kedvenc nővéréhez.

 - Tudod mi lesz a játék neve? – A kicsi mosolyogva rázta meg fejét. – „Tanítsuk meg az ifjú Dennist repülni”. Tetszik?

Dennis előrebiggyesztett ajkával rázta meg fejét, majd Mandyhez szaladt, s kimentek a szobából.

 

 A reggelinél az egész család összeült, s kellemes beszélgetések mellett fogyasztották el a mennyei omlettet. Abban az apró konyhában szinte már egymáson ültek, s egy négyzetméternyi szabad felület sem maradt már. Ginia kissé feszengett, betolakodónak érezte magát, akinek semmi keresnivalója ebben a kedves, meghitt családban. Ámde mindannyian kérdezgették az előző életéről, próbálták megismerni, s barátságosak voltak vele. S ami még jobban tetszett Giniának, nem egy vendégnek szóló, illendőség által diktált szavakat intéztek hozzá, hanem csakugyan családtagként bántak vele.

 - Tehát tizennégy éves vagy – állapította meg Mary.

 - Tizennégy éve vagyok itt. Valójában odahaza már leéltem jó pár évet. – Mary legyintett.

 - Amikor majd megkapod az erődet, egy év alatt te is épp olyan sokat fogsz öregedni, mint mi – magyarázta. – Alice is tizennégy éves. Lara és Mandy tizenöt évesek, Dennis pedig kettő.

 - Dennis kettő – ismételte meg a beszédes kisfiú, és rávigyorgott Giniára.

 - Én pedig tegnap elintéztem a dolgot – kezdett bele Mr. Burke. – Miranginia Skinner a családunk tagja, és január tizedikétől köteles a Ross Lake Miráziumban folytatni tanulmányait – jelentette ki.

 - A mai feladat a következő – kezdett bele Mary, mire Alice sokatmondó pillantást vetett Giniára, Mandy pedig felszisszent.

 - Ne már, anya! Nem azért vagyunk itthon, hogy egész nap robotoljunk, azt csináljuk az iskolában is.

 - Azt hiszed, mi itthon ülünk egész nap, míg ti a Ross Lake-ben vagytok? – háborodott fel azonnal Mary. A szókimondó Mandy azonban nem riadt vissza anyja rosszat sejtető dühétől.

 - Igen, anya, te pontosan ezt teszed. Könyvet írsz, neked nem kell munkahelyre járnod – feleselt, Mary arcszíne pedig vészesen vörösödött.

 - Mandy Burke, próbáld ki akár egy napig is vezetni a háztartást, és emellett elegendő időt szakítani az írásra!

 - Már ne haragudj, de…

 - Büntetésül pedig ma te és Lara fogjátok kitakarítani az supát. Alice, te megmutatod Giniának, hogyan kell gazolni. A veteményest elkezdte benőni a téli rozmert.

 - Ha ebben a hidegben a hóban kell gyomlálnunk, le fog fagyni a kezünk, és le kell majd vágni – nyafogta Alice.

 - Hát akkor majd megrakod a kandallót, és beleteszed a kezedet – sziszegte Mary ellentmondást nem tűrő hangon. Giniának az a mély benyomása támadt, hogy a Burke család mindennapjai úgy működnek, mint egy olajos gépezet, melyet személyesen Mary olajoz.

 - Én nem akar dolgoz – ráncolta homlokát Dennis.

 - Te majd anyának segítesz főzni – mondta Mary szelíden, mire a kicsi az asztal sarkát rugdosva kezdett óbégatni:

 - Én nem dolgoz! – Erre Mary csak legyintett, s elkezdte leszedni az asztalt.

 A teraszra kilépve nem látni mást, csak a kerítést és a kaput, amin túl Northon’s Hill mellékutcája nyúlik. Bal kéz fele azonban egy keskeny kis út indul a hátsókert fele, azon indultak meg sorban a gyerekek. Elől Alice haladt, mögötte Ginia, s utána az ikrek. Mindannyian egy-egy vödröt cipeltek, Alice-é és Giniáé félig tele valamiféle folyadékkal. Az út közvetlenül a ház mellett haladt, havas rózsabokrok szegélyezték mindkét oldalt, balra a ház fala, s az ablakok, jobbra pedig már a kerítés, amin túl egy hatalmas, hófödte puszta állt, ami Lara elmondása szerint az öreg Johnson tulajdonában áll. A bácsinak ugyanis hatalmas ló tenyészete van, s azok itt szoktak lenni nyaranta, de a kisváros bármely polgára, akinek van valami jószága, elhozhatja ide legelni, ha kifizeti a használati díjat.

 - Ó, majd meglátod, milyen fantasztikus ez tavasszal, amikor virágzik a rét. Kiskorunkban Kirkékkel állandóan itt játszottunk – nevetett Lara.

 - A cowboyos játék volt a kedvencem – helyeselt Mandy.

 - Csak aztán az öreg Johnson kitiltott minket, amikor két napig eltűntünk a kedvenc lovával – húzta el száját Lara.

A hátsókert óriási volt, ám szabad térből kevés akadt, csupán a hatalmas tölgy alatt egy kevés. A tölgy egy magas ágán egyébként egy rozoga viskó állott, ami valaha egy erőd lehetett, minden bizonnyal a Burke gyerekek kedvenc játéka, onnan ugyanis be lehetett látni az egész rétet, sőt, talán az egész várost. Közvetlenül a ház falánál egy társalgóasztal állt, a kert nagy részét azonban a veteményeskert foglalta el, ami körbe volt kerítve, s keskeny utak kacskaringóztak a különböző ültetvények között. A kert túlsó végében egy majdnem akkora épület állott, mint maga a ház, s előtte négy körbekerített kicsi „udvar” állott, ami Ginia feltételezései szerint az állatoké lehetett, akik most bent vannak az épületben, a hideg elől bújva. Ez mögött, a kerítésen túl egy erdő terjedt.

 - Csodálatos hely – mosolygott Ginia.

 - Csak győzd vele a munkát – fújtatott Mandy, majd Larával karöltve elindultak a hátsó építmény felé.

 - Jó munkát itt kint a hidegben – szólt vissza Lara.

 - Mi legalább nem nyakig a mocsokban fogunk turkálni – feleselt Alice.

 - Nekünk meg megmaradnak az ujjaink! – Alice csak sóhajtott egyet.

 - Gyere, Ginia – szólt bánatosan, s megindult a veteményeskert irányába. A kicsi kapun belépve elindultak a kacskaringós úton, majd Alice egy „eperjesd” kiírású szakasznál állt meg. – Ezt már elég csúnyán benőtte a rozmert, de nem vészesen. Ezt fogod te kigyomlálni, hátul a svarcot és a zugyvát én.

 - Miért növi be a gaz télen a veteményt? – ráncolta homlokát Ginia.

 - Mert ez a téli rozmert – válaszolta Alice. – Azok az álnok kis rágcsálók hurcolják ide a gyökereiket, hogy az tavaszra belepje a földet, és a levelek közt fészket rakjanak. Csakhogy a rozmert elfolytja a veteményt is, és azt sem szeretnénk, hogy rágcsálócsaládok tucatjai tanyázzanak a kertben – mondta. Ginia felmérte a földet. A növény, ami nőtt rajta, leginkább a borostyánhoz hasonlított.

 - Akkor csak simán tépjem le? – kérdezte.

 - Figyelj arra, hogy gyökerestül tépd ki! És utána dobd a vödörbe, a sav majd megöli, ugyanis ha csak úgy kiszeded, akkor vagy visszasétálnak ez eredeti helyükre, vagy új helyen eresztenek gyökeret.

 - Visszasétálnak? – ráncolta homlokát.

 - Utálatos élősködők – mondta Alice indulatosan, majd megindult a kert másik végébe, ahol a svarc és a zugyva ültetvény várta megmentését.

A gyomtalanítás nehezebb feladatnak bizonyult, mint azt Ginia elképzelte. Már az ötödik perc után úgy érezte, menten lefagy a keze, fél óra elteltével pedig még csak az ültetvény felével végzett csupán, mire Alice már a teljes svarc szakaszt kivégezte, pedig azt szinte teljesen benőtte a rozmert.

Egy óra munka után már majdnem végzett a gyomtalanítással, mikor keze a hóban, az indák között valami puhába ütközött. A lány egészen közel hajolt a hóhoz, s arrébb söpörte a vastag hóleplet.

Furcsa érzés fogta el ekkor. A szíve kihagyott egy ütemet, s simogató melegség öntötte el minden porcikáját egy pillanatig. A jeges szellő hátracsapta haját, s ekkor megpillantotta a rozmert ölelésében fekvő, aprócska madarat. Gyönyörű madárka volt ez, hozzáfoghatót még sosem látott ezelőtt a lány. Kisebb volt, mint egy pinty. Hófehér volt tollazata, begye és szárnya halvány aranyszínű, apró, szenvedő szeme mentén pedig oly módon futott az ezüst csík, mint egy egyiptomi nőnek.

A fájdalom mardosta Ginia szívét. Hogy engedheti az élet, hogy az ilyen kicsiny, tiszta és ártatlan teremtések ily módon szenvedjenek? Ó, micsoda gyönyörű, mesebeli madár volt ez! És micsoda kínokat élhetett át, mennyire fázhatott egész teste, míg ő, Ginia még most is érzi a kezében a szúró fájdalmat a hidegtől egy órányi munka után.

Gyászosan összevont szemöldökkel, oldalra billentett fejjel simította meg a jéghideg kismadár pici hátát. Ujjbegyén ekkor gyenge bizsergést érzett, s a kismadár szárnya megrezzent.

Hiszen még van benne élet! Talán csak egy cseppnyi, de még van, pirult ki arca az örömtől.

 - Ginia? – hallatszott Alice csodálkozó hangja, mire Giniát újra átjárta a hideg. A lány hátrafordult.

 - Gyere gyorsan, Alice – szólt.

 - Mi történt a szemeddel? – ráncolta homlokát a szőke lány, majd letérdelt Ginia mellé.

 - Mi történt volna? – hökkent meg.

 - Egy… Egy pillanatra úgy tűnt, mintha kék lett volna.

 - Szerintem megsértette a szemedet a hó. Nézd csak, mit találtam – mutatott a kismadárra Ginia. Alice felvonta a szemöldökét, és elcsodálkozott.

 - Ez egy auréla – mondta lenyűgözve. – Meghalt?

 - Még nem, de közel van hozzá – sóhajtott Ginia.

 - Akkor vigyük gyorsan a supába! Ott meleg van, és azt hiszem, van egy kalitkánk is.

Ginia óvatosan tenyerébe vette a kismadarat, s kabátjához szorította, hogy meleget adjon át neki.

 A supa az az épület volt, ahol az ikrek dolgoztak. Belépve rajta Giniát átjárta a meleg. A falak nem voltak kifestve, egyszerűen szürkéllettek, csakúgy, mint a padló. Létra vezetett fel a padlásra, ahol a régi lomokat tárolták, lent pedig biciklik álltak, szerszámok és állateledelek. Sonkák és kolbászok lógtak le egy lécről. A supa zsúfoltságig tele volt, Alice pedig a létrán felmászva a padláson kezdett kutakodni. A supa déli részén négy ajtó volt csukva, az utolsóból léptek ki az ikrek, tojással megrakodott kosarakkal.

 - Ginia, máris sokallod a munkát? – vigyorgott kedvesen Mandy.

 - A hóban találtunk egy madarat – mutatta a tenyerében nyugvó kicsi jószágot. A két lány eltátotta a száját. – Alice azt mondja, van itt valahol egy kalitka. Még él, és a melegben talán felépül.

 - Mit keresett egy auréla a kertünkben? – tűnődött Mandy.

 - Mitől olyan különleges ez a madár? – kérdezte Ginia.

 - Nagyon ritka fajta. A hercegi családok kedvenc háziállata ez, és a mesék szerinte csodákat is képes tenni. Az éneke a legszebb dallam a világon, mintha száz szirén énekelne egyszerre, s ez reményt ad a reményvesztettnek – magyarázta Lara, megérintve a bágyadt aurélát.

 - Valaki elkapná, ha ledobom? – kiáltott le Alice, egy díszes kalitkát tartva kezében a létránál.

 - Próbáld ki – kacsintott Lara. Alice elengedte a kalitkát, az zuhant, de az ikrek nem mozdultak. Alice már szitkozódni kezdett, mikor Lara az utolsó pillanatban kinyújtotta kezét, s a kalitka a föld felett néhány centivel megállt, s szép lassan ért földet. Ginia eltátotta a száját.

 - Mégis hogy?

 - Nemsokára te is varázsló leszel – vont vállat Lara. Mandy eltűnt az egyik ajtó mögött, majd egy kis szénával tért vissza. Ezzel kibélelte a kalitka alját, amíg Lara vizet hozott, Alice pedig a baromfiudvarból némi madáreleséget. Ginia ezután behelyezte az aurélát új otthonába.

 - Rendben van – sóhajtott Mandy. – Mutassuk be anyának az új házi kedvencet.

 

 Ginia és Alice a térdig érő hóban meneteltek házuk kis mellékutcáján, a Hansen Streeten, mindketten kézen fogták Dennist. Mary nem haragudott kifejezetten az új jövevény miatt, örült, hogy sikerült megmenteniük, de csak azzal a feltétellel maradhatott, ha a lányok szobájában szállásolják el, mondván, ne az ő fülébe rikácsoljon, ámbár a megszeppent jószág még egy hangot sem hallatott. Két hét telt el azóta, s Ginia egyre jobban érezte magát az új otthonában, teljes mértékben családtagnak számított, ami együtt járt a házimunka elvégzésének kötelességével, de ezt nem bánta. Dennis rajongani kezdett érte, akit még mindig csak „Gi”-nek hívott, és a legfantasztikusabb az egészben, hogy két hete egy kósza gondolat sem foglalkoztatta Jason Royról.

Az örökké beszédes kisfiú most egy karácsonyi dalt énekelt jó hangosan, hogy az egész utca hallja. A főtérre befordulva mindhárman meglepődve konstatálták, hogy a város karácsonyi hangulatba öltözött. Minden karácsonyi díszekben pompázott, néhány karácsonyi árút kínáló stand is állt, s a domb tetején álló templom melletti termetes fenyőfa díszes öltözetet kapott. Ginia valósággal rajongott Northon’s Hillért, a barátságos utcáiért, az örökös jó hangulatért, és a családiasságáért, s külön hálás volt azért, hogy ily hamar befogadta a közösség.

 A boltba belépve kellemes fahéjillat csapta meg, ugyanis most sült ki a friss sütemény.

 - Mit is kért anya? – ráncolta homlokát Alice.

 - Tejet és mákot – adta meg a választ Ginia, mire a szőke lány bólintott. Az édességes sor mellett elhaladva azonban Dennis kezdett el óbégatni:

 - Én akar csoki! – kiabálta.

 - Akarni akarhatsz – vonta meg vállát Alice. Mivel Dennis belátta, hogy nővérénél teljes mértékben esélytelen a hisztérika, így folytatta: – Én addig nem vesz levegő, míg nem kap csoki – jelentette ki könnyedén, vett egy nagy levegőt, s arca akkorára duzzadt, mint egy hörcsögé. Dennis állta is a szavát, némán baktatott a lányok mögött, magasan fenn tartva fejecskéjét. Mikor Ginia hátrapillantva észrevette a kisfiú vészesen liluló arcát, ujjával kipukkasztotta a két kis lufit. Dennis dühösen kiáltott fel.

A kasszánál azonban új lehetőséget fedezett fel, az eladó személyében, s a földön fetrengve kezdte kiabálni:

 - Én akar csoki! Én akar csoki! –Erre az eladónő csak nevetni kezdett, ellenben Alice-szel.

 - Dennis, hallgasd csak – mondta riadtan, s felmutatott a mennyezetre. Dennis azonnal talpra pattant, s hatalmas, riadt szemekkel meredt föl. Alice suttogva folytatta. – A bakulesz meghallotta, hogy kiabálsz. Mostantól csöndben kell maradnod, ha nem akarod, hogy megetessen a fiókáival. Úgy tudom, a szőke kisfiúk a kedvencei. – Dennis rémülten szaladt Giniához, s követelte, hogy vegye kézbe. Ginia engedelmeskedett is. Az ajtónál halkan nyöszörögte:

 - Én nem akar kimenni.

Kilépve azonnal az eget kezdte vizsgálni, s mikor megbizonyosodott afelől, hogy nincs ott semmi, sürgetően mutatott a földre, mire a lány letette. Csak egy futó pillantást vetett a kapunak szolgáló ócska viskó felé a megszokás kedvéért, de mikor megpillantotta őt, földbegyökerezett a lába.

Az ajtón ugyanis Jason Roy lépett ki dühösen, a maga fensőbbséges tekintetével körülmérve a helyet. Ginián is továbbsiklott szeme, mint minden máson, mikor azonban tudatosult benne, kit lát, csodálkozva állapodott meg a lányon tekintete. Egy pillanatig semmi beképzeltség, semmi lenézés nem volt szemében, csak őszinte csodálat. Ez persze hamar elmúlt, s dühös, rosszat sejtető léptekkel szelte át a főteret.

 - Te mit keresel itt? – kérdezte hangosan. Hangja pedig olyan ellenséges, hideg, és gyűlölettel teli volt, amilyet még sosem hallott. Erre nem csak Ginia rezzent össze, Dennis csuklani kezdett, Alice pedig azonnal megpördült, hogy lássa, ki merészel ilyen hangnemet megengedni magának.

 - Ugyanezt kérdezhetném én is tőled – sziszegte a lány, de a pánik eltompította benne a dühöt. Ezt Jason is érzékelte, s szemei mintha kissé melegebbé váltak volna, szemöldökét összevonta, úgy kutatta Ginia arcát.

 - Ja, hogy te vagy az a kis huligán – állapította meg Alice, és megfogta Dennis kezét. Jason lenéző pillantással mérte fel a lányt.

 - Nem tudom, hogy ki vagy te, vagy hogy miről beszélsz, de inkább menj, és szüljél még egy gyereket, csak ne üsd bele az orrod a fontos emberek dolgába. – Giniának leesett az álla.

 - Hogy lehet valaki ennyire felfuvalkodott hólyag? – kérdezte Ginia annyi gyűlölettel a hangjában, amennyit csak össze tudott gyűjteni.

 - Ha nem tűnt volna fel, ő az öcsém. Szerintem súlyos agyi fogyatékosságaid lehetnek, ha ez nem esett le – mondta Alice, mire Jason meglepetten vonta fel szemöldökét. Ilyet valószínűleg még nem mondtak neki.

 - Tudod mit? Nem is érdekel, hogy miért hazudoztál nekem. Csak ne kelljen többet egy levegőt szívnom veled.

Azzal otthagyta Jasont, nyomában Alice-szel és Dennisszel.

 Ginia kívánsága be is igazolódott. Legalábbis egy ideig. Az ünnepek alatt egyszer sem találkozott Jason Royjal, noha tudta, hogy valahol a közelben van. Emlékei során ez a karácsony volt élete legboldogabb időszakasza.

Karácsony után egynéhány nappal az egész Burke család a nappaliban ücsörgött, tévét néztek, beszélgettek, lefekvéshez készülődtek. A nappali volt a ház legtágasabb része, s talán a legjobban felszerelt is. Az ablakot arany és vörös színű függöny takarta el, az ablak előtt a tévé állt, vele szemben a bőrkanapé. Kicsi kávézóasztal volt a tévé és a kanapé között, vörös szőnyeggel alatta. A szekrénysor a szoba nyugati végében állt, előtte a karácsonyfával, s a szoba északi részében nyílt a három ajtó a hálószobákba.

 - Dennis, menj, moss fogat, aztán irány az ágy – utasította Mary. Dennis, aki a karácsonyi ajándékával játszott a fa alatt, hevesen kezdte rázni fejét.

 - Nem kell fogat mos – mondta.

 - Aha – kiáltott fel Mr. Burke. – Azt tudod ám, hogy a szobánk ablakán a bakulesznek könnyű bejönni. Ha nem mosod meg a fogad, megérzi, hogy van egy haszontalan kisgyerek a családban. – Dennis ekkor megvonta a vállát.

 - Én nem megy aludni.

Ginia nevetni kezdett.

 - Mégis honnan jött ez a bakulesz? – kérdezte.

 - Még nem mesélték el Northon’s Hill legendáját? – döbbent meg Mary. Ginia megrázta fejét, mire Mandy kihúzta magát, jelezvén, ő kívánja elmondani.

 - Réges-régen, messze tőlünk élt egy hatalmas király. Ennek a hatalmas királynak sorra születtek leányai, de fia egy szál sem. A király a halálos ágyánál egy tiarát készíttetett, nyolc apró dálé kővel kirakva, s úgy határozott, ha vérvonalát csak leányok tartják fent, akkor a legidősebb leány örökölje a tiarát, hatalmával együtt. Sok-sok év telt el, s a vérvonal mindig csak leányokat hozott utódul, s azok közül a legidősebbik mindig megörökölte a tiarát. Mabel, a fiatal királynő egy nap Észak-Amerikába látogatott, ahol megismerkedett egy férfival, Northonnal. Néhány pillanat alatt Mabel teljesen beleszeretett Northonba, s ennek zálogaképp odaadta a férfinek tiaráját. Northon sejtette, hogy ez egy értékes darab, így örülvén a becses ékszernek, nem árulta el Mabelnek, nem viszonozza érzelmeit. Northonnak egy éjjel furcsa álma volt. Az Úr beszélt hozzá, azt mondta, követnie kell őt. Northon hát ment szava után, s a közeli tenger partjára vezette őt az Úr. Ekkor azt mondta, ugorjon bele, ússzon a fenekére, de egy percig se aggódjon, ő majd segít neki. Northon engedelmeskedett, a tenger fenekére úszott, s egy hatalmas szobornak arcánál találta magát. Ekkor a hang így szólt: „Ím, egy letűnt civilizációjának legszebb műve. Ebbe rejtettem én el titkomat, s most ezt neked le kell zárnod, hogy örökre titok maradhasson. Fogd most a tiarát, s helyezd a szem íriszére!” Northon ezt meg is tette, mire a hatalmas száj bezárult. Majd a hang felhatalmazta, hogy vegye ki belőle az összes követ, majd pedig a kis hegből magát a tiarát is, s tegye el gondosan a zsebébe. Ezután azt parancsolta, térjen vissza a városba, a köveket küldje el nyolc különböző embernek, a tiarát ássa el, és soha, soha senkinek nem mondhatja el a titkot.

Northon többé nem beszélt Mabellel, s mikor a lány ráeszmélt, nem szereti őt a férfi, kérte, adja vissza neki a tiarát. Northon erre azt felelte, elhagyta, a köveket pedig nyolc különböző embernek ajándékozta. Ekkor Mabel rádöbbent, hogy elvesztette a királyi hatalmát, hiszen az csak a tiarával élt, s napokon át csak sírt és sírt. Northon ekkor megsajnálta a kedves kisasszonyt, s elmondta neki, a tiara nem messze tőlük, egy domb alá van elásva.

Az Úr ekkor nagyon megharagudott Northonra, s egy bakuleszt küldött le az égből, aki elragadta a férfit, elvitte fészkébe, s megetette fiókáival őt.

Mabel gyászát kifejezve a domb mellé költözött, házat épített, s úgy mondta, ez Northon dombja, így örökre vele marad. A kiváló föld miatt, aztán sokak költöztek oda, s így Mabel elnevezte az új várost Northon’s Hillnek, s anyáról elsőszülött lányára száll a legenda, miszerint ő a hatalmas király jogos örököse. A legenda szerint pedig, ennek a letűnt királyi vérvonalnak utolsó örököse ma is a városunkban él. 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés