Farkasordító hideg volt azon a különös karácsonyi délutánon. Furcsállták is az emberek, meg-megrázták a fejüket, mondván, nem való még ez a szörnyű fagy decemberben, annak majd csak januárban jön el az ideje. De mit is tehettek volna? Szörnyű idők jártak ekkoriban a Birodalomra, s mintha a népek közötti gyűlölet még fagyosabbá tette volna az időjárást, végképp megdermesztve ezzel a múlt dicső nyarát, jégbe zárva, hogy ne maradhasson más belőle, pusztán egy emlékkép. Nagy pelyhekben, sűrűn hullott a hó, fehérré varázsolva az Alpok büszke magaslatait.

A hágókon egy vonat zakatolt lassan, óvatosan, a mozdonyvezető háromszor is megfontolta, mit tegyen, nehogy baj történjen a fagyos síneken. Nem sokan utaztak december huszonnegyedikén vonattal, inkább otthon maradtak a meleg házaikban, ahol ropog a tűz a kandallóban, és kellemes, fahéjas sütemények illata szállingózik. Természetesen a vonaton is mindent megtettek az áldott, karácsonyi hangulat megteremtéséért, minden vagon csodás díszítést kapott, s néhol egy-egy feldíszített törpefenyőre is rá lehetett bukkanni, sőt, az első osztályon utazók forralt borban és süteményben is részesültek.

Andrássy Bálint és Andrássy Gergely kettő volt azon kevesek közül, akik karácsony napján utazásra adták a fejüket, az első osztályú vagonon pedig nem volt a két gyermeken kívül más, csak egy idős osztrák házaspár. A két fiú előtt finom, alpesi forró csokoládé gőzölgött, s egy-egy számukra ismeretlen almás sütemény. A kisebbik fiú, a hatesztendős Gergő vidáman falatozott, s kortyolta italát, míg a nagyobbik, tizenharmadik életévében járó Bálint kedvetlenül bámult ki az ablakon, s gondolataiban túlszárnyalt az Alpok hegyvonulatain, át a hóesésen, vissza haza.

– Mikor érünk már oda? – sóhajtott Gergő.

– Ilyen időben még beletelhet négy napba is. Ma este leszállunk Kaprunban, és a régi nyaralónkban töltjük a Szentestét – mondta Bálint szenvtelenül.

– Úgy tudtam, az már nem a miénk – mutatott rá a kisfiú.

– Egy magyar nagyúré, de biztosan megengedi, hogy eltöltsünk ott egy éjszakát.

Gergő ezután nem szólalt meg egy ideig, csak eszegette a süteményét, Bálint pedig továbbra is a gondolataiba merült.

– Szomorú vagy – állapította meg a kisfiú, s maga elé húzta a bátyja tányérját, hogy elfogyassza az ő adagját is.

– Te talán nem? – vonta fel a szemöldökét testvére. Gergő ezen elgondolkodott, majd könnyedén rántotta meg a vállát, s evett tovább.

– Karácsonykor senki sem szomorú – magyarázta.

Bálint megcsóválta a fejét. Milyen könnyű is lenne így, ha ő sem igazán érezné az otthon történtek súlyát, s nem kellene folyton azon aggódnia, hogy félelmei beigazolódnak, s a családjából új áldozat kerül ki az erdélyi népek felkelésének zálogául, ahogyan bátyjuk, Andrássy Márk. A legidősebb fivérük ugyanis tiszt volt a magyar seregben, s a karácsony közeledtével, a szörnyű hideg miatt Szeben megyében, Oltszakadáton állomásoztak. Estére, jó keresztényekhez illően templomba mentek, ki azonban már soha nem jöhettek. A balázsfalvi gyűlésről hazatért, feltüzelt román lázadók addig lőtték a templomot, míg a karácsonyi dalok el nem haltak örökre, s a katonák szerettei bizakodó imáit elfojtották, és keserű gyászra cserélték. Ekkor édesanyjuk esdeklő kérelmére apjuk, a végtelenül szigorú Andrássy György tábornok engedélyt adott a két fiú távozására, még aznap írt unokahúgának, Gróf Drégely József feleségének, aki brandenbergi kastélyában időzött, s kérte, had lehessenek egy kis időre a fiúk nála, elvégre jobb a gyerekeket minél távolabb tartani a háborútól. Ezért kell hát Bálintnak és Gergőnek egy vagonon tölteniük a karácsonyt, messze az otthonuktól, messze a családjuktól.

Besötétedett már, mikor a vonat megérkezett a kapruni pályaudvarra, és a két fiút egyszerre elözönlötték az emlékek. Néhány éve mennyit jártak ide közösen, mind az öten! Mennyi élmény, mennyi vidám emlék köti őket ide! Egyszerre már a hideget sem érezték olyan szörnyűnek, s a múltban elidőzve, annak minden pillanatát felidézve az otthoni félelem borzalmas érzései jelentéktelenné zsugorodtak egy kis időre. A pályaudvar mellett lovas szekeret béreltek, s még a két lóra is csengőt aggattak karácsony alkalmából. Így kocsikáztak végig Kaprun belvárosában, ahol még egynéhány árus utolsó, elszalaszthatatlan ajánlatokat tett az arra tévedőknek, s azok az ünneptől átszellemülten nem bánták, ha még egy-két ajándékot pakolhattak a fa alá.

Mikor végre megérkeztek, sietve kopogtak be a számukra olyan jól ismert ház ajtaján. Hallatszódott odabentről a karácsonyi muzsika, s szinte a szájukban érezték a finom mákos bejgli ízét, amit másutt Ausztriában úgysem ehettek. Bálint elégedettséget érzett, s örült, hogy végül úgy döntött, hogy itt töltik a Szentestét. Sebes léptek hallatszódtak, kattant a zár, s az ajtó mögül megjelent Budai Eszter csodálkozó ábrázattal, aki a ház tulajdonosának, Budai Ferencnek a tizenhat éves lánya volt.

– Nahát – lepődött meg. – Az Andrássy fiúk. Mit kerestek itt?

– Brandenbergbe megyünk, de nem szerettük volna a Szentestét egy vonaton tölteni. Gondoltam megkérdezem, maradhatnánk-e holnapig?

A lány szívéjesen elmosolyodott, s kitárta az ajtót.

– Szaporán, mert bejön a hideg is veletek együtt – mondta, mire a két fiú szeme felcsillant.

Az apja nem kevésbé örült a vendégeknek, ugyanis roppantul szimpatizált Andrássy Györggyel, így a fiait is szívesen látta. Megmutatta nekik, melyik szobában tudnak aludni, majd a nappaliba vezette őket, s kérte, hogy kártyázzanak velük. A fenyőfa pompásan ragyogott, s vidám, gondtalan hangulat uralkodott a házban. Bálint és Gergő arra a kis időre megfeledkezett minden gondról és félelemről, csak élvezték a karácsony békességét. Eszter, aki nem kártyázott velük, egy-egy tányért rakott le eléjük, rajta krémessel.

– Ne ítéljétek el a külseje alapján – figyelmeztette őket a lány. – Nálunk valami vagy szép, vagy finom. A kettő kizárja egymást.

Este az adventi koszorú négy gyertyájának lángja mellett fogyasztották el a vacsorát, majd az édesanya zongorázni kezdett, az apa pedig karácsonyi történteteket olvasott fel. Eközben mézeskalácsot és bejglit falatoztak, s kérve kérték a fiúkat, hogy meséljék el, hogy telik náluk Kolozsváron a karácsony.

– Márk mindig panaszkodott, amikor a mézeskalácsokat fel kellett fűzni – kezdett bele Gergő. – Édesanyánk mindig zöld süteményeket készít, de én sosem merem megkóstolni, mert Bálint azzal riogatott kiskoromban, hogy spenót ízű. Anya hevesen bíztat, hogy kóstoljam meg, mire én nemet intek. E nélkül nem is karácsony a karácsony. Senki nem láthat hozzá az ünnepi vacsorának, amíg meg nem ette a mézes diót fokhagymával, hogy az továbbra is távol tartsa a betegségeket. Az ajándékosztás után templomba indulunk, mert aki nem megy el az éjféli misére, az nem kaphatja meg a kakaó fölét sem – mesélte a kisfiú.

Sokáig beszélgettek ezután, majd mikor az este éjszakába fordult, mindenki a szobájába indult.

– Tudod, Gergő, van egy olyan családi hagyományunk, hogy a hatéves gyerekek huszonötödike reggelén kapják meg az ajándékukat – mondta Bálint. Fájó volt látni, hogy szegény kisöccse úgy reménykedett az ajándékban, de csak nem kapott semmit. Eldöntötte hát, hogy miután Gergő elalszik, bemegy a városba, és vesz neki valamit a még ottmaradt árusoktól.

– Tényleg? – csillant fel a szeme.

– Bizony – bólintott a bátyja. – Velem és Márkkal is így volt ez. Úgyhogy gyere, diktáld le nekem a levelet, amiben kérsz valami szépet a Jézuskától!

Bálint papírt és tollat vett elő, Gergő pedig izgatottan kezdett el ficánkolni, és szemei valósággal ragyogtak a reménytől.

– Kedves Jézuska! – kezdte a kisfiú, mire Bálint körmölni kezdett. – Ezen a karácsonyon nem szeretnék semmi többet kérni, csak annyit, hogy legyen vége az otthoni szörnyűségeknek, és Erdély legyen szabad! A császári csapatok ne bolygassák a magyarokat, és mi végre mehessünk haza!

Bálint megdermedt. Egyáltalán nem erre számított.

– Te nem ajándékot kérsz, hanem csodát – nézett az öccsére szomorúan. – Tudom, hogy szereted a hógömböket, miért nem kérsz azt?

– Azt úgyis csak tönkretenném – rázta meg a fejét hevesen Gergő. – Hazamenni szeretnék a legjobban. És egyébként holnap születésnapom is van, és arra is ezt kívánom, így már kétszeresen fog hatni a kívánság. Ha most nem válik valóra, akkor soha!

– Csodák csak nagyon ritkán történnek – rázta meg a fejét Bálint.

– És most karácsony van! – emelte fel a hangját Gergő. – Most történhetnek csodák!

Bálint nagyot sóhajtott. Nem akarta lerombolni öccse ábrándjait, hiszen tudta jól, remény nélkül talán össze is omlana. A remény, akármennyire valószerűtlen is, boldogabbá teszi az életet, és ad egyfajta belső megnyugvást, hogy talán egy nap minden jóra fordul. Így hát csak bólintott, befejezte a levelet, majd eloltotta a mécsest.

Miután Gergő elaludt, felvette a csizmáját és a kabátját, s kilépett a szörnyű hóesésbe. Gyalog ment be a városba, minden lépést csak nagy nehezen tudott megtenni, mert a süvítő szél erővel akarta visszakényszeríteni a házba. Végül csak sikerült megérkeznie a főtérre, ahol csalódottan konstatálta, hogy nincs már egy olyan kósza árus sem a standok mögött, aki vevőben reménykedne. Kiábrándultan, céltalanul bolyongott hát a hóban lassan, eltöprengve, s kezében öccse levelét szorongatta.

– Segíthetek valamiben? – szólalt meg egy férfi. Bálint felkapta a fejét, s egy nagykabátba beöltözött alakot pillantott meg az egyik bódé mögött, akinek a kalapja egészen a szeméig le volt húzva. A hang túlságosan ismerős volt számára, de tisztában volt vele, hogy az kizárt dolog, hogy a bátyjával beszélgessen. Csak a hangjuk hasonlít ennyire, gondolta magában.

– Ajándékot szeretnék vásárolni – mondta bizonytalanul, s az üres bódéra pillantott.

– Egészen biztosan vásárolni szeretnél? Ez az, amit kértek tőled? – kérdezte sokat tudóan, mire a fiú meghökkent.

– Igen… Azt hiszem – felelte dadogva.

Az idegen méricskélte még egy kis ideig Bálintot, majd elővett valamit a zsebéből.

– Nos, akkor tessék – nyújtott oda egy aranyszínű dobozt. – Az öcsédnek küldöm. Ha igazán önzetlenül szeretne valamit, akkor az teljesülni fog.

Bálint az ajkába harapott, de nem mondta ki, hogy ez sajnos lehetetlen. Elvette hát a dobozt, s a férfira nézett.

– Mennyibe kerül?

– Ajándék – vágta rá, mire a fiú tiszteletteljesen megköszönte. Már a főtér túloldalán járt, amikor eszébe jutott, hogy egy szóval sem említette az öccsét. Riadtan kapta vissza a tekintetét, s már sietett volna vissza, hogy számon kérje az idegent, akkorra azonban már eltűnt.

Mikor visszaért a házba, levetette a kabátját és a csizmáját, s meggyújtott egy gyertyát. Kibontotta a dobozt, s egy hógömböt vett ki belőle, amiben egy angyal ült. A fiú sóhajtott egyet, s noha biztos volt benne, hogy nem történhet meg, kérte, hogy teljesüljön Gergő kívánsága.

Reggel korán keltek, mert a vonat hamar indult Brandenbergbe. A kisfiú vigyorogva pattant ki az ágyból, s azon nyomban megpillantotta az ablakba helyezett hógömböt. Odatrappolt, megragadta, és egész reggel abban gyönyörködött.

– Boldog születésnapot! – köszöntötte fel Bálint a vidám kisfiút.

– Meglátod, hogy az lesz – mosolygott.

A fiúk együtt reggeliztek a Budai családdal, Gergő pedig lelkesen újságolta el, milyen szép ajándékot kapott karácsonyra.

– Egy hógömböt? – kérdezte vissza a családapa. – Mutasd csak, biztosan nagyon szép!

– Szép bizony! Benne van egy vár – bólogatott a kisfiú, s átadta az ajándékát. – Méghozzá a kolozsvári.

Bálint furcsállva kapta fel a fejét, s vetett a hógömbre egy pillantást. Értetlenül ráncolta homlokát, ugyanis valóban egy vár volt benne. Lehetséges volna, hogy az este, a gyengén pislákoló gyertya mellett egy angyalnak nézte? Mindenesetre nem tulajdonított nagy fontosságot a dolognak, biztosra vette, hogy ő hibázott, így szóvá sem tette.

Budai úr kivitte a szekerével őket a pályaudvarra. A hó már korántsem esett olyan hevesen, a csípős hideg is enyhült némiképpen. Nagy volt a nyüzsgés Kaprun főutcáján, s Bálint kereste tekintetével a furcsa, kalapos idegent, akitől az ajándékot kapta. Tudta azonban, hogy még ha ott is lenne, nem ismerhetné meg, mert a sötétben nem látta az arcát. Gergő a hógömböt szorongatta, s bárki le tudta volna olvasni az arcáról, hogy mennyire nem kíván Brandenbergbe utazni. Az úr kitette őket a pályaudvarnál, s elnézést kért, amiért nem várhatja meg velük a vonatot, mert vendégségbe volt hivatott.

Olyan csend honolt köröttük akkor, mint mikor a vasárnapi ebéd után az egész család szunyókál, de a két fiú a tilalom ellenére csak kiszökik a kertbe játszani. Még a szél sem fújt, a hideg sem csípett, egyedül a hó szállingózása emlékeztette őket, hogy ez nem egy nyári délután.

Három perc sem telhetett el, Budai úr eszeveszetten hajtott vissza a pályaudvarra, s izgatottan, fülig érő szájjal az arcán kiáltotta:

– Most jutott el a hír! – harsogta. – Bem József bevette Kolozsvárt! Pár nap múlva Erdély szabad!

Gergő diadalittasan nevetett fel, s egyre csak azt szajkózta, hogy tudta, végig tudta. Bálint azonban csak mozdulatlanul állt, mintha nem is igazán fogta volna fel, mi történt. Ha Erdély felszabadul, és Bem kiűzi a császári seregeket, akkor a magyarok vissza tudják állítani a rendet, és akkor ők hazatérhetnek.

Lehetséges volna?

Lehetséges, hogy igaz volt mindaz, amit az idegen mondott, s az öccse kívánsága, mert önzetlenül és teljes szívéből kérte, valóra vált? Vagy talán nem is idegen volt az a férfi, csupán a csoda egy része? A fiú hátravetette a fejét, s hunyorogva a kitisztuló eget kezdte vizsgálgatni. A nap képes volt áttörni a sűrű, szürke felhőkön, pontosan úgy, ahogyan a reménysugarak kívánságként átküzdötték magukat a valóság szabta korlátokon, s igazzá váltak. Bálint elmosolyodott.

A remény csak könnyebbé teszi a komor valóság terheit csodás jelenlétével, de leggyakrabban nem képes átlépni a vágyálom határát, csupán a varázslatos mesékben. Varázslat pedig nem létezik, ezt pontosan tudta, de annyit kénytelen volt elismerni, s ezután szilárdan hinni, hogy kisebb-nagyobb karácsonyi csodák néha bizony megtörténnek.