Dianne Johnson haragtól kipirult arccal, dühösen összeráncolt szemöldökkel állt az apró ruhaüzlet kirakata előtt, s legszívesebben toporzékolt volna mérgében, ha nem bámulnák őt ilyen sokan.
- Akarom ezt a ruhát! – mormolta húgának, Susannak. – Nézd csak milyen finom anyagból készült, milyen édesek a fodrok, olyan csodás zöld, mintha valóban smaragdból lenne szabva.
- És nézd csak milyen szép az ára is – mutatott rá a kislány, mire nővére arca elsötétült.
- Nemesi család vagyunk, nemde bár? A nemesi lányok megengedhetik maguknak.
- Egészen addig, amíg az apjuk el nem szegényedik – bólintott Susan. – De ne akard túlságosan! Nem emlékszel, mibe került régi birtokunkon is a te nagy óhajod? Emlékszel a medálra?
Dianne eltűnődve gondolt vissza. Emelt fővel járt-kelt apja oldalán, mikor az ellenőrizte a munkásokat, akkor pillantotta meg az egyik fiú nyakában azt a csodás keresztmedált! Annyira gyönyörű volt, mintha bizony agyalok faragták volna minden bizonnyal ezüstből. Nem, nem engedheti, hogy ilyen tünemény egy munkás izzadt mellkasán rejtőzzék a piszkos ing alatt. Mivel a fiú egyidős lehetett Dianne-nel, a lány úgy gondolta, elegendő lesz bájosan mosolyognia, s egyszer kétszer megrezegtetni sűrű pilláit, s már az övé is lehet. A munkásfiú azonban finoman közölte vele, ez bizony még édesapjáé volt, s ez az egyetlen emléke, ami tőle megmaradt. Dianne nem volt hajlandó lemondani a medálról, az elkövetkező napokban végig a fiúval töltötte a napot, beszélt hozzá munka közben, s minden szavára egy édes gyönyörű mosoly volt a válasz. Mikorra már kellőképpen magához édesgette, a megfelelő alkalomkor, mikor a fiú épp nem rá figyelt, lopva lecsatolta a medált, s ráfogván a szörnyű hőségre azokban a novemberi időkben, megindult haza. Mikor persze a kezében volt a kereszt, s sajátjának mondhatta, egyszerre el is vesztette már varázsát, s szobájában hanyagul hajította azt anyja zenélő ékszerdobozába, többet rá se nézve. A fiú azonban egész éjjel a tomboló viharban kereste a földeken nyakláncát, másnapra pedig szörnyen megbetegedett, mikorra közölte vele egy öregasszony, hogy Johnson kisasszonynál látták a keresztet. Számon is kérte, és a lány könnyelműen ismerte be, a munkás nekiiramodott, mire Johnson úr lefogta, s megfenyegette jószágveszteséggel. A fiút azonban idővel elvitte a tüdőbaj, de azt rebesgették, halálos ágyán is azt suttogta, „Visszaveszem én még tőled kamatostul, Dianne Johnson!”.
- Az egészen más volt – csattant fel Dianne. – Az egy ócska medál volt, ez meg egy mesés ruha!
Erre Susan inkább nem felelt semmit, hanem megindult barátnője háza felé. Dianne maga is hazafelé tartott már, azon gondolkodván, hogyan szerezhetné meg a ruhát, mikorra egy ló ügetett elé, arról pedig egy lovas pattant le. Fekete kabát volt rajta, fején csuklya, barátságos arca kilátszott alóla.
- Bocsásson meg kisasszony – kezdte –, de a főtéren láttam, mennyire tetszik magácskának a zöld ruha. Jómagam Lewis Baker vagyok, s tetszik tudni, a szomszéd faluból jöttem, s a szabó jó barátom. Amennyiben óhajtja, szívesen el tudom intézni, hogy önnek ajándékozza egy édes mosoly fejében.
Dianne-t olyannyira megbódították a hallottak, hogy máris felragyogott arca, s adta meg igenlő válaszát. A lovas fiú kérte, hogy addig maradjon ott, amíg beszél barátjával, s ennek a lány eleget is tett. Természetesen semmi gyanúsan nem látott a dologban, biztosra vette, nincs ebben semmi átverés, hiszen ha valaki olyan bájos és szépséges mint ő, akkor mindenki a kedvére kíván járni. Egy dolog tűnt fel csupán neki – olyan ismerős a lovas arca, de hiába is próbál visszaemlékezni,csak nem jön rá, honnan. Mikorra visszaért, így felelt:
- Azt mondta semmi akadálya, leveszi róla hasznát, csak annyit kér csupán, hogy saját költségeit térítse meg. Nem is szükséges pénzzel, ha van nem használt ékszere, akkor azzal, mert felesége odáig van a csecsebecsékért.
- Hát hogyne – nevetett fel a lány.
- Nekem azonban még sötétedés előtt haza kell térnem, holnap találkozzunk itt!
Mikor Dianne hazaért, felnyitotta zenélő ékszeres dobozát, s kiszedett belőle egy gyűrűt. Közben megbabonázva figyelte a dobozon pörgő táncosnőt, s a könnyeivel küszködött. Édesanyja jutott róla eszébe, akit már öt éve nem látott, mióta apja elszegényedett. Az övé volt ez az ékszeres doboz, amin a táncosnő zöld ruhát visel, amilyen a Mama kedvenc ruhája is volt. De ha minden jól megy, holnap már neki is lesz egy.
Ebben a hiszemben indult meg másnap a megbeszélt helyre, átnyújtotta gyűrűjét, Lewis Baker azonban üres kézzel tért vissza, mondván, hogy ezzel megtérítette az anyag árát, a gyöngyök viszont költségesek voltak, így az még egy ékszert jelentene.
- Nem tudom, hogy milyen gyöngyök vannak rajra. Érdemes lenne, megtudnom, mert akkor olyan értékben választanám ki az ékszert is – tanakodott Dianne.
- Én sem tudom, de ha ide szívesedne adni az ékszeres dobozát, én elvinném a barátomhoz, s annak felesége majd elmondja, mivel fizetődnek ki a gyöngyöcskék.
A lány már a kezében érezte a ruha finom anyagát, így gondolkodás nélkül rohant haza, hogy aztán a lovas kezébe nyomja a dobozt. Azt azonban még kikötötte, hogy vigyázzon rá, mint a szeme fényére, mert édesanyjától kapta még, a legkedvesebb ereklye ez. Lewis Baker nagy becsesen megígérte, s azt is, hogy holnapra már fel is húzatja a zöld ruháját.
Mikor másnap a kisasszony felébredt, azonnal megpillantotta a ruhát a szekrényre akasztva. De hát hogyan? Biztosan egy inassal hozatta be, s örömittasan nevetett fel. Micsoda pompa, gondolta új ruhájába bújván, s már indult is a szokott helyre, hogy megköszönje Lewis Bakernek ezt a nagyvonalú szívességet, visszavegye a zenedobozát, és hogy egy hozzáillő cipőt is kérjen tőle. Amikor azonban megérkezett, a lovas sehol nem volt. Várt néhány órát, de továbbra sem érkezett meg. Ez nem lehet, rázta meg fejét, hiszen a zenedoboz mindennél fontosabb számára! Körbejárta a várost eredménytelenül, majd betért a szabóhoz. Az azt felelte, soha életében nem hallott még Lewis Bakerről. Apjával átlovagoltak a szomszédos falvakba, melynek egyikében a lovas él, de sehol nem ismertek ilyen nevű fiút.
Hazafelé ügetve Dianne csüggedt könnyei potyogtak, s már nem is látta olyan gyönyörűnek a ruhát. A földeket vöröses sugarakkal beragyogó, ereszkedő Nap irányában azonban a lány egy messzi alakot pillantott meg. Az illető lován hátrafordult, csuklyáját ledobta, s pimaszul vigyorgott rá. Egy csapásra rá jött, ki is volt az a fiú. De hát az lehetetlen! Lewis Bakert öt éve vitte el a tüdőbaj! Pedig már biztos volt benne, az ő arca volt az! Bizony megmondta: visszaveszem tőled kamatostul. Az ékszeres dobozában volt a keresztje, s a dobozzal együtt kamatként még az őt meggyengítő mosolyát is elrabolta. Mert hiszen hiába is kapta meg a ruhát, boldogabb nem lett tőle, sőt! Örök komorsággal hordta dicső, zöld ruháját, ám hiába is próbált, többé nem mosolyodott el soha.