|
Dermesztő némaságba és vak sötétségbe burkolózott Észak-Anglia egy aprócska, csendes városa. Soha nem tapasztalt sötétség volt ezen a szörnyű éjszakán, sokak szerint a démonok leszállta lehet csupán ilyen, mások a halált képzelik el így. Madeley városában minden fény kihunyt, nem égtek a mécsesek, nem világított a Hold, nem ragyogtak a csillagok, kihalt a remény. A város legpompásabb épülete, a feketébe öltözött Harringston kastély felett sűrű viharfelhők gyülekeztek. Sötét, gyászos felhők voltak ezek, mintha azért érkeztek volna, hogy a természet is lerója őszinte részvétét a grófi család számára. Az ég azonban nem dörrent meg, a villámok nem hasították át az eget, az esőcseppek pedig nem kezdték meg szapora táncukat. Csak álltak ott a felhők, mintha a kastélyt méregetnék figyelmesen, s a síri csend nem szűnt meg. Ez pedig szörnyűségesebb volt mint maga a vihar, mert míg az láthatóan pusztít és tombol, addig a csend kiszámíthatatlan, fenyegető, és nem tudni mikor, hol és hogyan csap majd le a végzet.
Nem sokkal múlt éjfél, mikor a némaság megtört. A hang forrása azonban olyannyira csendes volt, hogy azt senki sem hallhatta, senki sem érzékelhette. A Harringston kastély egy féltve őrzött szobája meg nem fejtett titkot őrzött, az ott lakók nem szívesen léptek be oda, hisz a múlt friss sebekbe mar, halálos sebekbe, így ajtóját s ablakait gondosan bezárták, hogy még a múlt szelleme se törhessen onnan ki. A hatalmas ágy melletti éjjeliszekrényen egy rózsaszínű dobozocska pihent, aminek felső peremén egy halvány színű szalag futott végig, ami gyémántdarabocskákkal volt kirakva. Ennek fedele egyszerre csak felpattant, mintha varázsszót hallott volna, a benne nyugvó apró táncosnő felegyenesedett csendes, szelíd melódiát dúdolván, s táncolni kezdett. Az emelet túlsó végében egy másik szoba állott, ahová ennek a dallamnak nem lett volna szabad elhallatszódnia. Az ágyból mégis egy aprócska lány bújt ki, talpra pattant, s tántorogva lépkedni kezdett. Csokoládébarna szemei fátyolosak voltak, mintha még mindig egy csodás álomban járna, sőt, tudata talán vissza is húzta volna a puha ágyacskájába. Volt egy erő azonban, ami elhatalmasodott felette, így csak nézett mereven maga elé, egyik lépés követte a másikat, mintha valaki vezetné, mígnem meg nem torpant a tiltott szoba előtt. Kezecskéit ekkor ráhelyezte a kilincsre, s megpróbált benyitni, az ajtót azonban zárak és deszkák tartották csukva. Ekkor rezzenéstelen arccal hátat fordított, s indult is volna vissza saját hálójába, azonban a dallam hangosabbá és hevesebbé vált, a kislányt pedig mintha visszarántották volna, az ajtónak esett, tépni kezdte, cibálni, s a zene elhatalmasodott felette, uralta ezt az aprócska, védtelen kislányt. Kényszeríttette rá, hogy tépje le deszkákat, s törje fel a zárat, ő pedig gyengécske testével és lelkével nem tudott ellenkezni. Akkora erőt kellett kifejtenie, amekkorát egy hét éves kislány semmi esetben sem bírna, most azonban, mintha valami segítene rajta, mintha a deszkák és a zárak meglazultak volna, s a lány csak tépte és tépte. Vörös lett a deszka a gyermek vérétől, amikor a földre hullott, véres lett az ajtó, ahogyan az kinyitotta, s vércseppek jelezték az útját a szőnyegen, amerre lépkedett a tiltott szobában. Ő azonban kifejezéstelen arcocskával tekintett a szőnyeg közepén a zenedobozra, s táncolni kezdett. Csak táncolt és táncolt, mezítelen lábán a hólyagok újból kihasadtak, s vérezni kezdtek azok is, ő pedig nem érezte a fájdalmat, csak táncolt tovább. De ahogy a hajnal a vége felé közeledett, s a reggel már ébredezett, a csoda szűnni kezdett, de még nem engedett, a dallam egyre halkabbá vált, s az érzelemmentes arcon egyre sűrűbben pottyantak le a kövér könnycseppek, ahogyan az emlékezet lassan a szívébe markolt. Mikor a nap első sugara áttört a horizonton, a melódia abbamaradt, a kislány megtántorgott, sebes léptekkel saját hálója irányába igyekezett, majd eszméletlenül zuhant az ágyába.
A csoda véget ért… egy rövid időre.
*
A cselédek sürgő-forgó léptei, a kertész vidám fütyörészése, édesanyja ellentmondhatatlan utasításai. Ezek voltak az első hangok, amiket a kis Rose Harringston meghallott ezekben a reggeli órákban. Fél szemét résnyire nyitotta, hogy megbizonyosodjék róla, valóban ideje-e felkelni. A kislány látta, hogy a nap aranyos sugarai bizony már vidáman játszadoznak, bevilágítván a szobáját. Még nem ért az öregtölgy fölé, gondolta magában, addig még van időm aludni. Mikor azonban még egyszer kikukucskált hosszú pillái alól, hogy biztos lehessen a dolgában, érezte a bizsergést aprócska orrában, s hiába is próbálta visszatartani, tüsszentésre kényszerült. Azonnal hangos kopogások jelezték, hogy a dadus bizony mindenről értesült, így Rose kelletlenül rejtette arcát tenyerébe.
- Kisasszony, ébren van? – kérdezte Sue.
- Nem, nem! Még alszom – válaszolta hevesen, s fejére húzta takaróját. – Majd később felébredek.
Sue-t azonban nem lehet becsapni, rendkívül éleslátó lány, igazán életrevaló. Talán ez az, amiért Rose ennyire szereti őt. És persze azért is, mert jól megérti, hisz ő maga csak tizenhét éves, s ha egy kis titkos kimenőre lenne szüksége, vagy rövid látogatásra a konyhába néhány falat édességért, rá bármikor lehet számítani, nem árulkodik sem a Papának, sem a Mamának.
A dada kinyitotta az ajtót, s az ablakhoz sietett, hogy friss reggeli levegőt eresszen be a kislánynak. Rose ekkor még inkább a paplanjába burkolózott, így próbálván elszigetelni magát a párás, hideg szellőtől.
- Csak nem fázott meg, Rose kisasszony? – nézett a gyermekre.
- Had aludhassak még egy leheletnyit! Nem is egy leheletnyit, csak egy apró szusszanásnyit!
Sue elmosolyodott.
- Már így is késő van. A szülei igen mérgesek, mert magácska miatt késik a reggeli.
- Pedig mintha csak most hunytam volna le a szemem – vonta össze szemöldökét Rose.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…