Hullanak a csillagok

Szürke felhő takarja az őszi égi alkonyt,

Nem tudom, látni-e még rajta csillagot.

Álmok palástolják a rideg, fekete kőutat,

Miféle táncot jár most ezen az átkozott hangulat?

Megyek előre…

Nem látom a szánakozó, vagy nevető arcokat,

Nem látom a körülöttem folyó élet-halál harcokat,

Nem látok semmi mást már, csak őt egyedül.

De ő nem lát… Felszabdaltak legbelül.

A tél közeleg, ijesztget a hajnal,

Messze kell most szárnyalniuk a madaraknak.

A fészekben csak kettő maradt – ő és én,

Magam lelkének madara oly félénk,

Hogy szólni nem szólna, csak őt nézné,

Szánalmasan segítségül az eget kérné.

Keserűen pásztázza őt könnyező szemem,

De ő vágyakozva nézi a költöző madársereget:

Ő repülne a déli nyárba, ámbár szárnyaszegett,

Én benne látom a magam nyarát, de reménytelen.

Reménytelen? Lehetséges? A kételybe belepusztulok!

Mint ezüstös telihold fogy, a fájdalomtól úgy múlok.

És csak nézem, nem értem, de érzem, remegek,

Kimondani egyszer, s talán soha többé, de szeretem.

Szeretni csak egy vágyálomból kreált illúzió a fejemben,

Bízni abban, hogy egy nap megérti esdeklő tekintetem:

Mesés álomképpé lett saját személyem,

Elérhetetlen vágy lett ártalmas reményem.

Egy nap majd talán észrevesz, és viszont szeret?

Lehetséges ez, Istenem?

Kérlek! Kérlek, oszlasd el tengernyi kételyem!

Mondd, hogy reménytelen,

Megdörren az ég, s könnyként zendít rá egy rég elfojtott esőzésbe.

Vagy mondd, hogy talán lehetséges:

S akkor a szürke felhő felhasad az őszi égi alkonyon,

És tündökölve hullanak a csillagok.