Nekem úgy tűnik, hogy a kis pacsirtának

Oly fájó unalmas szürkesége,

Röpülne ő is törött szárnyával

Színes énekes madárkák körében,

Oly apró a fészke, hagyhatná már hátra,

Magányos ő, hiába is szebb éneklése.

Nekem úgy tűnik, kietlen mezőn egyedül állok,

Hol csak szürke magamnak színes virága tud teremni.

Magányomban csak egy igaz szóra vágyok,

Valakire, ki képes a valót szeretni,

S ordítok, üvöltök, hangosan kiáltok,

Mégsem hall engem senki.

Nekem úgy tűnik, ezen a felszínes világon

Boldog csak külsőségekkel lehetnék.

Lennék én is, mint a többi! – oly sokszor kívánom,

Jelennek élve, sorban állva szerfelett nevetnék,

De utam vár valahol – gyakran kísért e álom,

Egy út, mely többre hivatott ennél.

Nekem úgy tűnik, szörnyű dolog a magány,
Hisz a szánalmas, fájó ürességre mutat,

De készet arra, hogy fejedben egy új világot találj,

Mely örökké egy szebb élet után kutat,

S csodásabb a valónál is akár,

Hiszen itt a végtelennél is messzebb juthatsz.

Nekem úgy tűnik, ez az egyetlen hely,

Hol csak a pacsirták szállhatnak

Az örök csillagoktól ragyogó egekbe,
S ott egy világot kápráztatnak el a dallal,
Mi eddig nem jutott el a siket fülekbe.

Egy nap majd felröppen a törött szárnyú pacsirta

Maga mögött hagyván az undok madárságot,

Fel, fel a csillagok közé, megvalósítva

A végtelenen hatalmú álomvilágot.

Különleges sors vár, ezt suttogja minden csillag,

Egy nap majd én is messze szállok.