Ginia döbbenten nézett Alice-re. Nem tudta, most azonnal kezdjen el kacagni, vagy vegye komolyan, amit a rosszindulatú, magának való lány mond.

 - De hát én… Én nem tartozhatom ide. Hiszen nem hagyhatok mindent csak úgy ott – méltatlankodott.

 - Mit nem tudsz otthagyni? Épp az előbb mondtad, hogy nincs senkid – felelte gúnyosan Alice. Ginia hitetlenkedve meredt Alice-re. Hogy lehet valaki ennyire tapintatlan?

 - Alice! – torkolta le lányát Mary.

 - Én csak a tényeket mondom, anyu! Nem értem, hogy gondolja, hogy…

 - Elég! – szakította félbe az anya. – Sajnos nem tudsz visszamenni – fordult most Giniához gyengéd hangon. – Drágám, én megértem mit érzel most. De ez a Világ tényleg az otthonod lehet.

 - És hol fogok lakni? Hiszen…

 - Ezen egy percig se aggódj! Hát itt, természetesen. – Mindenki kedvesen mosolygott rá, csupán Alice nézett anyjára döbbenten és felháborodottan.

 - De hát így is alig férünk el itt! – förmedt Mary-re a durcás lány. – Hiszen, Dennisnek még saját szobája sincs, az ikrek is egy szobán osztoztak és én…

 - És a te szobádban még van hely – szólt közbe Mr. Burke.

 - Az ki van zárva – nézett hatalmas szemekkel szüleire Alice, mindhiába. Mr. Burke átnézett néhány iratot, Mary a telefonhoz sietett, s egy számot kezdett tárcsázni, az ikrek összesúgtak, majd barátságosan kezdek mosolyogni rá, Alice viszont… Alice undorral és gyűlölettel vegyesen az arcán bámulta, mint aki megfosztotta volna büszkeségétől.

 - Majd kibővítjük a házat, ha befejeztem a sikerkönyvemet – ígérte Mary magabiztos hangnemben, s a füléhez emelte a kagylót.

 - Magyarán soha – motyogott magába Alice. Nagyon úgy néz ki, hogy a mogorva külsejű Alice egy roppant akaratos kislány, de követelőzései legtöbbször kudarcot vallanak.

 - Erre tényleg semmi szükség – mentegetőzött.

 - Csak nem gondolod, hogy hagyjuk, hogy az utcára kerülj? A férjem a bíróságon dolgozik, de vannak összeköttetései a hivatallal. Könnyen elintézzük azt, hogy hozzánk kerülhess – magyarázta Mary.

 - Erről jut eszembe – pattant fel Mr. Burke. – Annak a Roy kisfiúnak az esetét kell továbbtárgyalni. Mennem kell, de nemsokára jövök.

 - Tudod, hogy nem szeretem, ha ilyenkor dolgozol – ráncolta homlokát Mary, de arca azonnal megváltozott, amint a vonal másik feléről válasz érkezett.

 - Jövök, amint tudok – ígérte a családapa, majd kiment az ajtón, s elnyelte az egyre erősödő hóvihar.

 - Septimus, óriási híreim vannak számodra – újságolta örömteli hangon Mary. – El sem fogod hinni, kit találtam ma sétálgatni Northon’s Hill utcáin. Miranginia Nobilfors! – Ginia erre felkapta fejét. Ki lehet a vonal másik oldalán, aki ismeri őt, sőt, talán már várta is? – Persze, itt van most nálam. Kész csoda, hogy én találtam rá, és nem a másik sereg valamelyik tagja… Óh, Septimus, persze, hogy befogadjuk, ez egy percig sem volt kérdés. Viszont van egy kis probléma. Mindent elfelejtett a hosszú ingorblandi évek során, nem emlékszik hazulról semmire, így rád sem… Természetesen… Elküldöm hozzád – mosolygott az asszony, majd letette a telefont.

 - Elmész a közeli városba, és veszel magadnak pár ruhát – jelentette ki Mary.

 - Pénzem sincs.

 - Te már a család tagja vagy, kedves. A mi felelőségünk téged beruházni. És mikor ott vagy, meg kell látogatnod egy régi ismerősödet is.

 - Nagyszerű – pattant fel a helyéről Alice. – Remek! Az ugye nem baj, hogy én már két hónapja nem kaptam egy nyavalyás ruhát sem?! Nem hát! Mert mindig találtok valamit, amit elém helyezhettek! – dühöngött az aprótermetű Alice, vadul apellálva. Hajszálvékony szemöldöke úgy össze volt szorítva, hogy majd összeértek. Mintha a sátán tombolna, gondolta Ginia.

 - Éppen ellenkezőleg, Alice – csitítgatta lányát Mary. – Hiszen idén leszel elsős. Vagyis most már ti ketten lesztek elsősök. És Ginia nem tudja, mi merre van. Kísérd el őt szépen Septimus bácsihoz, majd vegyél Giniával együtt te is magadnak pár holmit!– Alice vidáman, csillogó szemekkel leült a helyére. A tomboló hurrikán, aki alig pár másodperce maga a lány volt, most egy sugárzó kisangyallá változott.

 - Mikor menjünk? – tette fel a kérdést fülig érő szájjal. – Indulhatunk akár most?

 - Nos, öhm…

 - Na és mi? – háborodott fel Lara.

 - Velünk mi lesz? – folytatta Mandy.

 - Hiszen ti múlt héten vásároltátok fel az árúházat – világosította fel őket Alice.

 - És Januárban úgyis kaptok még valamit – tette hozzá Mary.

 - Ezt megbeszéltük – zárta le a témát Alice. – Menjünk gyorsan, amíg Dennisnek nem lesz önálló gondolkodása.

 Alice odatartotta a markát Mary orra elé, Mary pedig felpattant, s odasietett a táskájához. Kivette a pénztálcáját, s ezüstérméket adott neki.

 - Nem erőltetted meg magad – szólt szemrehányóan Alice, de végül is indult felvenni a kabátját. Ginia aranyérméket kapott, mindössze hármat, de ennek ellenére a többiek eltátották a szájukat.

 - Nincs semmije, emlékeztek? – mondta felvont szemöldökkel Mary, majd Giniához fordult. – Én bízom benned, de most tényleg csak olyasmit vegyél, amire szükséged van.

 - Tényleg nincs erre az egészre szükség. – Alice azonban félbeszakította.

 - Örülj neki, ne szabadkozz, induljunk már! – Ginia jelen pillanatban jobban tartott Alice haragjától, mint bármi mástól, úgyhogy engedelmeskedett neki.

 A hó tényleg hatalmas volt. Úgy két órát tölthetett el a Burke családdal, de azóta kétszer olyan erősen havazott, s az utak jóformán járhatatlanok lettek. De szemlátomást Alice-t ez sem zavarta, ő szorgalmasan lépkedett előre. Kihaltak voltak az utcák.

 Úgy tíz perc múlva érkeztek meg a fedett buszmegállóba, ami igazán kedvező viszonyokat nyújtott.

 - Te fizeted a jegyeket – jelentette ki Alice. Nem volt semmi sértő hangnem ebben, de Giniának mégis az volt a benyomása, hogy Alice nem kedveli kifejezetten őt. Mikor végre megérkezett a busz, döbbenten vette észre, hogy abban egy árva lélek sem ül, s a vezető is úgy néz rájuk, mint a bolondokra.

 - Két jegyet Birthonwilldbe – kurjantotta a vezetőnek Alice, s már ment is tovább.

 - Négy grover lesz – mondta a férfi.

 - Mit csináljak? Nekem csak három pénzem van – rohant kétségbeesetten Alice-hez.

 - Csak add oda az egyiket! – lökte a sofőrhöz a szőke lány. Ginia kikotort a zsebéből egy aranyérmét, és átadta a sofőrnek.

 - Kisebb nincs? – kérdezte cseppet sem barátságos hangnemben. Ginia megrázta a fejét, és a vezető nagy nehezen kiválogatta a visszajárót, és kezébe nyomott egy nagycsomó ezüstérmét, és kevesebb bronzérmét.

 - Visszajár kilenc silter és hat grover. Kérem, üljenek le!

 Ginia a busz leghátsó üléséhez sietett, és bevackolta magát az ablak mellé. Nagy meglepetésére Alice maga is átköltözött mellé.

 - Nagyon szerencsétlen vagy a pénzzel – tájékoztatta megvetően. – Szóval az aranyérme a geldin, az ezüst a silter, a bronz pedig a grover – magyarázta Alice. – Tíz grover tesz ki egy siltert. Tíz silter már egy geldint, száz grover pedig szintén egy geldint. Ami nálad van pénz, az nagyon sok. Engem is megszánhatsz ezzel-azzal, de te döntöd el. Tehát ha valaki azt mondja neked, hogy huszonöt grover, akkor adsz két siltert és öt grovert. Ha azt mondja százhuszonöt, akkor adsz egy geldint, két siltert, és öt grovert. Érted? – Ginia bólintott.

 - Messze van, ahova megyünk?

 - Nem. Úgy tizenöt kilométer, de maga Birthonwilld sem valami nagy város. Épp hogy találni fogsz valami ruhát Szabó Stella Szabó Szalonjában. Ha akarnád sem tudnád elkölteni azt a rengeteg pénzt, úgyhogy, ha végeztünk, akkor elmegyünk Bertha Bear Bendős éttermébe is – határozta el Alice. – Ámbár Septimus biztos ad valamit enni. Iskolakezdéskor Dargemouth-ba megyünk majd. Az a hely fantasztikus! – Alice durcás maszkját most élénkség, és legfőbbképpen nyitottság váltotta fel. Most, vagy soha, gondolta Ginia, most kell továbbkérdezni.

 - És merre van ez az iskola?

 - Nagyon messze. Valahol a kanadai határ felé…

 - Hogyhogy? – szakította félbe rémülten. – Vissza kell menni a halandók világába?

 - Nem, de azok a határok itt is érvényesek, ugyanúgy húzódnak meg, mint ingorblandben. Vagyis azt hiszem vannak országok, amik itt nagyobbak, mint ingorblandben. Mint például Törökország vagy Magyarország. Az ő háborúik ránk nem hatnak, de a lényeg, hogy itt is van ugyanúgy Anglia, van Lengyelország, Ausztria, és itt vagyunk az Egyesült Államokban. – Ginia buzgón bólogatott, és próbált mindent megjegyezni. El sem merte képzelni, micsoda analfabétának fog látszani abban az iskolában. – De mindegy is. Szóval minden országban vannak iskolák. A miénk ott van a kanadai határnál, Washington államban, azt hiszem. Hegyek és erdők rejtegetik, csak annyival lehet betájolni, hogy ott van a Ross Lake partján. Mandy és Lara úgy mondja, három kastély van – a fő, és van kettő mellék. Az egyik a Gasseton családé, a másik a Frizingstoné. – Ginia már tette is volna fel a kérdést, hogy kerül az iskola területére családi ház, de Alice belefojtotta a szót. – Ne kérdezd, mert én sem tudom! A nővéreim nem hajlandóak elárulni, mondván, hogy ez belső információ, nem adható ki, de majd meglátom, ha bekerülök. – Alice meggyőzően utánozta nővérének hangját, túljátszott orrhanggal. – Mintha ők mindig is annyira szabálytisztelők lettek volna – tette hozzá óvatosan. Ginia nem tudta mire vélni az utolsó hozzászólást, hisz neki nagyon is szimpatikusak voltak a nővérek.

 - Lara és Mandy ikrek?

 - Egypetéjűek. De… - Alice eltűnődött. – Hát, ha szigorú szemmel nézzük, akkor meg lehet őket különböztetni. Larának a haja két copfba van kötve, Mandynek meg le van engedve a haja.

 - Értem – bólogatott.

 - Dehogy érted – legyintett Alice. – Hát épp ez a zavaró tényező! Két liba – csóválta fejét Alice, bár arckifejezése elárulta, nagyon is szeretni nővéreit.

 - Pedig nekem nagyon okosnak tűnnek.

 - Ó, azok is. Rengeteget tanulnak, kitűnő tanulók. A legjobb barátaik, a Kirk ikrek is értelmiségek.

 - Azok kik?

 - Hát Laráék évfolyamtársai. Őket például sehogy se lehet megkülönböztetni, még öltözködni is ugyanúgy öltözködnek. Na de visszatérve Laráékra. Nem azért hordják különbözően a hajukat, mert ők olyan jó kislányok, hanem mert úgy könnyebb megtéveszteni másokat. Az emberek megszokták, hogy melyik Lara és melyik Mandy, így össze is tudják cserélni magukat. Legalábbis régebben így volt. Mára ezek csak emlékek.

 - Mi változott azóta?

 - Míg általános iskolába jártak, egyetlen egy könyvet sem nyitottak ki. Állandóan a gonoszkodásokon, idétlenségeken járt az eszük, semmit nem tanultak a kultúrákról, a művészetekről, olyanok voltak, mint a barbárok. De sajnos a természet valamilyen oknál fogva gyors felfogással áldotta meg őket, így tanulás nélkül is jó tanulók voltak, a mágiához pedig tehetségesek, szóval felvették őket a Ross Lake-be. Amióta aztán oda járnak, történt egy Páli fordulat, mintha kicserélték volna őket. Mintha páni félelem tört volna rájuk, rettegnek attól, hogy nem lesz sikeres karrierjük, így nagyon keményen tanulnak mostanság.

 Időközben a busz is megállt. Úgy néz ki, a lányok megérkeztek Birthonwilldbe. Ginia nem látott még semmit a városból, mert a megálló pont a semmi közepén állott, azonban roppant izgatott volt. El sem tudta képzelni, hogy milyen lehet egy varázslóváros.

 - Itt mivel szoktak közlekedni? – kérdezte útközben.

 - Szokás biciklivel, vonattal meg busszal. – Azt hitte varázslatos járművekkel is lehet közlekedni. – Csak vicc volt! Vagyis ezekkel is lehet, de akkor miért hívnánk ezt varázsvilágnak? – Ginia zavartan elmosolyodott, míg Alice folytatta. – Nagyobb városokban van a porthálózat. Ezt úgy hívjuk, hogy elportálás. Bemész egy fülkébe, megadod a pontos címet, és ha az benne van a porthálózatban, akkor úgy egy másodperc múlva a címen leszel, nem számít a távolság. Rövid távú közlekedésre vannak még a varázsmotorok, amik repülnek, de nem igazán szokták használni. Inkább kocsikkal utazunk mi is. Aztán ott vannak még a médlovak, amik százszorta gyorsabbak, mint az ingorblandi lovak, de őket főleg Európában használják. Európa egy teljesen más világ, mint Amerika. Sokkal hagyománytisztelőbbek, és a mágiát csak ritka, különleges alkalmakkor használják, a modern technikát pedig megvetik, mert úgy tartják, a mágia ellensége. Ne aggódj, én sem értem az életfelfogásukat! Hosszú távú közlekedésekre van a longporthálózat. Úgy működik, mint a porthálózat, csak településnevet kell megadni.

 - Miért van ilyen messze a megálló a várostól? – sóhajtott Ginia, mert majd megfagyott a lába a hóban.

 - Mindjárt ott vagyunk – csitította Alice, de Ginia sehol a közelben nem látott semmilyen várost, csak egy apró kis házat a semmi közepén.

 Már nagyon a ház közelében jártak. Talán ez is egy kapu lehet, és Alice oda akarja csábítani, mert nem kedveli őt, gondolta. De nincs náluk hajnalvirág. Márpedig Alice benyitott az ajtón, ő viszont megtorpant.

 - Na gyere már! – szólt türelmetlenül. Ginia aggódva, de belépett az ajtón, és ami a szeme elé tárult, egészen meglepte a lányt.

 A házban volt a város! Amikor körbenézett, a ház falát sehol sem találta, csak egy kaput, amiben ácsorgott, s onnan jól látta a megállót, ahonnan jöttek.

 - A varázsvárosok el vannak rejtve – magyarázta Alice. – Hogy ha véletlenül idetévedne egy halandó. Az olyan egyszerű, varázslatmentes városok, mint amiben mi is lakunk, egyszerű település, akárcsak az ingorblandi városok, nincsenek elrejtve. És a sötét időkben, ha a város kapuját bezárják, azon kívülről egy lélek sem tud belépni. – Ginia bólogatott, majd körbenézett a városban.

 El se hitte, mit lát. A város valóban kicsi volt, de a legcsodálatosabb város, amit valaha csak látott. A város közepette egy – körülbelül harminc méter magas torony állott. A társas házak nem voltak magasabbak három emeletnél, ilyenből egyébként meglehetősen kevés volt. A legtöbb ház egy, vagy két emeletes magánházból állt. Ginia úgy gondolta, hogy a megálló távolságú, apró, telefonfülkeszerű épületek a portozás egyes állomásai lehetnek. A távolba eresztette tekintetét, s egy nő épp egy ház kapuján sétált ki, felpattant a kerítés melletti motorra, s ahelyett, hogy rátért volna az útra, a jármű felemelkedett. Nem sok ember volt az utcán. Úgy néz ki itt, a varázsvilágban az egész december szent, és sérthetetlen. Minden kerítés, vagy ház falán az utcanév mellett ki volt írva a családnév és valami irányítószám szerűség, ami minden házon más volt. Azt a néhány embert pedig, akik véletlenül az utcán jártak hívogatóan szólítgatta a kirakat. Például Penelopee Pood Pompafinom Péksége előtt elhaladó járókelőt lelkesen győzködte a kirakatban álló pékbábú, hogy ha most vásárol bejglit, és elkerüli a karácsonyi csúcsforgalmat, akkor minimum három siltert takaríthat meg. A nő sértődötten vitába szállt, hogy ő jobbszereti a saját süteményét, de amikor a bábú felajánlotta, hogy kap ajándék darázscukrot, a nő boldogságtól repdesve szállingózott be a pékségbe.

 - Az egy dollipring – mutatott a bábúra Alice. – Minden üzlet fogad legalább egyet, aki akar vásárlókat. Csúnya kis lények eredetileg, de olyan alakot öltenek fel magukra, amilyenre a tulaj kéri őket, s a legkedvesebb munkájuk a vásárlók csábítása az üzletbe – magyarázta.

 Hamarosan be is vásároltak Szabó Stella Szabó Üzletében, majd folytatták útjukat.

 Épp hogy pár perce mentek, mikor Alice megszólalt:

 - Egyébként egészen megkedveltelek. – Ginia kíváncsian fordult a lány felé, erre Alice elmosolyodott. – Nem szoktam senkivel sem jóban lenni annyira, mert igazából a természetem kicsit…

 - Durcás – egészítette ki.

 - Hát igen. De valamiért az a benyomásom rólad, hogy te is olyasfajta vagy, mint én. A legtöbb embernek, ha megmondom a véleményem, örök életre menekül előlem, és bosszankodva néz rám minden egyes alkalommal. De te el is mosolyodtál a hozzáfűznivalóimon. Néha vannak különös megérzéseim emberekről, amik eddig mindig beteljesültek. Nem minden emberről, de rólad igen. – Ginia megemelte szemöldökét. – Azt hiszem, mi pokoli jó kis bajtársak leszünk – vigyorgott. Ez most annyit jelentett, mint egy levegőspalack egy reménytelen fuldoklónak. – És barátnők.

 Alice megindult, nyomában Giniával, és hamarosan megérkeztek a játékbolthoz.

A bolt dzsungel berendezésű volt, játékkígyók sziszegtek, játékmajmok lóbálóztak a polcokon. Először úgy gondolta, hogy nem kell neki onnan semmi, de azért egy plüssmacit és egy álomcsapdát mégsem hagyhatott ott. A plüssmacit, mert olyan szépen kérte őt, az álomcsapdát pedig azért, mert kicsit megbűvölte a szövege: „Mint Maul fegyvere, ahogy álomba repítelek”

 Ezután annak a bizonyos Septimusnak az otthona felé vették az irányt.

 - Ki is valójában ez az illető? – kérdezte.

 - Septimus hivatalos formában az iskolában, a Ross Lake-ben Lara és Mandy tanára. Emiatt vette fel anyu először vele a kapcsolatot, de aztán a szüleim csatlakoztak a Sereghez.

 - Miféle Sereghez? – ráncolta homlokát. Alice gyanakodva körbenézett, nem nézi vagy hallja-e őket senki.

 - Nem tudom, hogy erről lehet-e beszélnem – suttogta. – De hát Nobilfors vagy, Septimus biztos mindent elmagyaráz neked – nyugtatta Alice.

Ennek a bizonyos Septimusnak egy háromemeletes ház első emeleti lakása szolgált otthonul. Alice ráfeküdt a csengőre, és egész addig le se szállt róla, míg a férfi ajtót nem nyitott.

Septimus a hatvanas évek elején járhatott, magas termetű férfi volt, s igazán erősnek tűnt. Apró haját őszre festette az idő, mint ahogyan borostája is ezüstösen csillogott. Barátságos, szürke szeme mosolyogva mérte fel előbb Alice-t, majd kíváncsian kezdte fürkészni Giniát.

 - Esetleg hajnalig kint ácsorogjunk? – förmedt Septimusra Alice, a tisztelet egy kicsiny jelét sem mutatva.

 - Önnek is jó napot, Alice Burke kisasszony – válaszolta derűsen. – Esetleg lenne kedvük befáradni?

 - Örülök, hogy eszébe jutott, tanár úr! – mondta, majd besietett a lakásba. Ginia döbbent arckifejezésének láttán Septimus elnevette magát.

 - Ne lepődj meg rajta, Miranginia, Burke kisasszony már csak ilyen, ami a szívén, az a száján. Gyere be – invitálta, bár a lánynak fogalma sem volt róla, hogy honnan tudja ez az illető a nevét, és ha már őt tegezi, Alice-szel miért nem tesz ugyanígy.

 A lakás vitathatatlanul gyönyörű volt, és Pazar. Az ajtón belépve a tágas előtérbe ért, s onnan Septimus a nappaliba vezette őt, Alice-t követve. A szoba fenséges volt, vörös és arany bútorokkal, gyönyörű festményekkel, és drága, perzsa szőnyeggel.

 - Ülj csak le – mutatott a heverőre, ahol Alice már el is nyúlt. – Kértek esetleg valamit?

 - Maga viccel velünk? – méltatlankodott a szőke lány. – Reggel ettem utoljára. Ha rövidesen nem kapok enni, elemésztem saját magamat.

Septimus először levest hozott be, majd miután azt Alice szinte egymaga befalta, főételnek csirkét hozott krumplival.

 - Desszert nincs? – kérdezte végül Alice, bár Ginia személy szerint így is majd kipukkadt.

 - Csak aprósüteménnyel tudok szolgálni, Burke kisasszony, ámbár csak félve hozom be, hiszen Eevan süteményével össze sem lehet hasonlítani.

 - Ismerte az édesanyámat? – döbbent meg Ginia. Septimus bólintott, behozta a süteményt, majd ő maga is leült.

 - Mennyire emlékszel hazulról, Miranginia? – kérdezte.

 - Emlékszem Eevan arcára, tudom azt, hogy az otthonom a Drezol, s a Hetes az a hely, ahonnan származom, és hogy a családom és az ellenség közt háború zajlik, de azt nem tudom pontosan, mi is ez a háború.

 - Több, mint amire számítottam – mosolygott Septimus. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Septimus Nobilfors, fivére Eston Nobilforsnak, kinek fia Elijah Nobilfors, a te édesapád.

 - Tehát maga a nagybácsim? – kérdezte Ginia, ugyanis Septimus ezt próbálta virágnyelven megfogalmazni. Az öröm kezdte mosolyra húzni a lány száját.

Egy igazi rokon! Tizennégy éve nem találkozott igazi rokonnal, igazi Nobilforsszal!

 - Igen – hagyta jóvá. – Mióta itt vagyok, nem találkoztam senki közülünk valóval, Miranginia, és az egész világ halottnak hitt téged. Borzasztóan megörültem, mikor megtudtam, hogy életben vagy, és micsoda szerencse, hogy Mary Burke talált rád!

 - Mi baj lett volna, ha bárki más talál rám? – ráncolta homlokát.

 - Te már el is feledkeztél a háborúról, pedig fontos, hogy tudj róla!

 - Azon a töri órán én is elaludtam, úgyhogy elmesélhetné – szólt közbe Alice. Septimus megvetően nézett a szőke lányra.

 - Az több mint kéthónapnyi tananyag! – Alice megvonta a vállát, Septimus sóhajtott, majd belekezdett: - Nem fogom tudni elmondani, csak nagyvonalakban. Az idő majd úgyis visszahozza az emlékeket, és a személyes élményeket.

Ötszáz éve történt, nem sokkal később, miután megalakult ez a világ itt a Földön. Az emberek mindig is hataloméhesek és becsvágyóak voltak. Ez a háború nem sokkal az után tört ki, miután itt, a Tízesen az emberek megvívták a maguk háborúját a föld elosztásáért, s ahogy most is, a közönséges halandók világában is volt egy király, aki az ott élő varázslókat irányította. Az akkoriban uralkodó királyok mind-mind több hatalmat akartak maguknak, és a bolygójuknak. A királyok mind kíváncsivá váltak, hogy kinek lehet a legerősebb az ereje. Talán az Egyesé, akiknél fizikailag nincs erősebb? Vagy a Kettesé, akik hatalmas ötleteikről voltak híresek? Esetleg a Hármasé, akiknek a pénz bánásához volt óriási tehetségük? Netán a Négyesé, akik átláttak mindenen és mindenkin? Az Ötös hatalma a páratlan türelem volt, a Hatos a ravaszságával magasodott ki. A Hetes a páratlan eszéről volt hírhedt, a Nyolcas pedig visszafogottságáról. De választásba esett a Kilences, akik makacsságban voltak verhetetlenek. Vagy talán a földi Tízes a nyerő, akiknél a remény sosem hal meg? De lehet, hogy a földi halandó világ, akikről az összetartásuk miatt beszéltek a Világban. Hogy összemérhessék tudásukat, mindannyian egy-egy aprócska dálé kőbe öntötték bele az összes hatalmukat, az ermagtárakba. Ezeknek óriási hatalmuk volt, akkora, hogy még csak össze sem tudták mérni őket. Az ékköveknek külön-külön is nagyobb hatalmuk volt, mint száz galaxisé együttvéve.

De Romerow, az Egyes akkori királya titkon egy kardot kovácsoltatott, rajta tizenegy kicsi ponttal, az ermagtárak helyének szánta. Romerow a kísértések mestere volt, s azzal kísértette király társait, hogy azt a tizenegy ermagtárat egyesítsék, és akkor ők lesznek az egész világegyetem urai, s felülkerekedhetnek mindazokon, akik riválisak. Azonban a tizenegy csak együtt működött, s ha csak az egyik kő is hiányzott, nem számított egységesnek a Hatalmi Kard. Azoknak, akiknek a kapzsiság elvette az eszét, mind beadták a hatalmukat. Viszont az emberek másik fele szerint ezen hatalmak egyesítésével egy természet feletti hatalmat érnének el, amiből vita, s kegyetlenség sülne el, így ők azt mondták, hogy minden bolygó tartsa meg saját hatalmát, de ne egyesítsék őket.

Ezért kitört a Hatalmi Háború.

Akkoriban csak úgy emlegették a két felet, hogy Tűz és Víz. A Tűz, ki egyesíteni kívánta, a Víz, ki képes volt megfékezni a pusztulást. Több száz évig tartó háború volt, rengeteg szövetségessel… és rengeteg áldozattal. Végül, de nem befejezésül a kardot a magyarok apró szilánkokra törték, így a háború abbamaradt. De nem lett befejezve, csak átalakult Fekete, és Nobilfors Sereggé. Azóta tart ez a hidegháború: volt szövetségesek rejtélyes eltűnése, újra felgyúltak a tűzhegyek, és azóta sem nyugodnak a határok felé. Rengeteg idő telt el azóta, és a fegyverszünet csak nyúlik és nyúlik, de el fog szakadni ez a szál is, és akkor nem lesz választás: a háborút be kell fejezni!

Ötszáz éve még fiatal voltam, én magam is részt vettem jó néhány csatán, ámbár akkoriban Romerow legfőbb ellensége nem mi, Nobilforsok voltunk, hanem a Hetes akkori királya, Fervidus Argomir. A Hatalmi Kard szilánkokra törése után Fervidus Argomir visszatért a Marmág toronyba, s mi vettük át a hatalmat.

 - Furcsa – tűnődött Alice. – A mi tanárunk ezt sokkal unalmasabban magyarázta.

Ezután még egy órát töltöttek Septimusnál, aki a régi időkről mesélt Giniának, amikor még az egész család együtt volt, s nem kellett bujdosniuk a Nobilforsoknak, majd Alice felszólítására elköszöntek, s kiléptek a lassan már térdig érő hóba.

Már a város kapuja felé tartottak, mikor Alice így szólt:

 - Szerintem még egy ékszerboltra van időnk – jelentette ki óráját nézve. A bolt aranyosan ragyogó betűi kitűntek a távolból: Édes Angel Ékes Ékszerboltja.

Igen gazdag egy bolt volt, és ezt onnan is lehetett tudni, hogy vagy hat dollipring volt talpig ékszerbe borítva a kirakatban, de a választék is meglehetősen jó volt. Ginia nem vett valami sok ékszert, hisz már ő is haza akart menni, csakúgy, mint Alice. Mikor már a sorban álltak, mégis ő fordult vissza hirtelenjében.

 - Ezt nézd meg! – ámuldozott egy díszhelyre állított nyakláncra mutatva. Illetve két nyaklánc, de összetéve egy szívet alkottak. – Winzmag nyakláncok…

 - Az mi? – Röstellte megkérdezni, de muszáj volt.

 -Vannak egyes fák, a rúna fák, amelyeknek a magjától kapja minden a világon a varázserejét. A leges legritkább a winzmag fa, más néven a szeretet fája. „Úgy ahogy szeretetből, winzmagból is kevés van” – mondta ki Lumier La’Dor. Ezek a nyakláncok úgy működnek, ha párban vannak. Amikor mondjuk te és én a nyakunkba tesszük, azzal egy mágikus kötődést hozunk létre, ami örökké szólni fog. Mindkét medálban van egy kis kő. Ha az piros, akkor a másik fél szeret téged, ha kék, akkor gyűlöl, ha zöld, akkor átmeneti érzelme van. De ha nincs színe, akkor megszűnt minden érzelme irántad. Hihetetlen, hogy ezt ilyen kis városban árulják. Azt hittem, soha nem fogok látni ilyet – ábrándozott Alice. Giniának megesett a szíve. Ha valakivel, hát vele lenne mágikus kötödésben. Úgy érezte szörnyű, szívtelen ember lenne, ha most nem venné meg, ráadásul maradt is két geldinje.

 - Nekem van rá pénzem, Alice. Elnézést – szólt az eladónőnek. – Megvenném ezeket! – Alice döbbenten nézte őt, az eladó pedig megvetően méregette.

 - Van annyi pénzed?

 - Van! – vágták rá a barátnők kórusban.  Az eladónő bizalmatlanul levette a helyéről, becsomagolta, majd átadta neki. Ginia szemrebbenés nélkül nyújtotta át a pénzt.

 Kint mindketten felvették a nyakláncot, s azok köve pirossá vált – szerették egymást. Mindketten érezték azt, amit a másik – mérhetetlen szeretet. Szeretet, ami egy örökkévalóságra szól.