A nyomda a központban állott, Álmos vadászüzlete mellett, s errefelé igen nagy forgalom szokott lenni. A kis pumi kutya már dühösen csaholt egy ideje, de ennek okát csak most láthatta meg gazdája. A nyomda ajtajában ugyanis két román egyenruhás rendőr állt, s a magyar zászlót román színekre cserélték. Attila lepattant lováról, s azon nyomban az üzlethez sietett.
- Miért cserélték le a magyar zászlót erre? – mutatott azonnal megrovóan a lomhán lobogó román színekre.
Anyanyelvén szólalt meg, mert tudta, hogy ha gyengén is, de ez a két ember is beszéli a magyar nyelvet, elvégre generációkon át nyújtott számukra hont Magyarország földje. Az egyik rendőr unott ábrázattal szólalt meg, hangja nyúzott volt.
- Mint Románia területén működő…
- Ezt az üzletet vérbeli magyar ember alapította, aki ezer évig visszanyúló magyar gyökerekkel rendelkezett. Magyar vagyok én is, és a lap az összes magyar embernek szól. Nem fogom apáim kemény munkáját meggyalázni ezzel!
Attila lerántotta a román zászlót, kettészakította a szövetet, s a rendőrhöz dobta. Az csupán unottan vonta fel szemöldökét, s lenézően így válaszolt:
- Ha a holnapi nap delére nem szerez be egy új román nemzeti zászlót, tetteinek súlyos következményei lesznek – mondta, s társával az oldalán a kávézónak vette az irányt.
A férfi ekkor vette észre a sarokba vetett piros, fehér, zöld lobogót, azon nyomban felkapta, s berontott vele az üzletbe.
- Betti! – kereste szemével egyik neki dolgozó újságíróját.
A fiatal lány az írógépek mögötti asztalnál ült, s szorgosan körmölt egy papírra. Mikor meghallotta főnöke hangját, azon nyomban felkapta fejét, s vidáman elmosolyodott.
- Képzeld csak el, Attila! – kezdett bele. – El sem fogod hinni, mennyi megrendelésünk van! A következő számot máris csak úgy kapkodják, mint a cukrot. Kolozsvárról érkezett egy távirat, amiben háromszor annyi példányt kértek, mint amennyi egész Székelyföldön elkel, Aradról és Déváról nem is beszélve!
A lány arca kipirult az örömtől, keze pedig valósággal reszketett. Igazán tehetséges újságírónak ígérkezett, ezenfelül még szívén is viselte a lap sikereit.
- Akkor termékeny hónap elébe nézünk – állapította meg a férfi. – Hatásos témákat kell feldolgoznunk, ha meg is akarjuk tartani az új vásárlókat.
- Nekem rengeteg ötletem van – bólogatott buzgóan. – Szerintem ebben a számban Hunyad megyének kellene a központban állni, írhatnánk a Hunyadiakról és a holló legendájáról.
- Ez egy jó ötlet – ismerte el. – De mondd csak, édesanyád még mindig foglalkozik varrással?
- Olykor-olykor, ha valaki megkéri. Miért kérdezed?
- A tisztelt román rendőrurak arra kértek meg, hogy holnapra lobogjon kint a nemzet lobogója, aminek területén most ez az üzlet áll és működik. Kérlek, add oda ezt a zászlót édesanyádnak, s kérd meg, hogy varrja rá teljes Magyarország kontúrrajzát!
- Úgy érted, hogy az egész…
- Pontosan úgy értem – bólintott Attila. – És azt is mondd neki, hogy ne aggódjon, jól megfizetem!
- Hogyne, természetesen – engedelmeskedett Betti. – Induljak most, vagy várhat…
- Kérlek, add oda neki most, hogy biztosan jó munkát tudjon végezni. Ha készen vagy, gyere vissza, és felvázoljuk a következő számot! – adta ki a parancsot Attila.
A lány csak bólintott, s már vitte is a nemzeti lobogót. A férfi pedig nézte, ahogy a szél oly vidáman játszik a piros, fehér, zöld színekkel, mint régi játszótársával.
Ekkor dühösen csóválta meg fejét. Nem tudják még a rendőrurak, hogy e három szín szent és sérthetetlen.
Másnap reggel Attila kipihenten, és ereje teljében ült a konyhai asztalnál, s minekután a Rebeka keze által készített áfonyás palacsinta egészét átadta Ákosnak, tudván, hogy ez a kisfiú kedvence, a férfi reggeli betevőként házi szalámijából falatozott jókedvűen.
- Látom, végre idejében lefeküdtél aludni – szólt az asszony, miközben Attila elébe helyezte a csésze kávét.
- Igen – válaszolt a férfi. – Átrágtam magam néhány Mátyás korabeli anekdotán, ami közül egynéhányat maga Galeotto jegyzett le.
- Te jó ég! – ámuldozott a kisfiú. – Akkor ezek a történetek bizonyára izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokat írnak le.
- Meghiszem azt – nevetett Attila. – Csakhogy rögtön Galeotto is megjegyezte, hogy a mese Cillei koholmánya csupán.
A kisfiú lelkesedését azonban még ez sem törpítette, sőt, feltáratlan rejtélyeket látott mögötte, amiket pillanatnyi életcéljaképpen meg is kívánt oldani.
- Ráérsz még elkötelezni magad, hogy milyen hivatást űzöl majd a jövőben – csitította Attila.
- De hiszen apa is ezzel foglalkozott, nem igaz, anya? Történelmi titkokat fejtett meg.
Rebeka ekkor mintha egy pillanatra kővé dermedt volna, kezéből a kiskanál nagy csörrenés kíséretében a földre hullott.
- Igen – válaszolta végül remegő hangon, s lassacskán, beteges mozdulattal lehajolt, hogy felvegye, amit leejtett.
- Nagy kár, hogy meghalt – biggyesztette előre ajkát Ákos. – Pedig lehet, hogy olyasvalamit fedezett volna fel, ami gyökerestül megváltoztatta volna a történelmünket. Lehet, hogy felfedezéseivel akkora szolgálatot tett volna az országért, hogy mára már hősként emlegetnék – fantáziált a kisfiú.
Rebeka elmélyülten mosogatta az edényeket, s közben megpróbálta nem meghallani az elhangzottakat. Ó, hogy gyűlölte a „mi lett volna, ha…” kezdetű mondatokat, nem hoznak ezek mást, csak ürességet, szörnyű fájdalmakat, míg a keserű valóságon nem változtat semmit. Ennek ellenére az asszony – még ha meg is vetette ezeket a gondolatokat – maga is fantáziálgatott olykor egy szebb jövőről, elvégre magyar volt. A magyarok pedig mesterien értenek a régmúlt, szebb idők megsiratásához, de ez az, ami végszükség esetén szilárd támpontot nyújt nekik: egy mindennél dicsőségesebb történelem.
- Az apád így is hős – jelentette ki keményen a férfi. – A hazáért adta életét, ennél nagyobb szolgálat pedig nincsen.
- És nem is hiába – magyarázta Ákos, kék szemeit hatalmasra nyitván.
- Persze, hogy nem hiába – mondta Attila.
- Tegnap, mikor jött a nagy vihar, lent voltam a mezőn, mert néhány ló elcsatangolt.
- Azt mondtad, az istállóban leszel – csattant fel Rebeka.
- Ott is voltam – szólt vissza a kisfiú. – De hiányzott pár ló. Vezér jó kutya módján velem jött… Mikor már vonult el a felhő, és csak az eső zuhogott, a villámlás és a mennydörgés pedig a szomszédos falut ostromolta, néhány hatalmas, szürke felhőfoszlányt pillantottam meg, amint felhőtől szokatlan gyorsasággal siklottak az égen. Ezeknek azonban gyönyörű turulmadárformájuk volt, egészen jól kivehető az óriási szárnyuk, és a dühös tekintetük. Én azt mondom neked, Attila, hogy most messze keletre repülnek, vissza a múltba, a sztyeppre, de hamarosan a régi tekintélyünkkel és rettegett hírünkkel visszaszállnak. Meglátod, így lesz!
Attila elmosolyodott.
- Legyen így – mondta halkan.
A férfi a főudvarba kilépvén csüggedten tapasztalta, hogy a tegnapi gyönyörű idő bizony úgy tűnt el, mintha a tatár kergette volna el méregbe mártott nyilával. Az ég aznap borús volt, a szürke felhők oly fenyegetően sorakoztak a magasban, mintha valóban azzal fenyegetné Székelyföld kedves lakosságát, hogy rájuk zúdítja a Kárpátok legszörnyűbb átkát. Pedig Székelyudvarhely lakossága milyen régóta készül már erre a felvonulásra! Hónapok óta tervezgetik, titokban természetesen, hogy népi ruhába öltözve, magyar dalokat énekelve Árpád-házi, magyar és székely lobogók alatt hangot adnak arról, hogy kik is ők valójában.
- Bátor! – kiáltott kutyájának, s fejcsóválva konstatálta, hogy hófehér bundájú pumija a vihar folytán csaknem teljesen barnává változott a sártól. A lovászfiú felnyergelve vezette ki lovát, Attila pedig nem habozott tovább, felpattant rá, s megindult a dombról lefelé. Az út cseppet sem volt olyan vidám, mint előző nap a barátjához igyekezvén. Sehol egy dolgos méh, egy fű között lapuló pocok. Még a virágok is szomorúan hajladoztak, az esőcseppek mint milliónyi könny a természet örökzöld szeméből.
Betti édesanyja a város északi peremén élt, jóformán a legtávolabbi háznak számított a központtól. Az öregasszony megboldogult urának özvegye, akit a tüdőrák vitt el a másvilágba. Az úr igazán derék ember volt, de szenvedélyének számított a pipa, a városban senki nem látta füstölgő pipája nélkül. Szívta az reggeli közben, kapálás közben, miközben kocsiját hajtotta, aratás közben, disznóvágás közben. Úgy mondták róla, talán még álmában is örökösen pipázik, éppen ezért maradt fekete bajusza még akkor is, mikorra haja már rég megőszült. A jóasszony Attila nagyapja idejében Erdély legjobb varrónőjének számított, sőt, fordultak hozzá ruhaügyletekben Budapestről, Debrecenről, Szegedről, de volt megrendelése még egészen Bécsből, Klagenfurtból és Triesztből is. Ma már azonban kis kertjének terméseiből él, és esetenként egy-egy közeli barátnak varr születésnapokra ajándékot.
Az öregasszony már a teraszon üldögélt, s Attilát várta. Mikor aztán meglátta, kedvesen elmosolyodott, s intett neki, hogy kövesse a házba. A férfi engedelmeskedett, lovát és kutyáját a kertben hagyván.
- Nézd csak, egészen gyorsan elkészültem vele – mondta a néni remegő hangon, mégis izgatottan, s bemasírozott a nappaliba, onnan kihozván a piros, fehér, zöld színű zászlót. A lobogót leterítette az asztalra, s a férfinek bizony el kellett ismernie, hogy valóban gyönyörű lett. – Mikor megvarrtam feketével az ország kontúrrajzát, úgy éreztem, hogy túlságosan egyszerű. Így aztán aranycérnával kívülről készítettem neki szegélyt, ezzel mutatván, hogy Szűz Mária országa ez, aki megvédi magyar gyermekeit. Sajnos nem igazi aranycérna ez, csupán a színe, errefelé már réges-régen nem találni valódit. Végül aztán belülről matyó hímzéssel kereteztem, hogy mindenki tudja, ezeken a határokon belül a hagyományok örökre szentek.
- Sokkal több, mint amire számítottam – mondta a férfi. – Hálásan köszönöm. Fizetségül pedig…
- Tudod, fiam, mikor az országnak készítettem én bármit, még soha nem fogadtam el fizetséget, és ez ezután sem fog változni – mondta az asszony.
- Akkor hát azt engedje meg, hogy szerezzek néhány aranycérnát, köszönetképpen – kérte a férfi.
- Ilyesmit úgysem fog találni, de ha mégis, no egye fene, megköszönöm! – nevetett a néni.
A főtéren már sereglettek a népi öltözékbe bújt székelyek, de még a szomszédos városokból és falvakból is érkeztek bajtársak.
Ekkor aztán elkezdték.
Elharsogták a Székely Himnuszt, a Magyar Himnuszt, Petőfi verseket, Arany verseket és sok más neves költő tolla által írt irományokat. Szüntelenül éljenezték a hazát, a teljes, egész hazát, dicsőítették az ősöket, a történelmi hősöket, a nagy magyar királyokat, hadvezéreket.
Mikor aztán delet ütött az óra, Attila megpillantotta a közeledő román rendőröket, köztük két „barátját” is, akik jelen pillanatban cseppet sem voltak oly nyugodtak és unottak, mint a tegnapi nap. A férfi ekkor kiállt a tér közepére, a nagy szobor elébe, és beszélni kezdett:
- Mind tudjátok, hogy az Álmodozók lapot a dédnagyapám adta ki először, s mióta csak működik, magyar eszméket hirdet, magyar ajkú néphez íródott, rólunk szól, a múltunkról és a jelenünkről. Tegnap ezek a kedves urak – mutatott a két rendőrre – arra hívták fel a figyelmemet, hogy az üzlet román földön működik, tehát román nemzeti lobogót vagyok köteles kitűzni fölé. Csakhogy ha egy idegen nemzetet elismerve kitűzném a román színeket, mindazt, amiért a dédnagyapám, a nagyapám és én fáradoztunk, semmibe veszne, elárulnám. De kérdem én, drága barátaim, hogy mi ez a föld valójában? Nem csupán Erdély, de Délvidék és Felvidék is. Ennek a népnek a határait csakugyan meg lehet húzni ostoba megállapodások és tanácskozások alapján? Mi történt Segesváron? Bátor, a hazájáért rajongó magyar szívek félelmet nem ismerve szakadtak meg egy dologért, amiben szentül és alázatosan hittek. A szabadságért. És mi lett a vége? Patakokban folyt a vér. Egy egész seregnyi magyar festette vörösre a drága hazának földjét, de hiába talán? Nem! A szabadságért tették, testüket és vérüket a talaj zárta magába, oda ahonnan soha többé nem ragadhatja el senki és semmi. Román áldozat volt ez talán? Nem, magyar áldozat! Mégis hány magyar ember halt meg ott, élt ott át pokoli fájdalmakat, hány magyar nyomorult meg hátralévő életében? Mennyi lány sírt vőlegénye után, mennyi asszony maradt özvegy, hány kisfiú és kislány maradt árva, ezért az egyetlen célért? De eltűrték, mert ez a három szín, a három magyar szín és a magyar haza szabadsága mindennél fontosabb! És most ezen a váron, ahol annyi igazi, vérbeli hősnek kellett meghalni, áldozatuk iránt érzett mély tisztelettel tekinthetünk a szent magyar zászlóra? Nem! Egy olyan nemzet zászlója lobog rajta, amiknek keze nem építette, amiknek vére nem hullott érte, amiknek szíve nem szakadt miatta.
A nép dühösen kiáltott fel, mire Attila feltartotta kezét, jelezvén, hogy még van mondanivalója.
- Tehát felteszem újból a kérdést: Újjá lehet-e rajzolni ennek az országnak a határait? Egy országnak, ami egy ezredévet küzdött itt végig, de talán még többet? Legendák szerint Nimród király ezen a földön van eltemetve, ez hajtotta a honfoglalókat ide, hogy újból a miénk legyen. Meg lehet-e másítani ezt?
A nép ajkából felhangzott a tiltakozás, Attila pedig meglengette a magyar zászlót, amelyen Nagy Magyarország kontúrja rajzolódott. A székelyek ezt éljenezni kezdték.
- A válasz, nem! Nem lehet! Mindaddig, ameddig magyar nép vére csörgedezik a talajban, ameddig magyar hősök gazdagítják a talajt, így keletkezvén a gazdag termés, a finom kenyér, amit a mi apáink szellemei járnak át, addig ez a föld magyar föld. Ugyan mit számítanak a pár éves önkényesen húzott határok? Kik tettek ennek a tájnak a fejlődéséért? Ameddig a mi emlékünk él, és ameddig a mi gyermekeink büszkén hordozzák e három színt szívükön, addig lesz ez Magyarhon, és addig nem tagadhatja és nem másíthatja meg senki és semmi!
Az utolsó mondatra már az eddig felháborodottan hápogó román rendőrök is végérvényesen feldühödtek, s Attila felé vették az irányt. Ekkor azonban egy váratlan barát tűnt ki a tömegből Álmos személyében, és Attilához igyekezett.
- Semmi probléma, majd én elintézem – ígérte meg a rendőröknek Álmos, mire azok bizalmatlanul bólintottak, és hozzáláttak feloszlatni a tömeget.
Attilában ekkor vált minden világossá. Mégis hogyan lehetséges, hogy valaki, aki egy külvárosi kicsi ház tulajdonosa, és aki földművelésből szerzi a kenyerét, hirtelenjében nyit egy vadászüzletet, és vesz egy hatalmas birtokot a hegyen?
- Te behódoltál nekik! Átálltál közéjük – kiáltotta el magát.
- Ne beszélj sületlenségeket! – rivallt barátjára Álmos.
Attila megpróbált ellenállni annak, hogy vonszolják őt az otthona felé, de Álmos önmagában is erősebb volt, ezenfelül egy barátja is segített a férfinak. Mikorra hazavezették a férfit, barátja így szólt:
- Most maradj itt, ameddig megpróbálom helyrehozni az esztelenségedet!
- Te ne tegyél helyettem semmit – mondta Attila foghegyről.
Erre Álmos felkiáltott.
- Felfogtad, hogy milyen következményei lehetnek a tetteidnek? Akár be is zárathatják a nyomdádat. Akkor aztán hősködhetsz, mert a kutya nem fog hallgatni rád.
Attila erre nem felelt, Álmos pedig feldúltan indult vissza Székelyudvarhely zavargó főtere felé, hogy megbeszélhesse a dolgot.
Mire aztán visszatért, barátja teljesen megnyugodott, ámbár a férfi sosem tudott már olyan őszintén és közvetlenül tekinteni Álmosra, mint azelőtt. Látta a szemében a szánalmat és a csalódást, ez pedig elszomorította gyermekkori barátját.
- Miért csináltad? – kérdezte végül Álmos, s nagyot sóhajtott.
- Ki kellett mondani – válaszolt Attila.
- Bíznod kellett volna abban, hogy ezt minden magyar tudja – vélekedett barátja.
- De nem tűrhettem! – csattant fel, majd elhallgatott. – Hogy állhattál át közéjük?
- Miket beszélsz? Nincs hova átállni. Magyar vagyok, ezen nincs mit megbeszélni. Az viszont más kérdés, hogy elfogadom-e, és tudok-e alkalmazkodni a helyzethez.
A férfi döbbent arccal fürkészte barátját.
- Hogy lehetünk mi ennyire mások?
Ezután egy ideig néma csend következett, majd Attila törte meg a csendet.
- Mi lesz a lappal?
- Azt mondták, túl messzire mentél. Többször is figyelmeztettek már, és ezzel betelt a pohár. Meg akarták szüntetni a lapodat, de megegyeztem velük.
- Éspedig?
- Az általuk kijelölt témáról írhatsz, és mielőtt kiadod, ők maguk ellenőrzik, hogy megfelelő-e – mondta Álmos.
Attila néhány pillanatig meg sem tudott mozdulni döbbentében.
- Cenzúrázzák az Álmodozókat? – kérdezte hitetlenkedve.
- Nem volt más megoldás – dörmögte barátja.
A férfi felsóhajtott.
- Menj most el, kérlek – szólt végül Attila.
Álmos habozott egy kis ideig, majd az ajtóhoz igyekezett. Onnan visszafordult, mondani kívánt még valamit barátjának, de szemébe nézve elröstellte magát, fejére tette a kalapot, s elhagyta a birtokot.
Attila az éjszaka nem tudott aludni, s a korahajnali órában, mikor még a csillagok uralták az eget, a főudvaron át megközelítette a keleti kaput, ahonnan kedvenc mezejére ért. Itt aztán hanyatt feküdt, s hosszasan fürkészte a csillagokat, mellette igaz barátja, Bátor, a pumi.
Gondolkodott.
A jövőn gondolkodott. Számára a lap jelentett mindent, hogy hitet öntsön a magyarságba. Az írás maga volt a szabadság, így azonban, hogy egy idegen nemzet mondja meg számára, mivel áltassa a népet, a testvéreit, már odaveszett a varázsa a dolognak. Pontosan tudta, miért szeretik ilyen sokan a lapot. Mert mindenki más körülöttük hazudni próbál nekik, édes illúziókkal tévesztik meg a magyar szemét, ami eltakarja a mocskot, ami körülveszi őket. Ez volt az egyetlen lap, ami felnyitotta a szemüket, rávezette őket a hibákra, a hibák pedig késztetést szülnek a jobb eredmény érdekében.
Attila számára nem volt semmi más, csak az újságírás. Ez volt az egyetlen dolog, amihez értett, amiben jó volt, és amit szeretett csinálni. Ezzel kifejezhette önmagát, saját arcát alkothatta meg az Álmodozók által. Csakhogy ha a lap cenzúrája diktálná a tartalmat, mivé lenne ő, hová tűnne? Az idő múlásával elillanna, mint a szél, és semmivé válna, füst? Minden harca és tanítása odaveszne, s később a magyarok tévútra térnek majd? Engedheti ezt? Mert ha itt marad, csakis ez történhet.
Attilában ekkor futott végig a felismerés, és pokolian megsebezte.
Fájó pillantással tekintett hátra, ahol gyönyörű birtoka emelkedett. Ez volt az ő birodalma – zöldellő fű, színpompás vadvirágok. A lovak békésen legelnek, olykor-olykor száguldozni kezdenek, nyomukban erős kutyái, mire a tehenek panaszos siránkozásba kezdenek. Egy birodalom azonban csakis addig erős, ameddig az uralkodó hatalma teljes.
Pontosan tudta már, mit kell tennie.
Kelet felől aztán a magasra nyújtózó hegyek mögül kibúvott a Nap, Székelyföldet aranyló színekbe öltöztetve. Csodálatos volt, egy székely embernek azonban ez többet jelent. Számára ennél káprázatosabb vidék nem létezik. Ilyesféle otthont nem nyújthat neki semmi más ezen a világon, bármerre is viszi az út, de döntenie kell! Ő arra hivatott, hogy reményt öntsön a magyarba.
Térden állt, így nézte hazáját, s közben láthatatlan könnyeket ejtett, s némán kiáltott, hogy senki se hallja.
Régen látott barát tűnt fel az égen. Nem tudni hogyan, mi módon tévedt erre, de a kerecsensólyom tett néhány kört Attila feje fölött, majd pár méterre tőle leszállt. A madár mélyen a szemébe nézett, mintha bizony valamiféle csoda folytán tudatni kívánna valamit a férfival, végül azonban újból szárnyalni kezdett egyenesen Nyugat felé. Valóban nehéz a sors, de a magyar válla erős.
Így aztán Attila mélyet lélegzett, magasra emelte fejét, s büszkén húzta ki magát. Folytatnia kell az útját, menni előre, ahol a magyarba hitet önthet. Lovát vezetvén, pumijával a nyomában megindult az úton, amelyen egykoron apja is menetelt, s nem nézett többé hátra. Árpád fia ő, szelleme visszaszáll egy napon turulszárnyán. Nehéz, szörnyen nehéz, de épp az ilyesféle terhek miatt lett a magyar erős és elpusztíthatatlan. Elvégre van egy szív, mely sosem törik, egy remény, mely sosem hal, egy büszkeség, mely sosem törpül, és egy nép, egy örök vándor nép.
A magyarok.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó