Egyszerre remeg meg a föld és az ég amerre csak a rettegett lovasság vágtat. Átküzdik magukat tűzön és vízen, védekező falvakon és vérszomjasan támadó portyázó lovasseregeken. Mert ugyan mik azok a lovak a mi rettenthetetlen, nemesi paripáinkkal szemben? Egyszerű, hasztalan szamarak csupán, mik szállításra alkalmasak bár, de szívükben nem lángol az a mérhetetlen hűség, szenvedély és szeretet a gazdájuk iránt, mint emezekben.

Egyenes háttal, emelt fővel üli lovának magas, elől s hátul igencsak felfelé hajló nyergét minden büszke gazda, mögöttük szörnyű vihar tombol, előttük csodás fényesség játszadozik.

Előre száguldanak, Nyugat felé.

Legtöbbjüknek aranyból készült rézkorong fogta össze kétoldalt varkocsba font hajukat, vállukon pedig a visszacsapó íjukat erősítették. Jobb oldalukon hajlított pengéjű, egyszélű keleti szabja, míg baljukon sokkötegnyi vashegyű nyílvessző, derekukon bőröv, ami alatt titkos holmiikat rejtették. Összevont szemöldökkel, komoly tekintettel pásztázzák az utat maguk előtt, s az ő oly sajátos módjukkal tartják szemüket a hátuk mögött leselkedő ellenségeken. Mikor azonban időközönként kósza pásztorleányok mellett vágtatnak el, s rápillantanak a halálra rémült, remegő arcocskákra, akaratlanul is elmosolyodnak, s diadalittasan húzzák ki magukat. Nincs e vidéken nép, ki ne rettegne tőlük, sőt, a keresztény Európa is félve kiált az Úrhoz nap nap után, hogy mentse meg gyermekeit az ő nyilaiktól.

Nem messze előttük szarvasforma ugrál kecsesen. Azt üldözik talán? Vagy netán követik a jószágot? Merre mennek oly sebesen, oly eltökélten és kitartóan, mintha megtették volna az utat, mintha ismerős földre igyekeznének? Ismerős földre… vagy talán haza. Gondtalanul gázolnak át a folyón, az örökké hű pulik és komondorok gazdájuk nyomában egy percig sem habozva előre, előre! Egyszerre csak több tucat kerecsensólyom repül el fejük felett, némelyik halad előre, mintha vezetnék a népet, a többi felettük marad. A lovasok örömteli kiáltást hallatnak, egy-kettő magasra nyújtja kezét, s arra mind egy sólyom száll, bíztatóan csípi meg az embert, majd repülnek előre, a közeledő hegyvonultat felé, ami egy gazdag medencét oltalmaz.

A sereghajtó egyszerre csak úgy fordul vissza féltesttel, mint ahogyan menekülést álcázva, s közben ellenségeire nyílzáport zúdítva szokta tenni. Valahol mögöttük caplatnak a málhás szekerek asszonyaikkal és gyermekeikkel. De nem látni mást, mint pusztákat, folyókat, patakokat, s a múltat. Bolondos, fekete pulikutyája élvezte a száguldást, s most kíváncsian szalad vissza gazdájához. Dicső korokat éltek már meg Keleten, voltak urak, zendülők, kalandorok, de szolgák soha. Szerette a nép a portyázásokat, az örök küzdelmeket, de hívott Nyugatról valami, amit megmagyarázni nem lehet, de ez így van jól, mert ők érezik és értetik. Akármilyen kedvükre való életet is nyújtott Kelet, mindig újabb nomád népek süllyedtek el és emelkedtek fel, ez a nép azonban másra hivatott, sokkal többre ennél. Érezvén ezt, az apró pulikutya vidáman ugat gazdájára, értelmes szemecskéivel jelentőségteljes pillantást vet rá, mire a lovas elmosolyodik, int kutyájának, s társai nyomába ered, többé hátra se nézve.

Megostromolják hát a Kárpátok vad, mégis gyönyörű hegyvonulatát, törtetnek előre megállíthatatlanul, vonzza őket a jövő, a méltó haza, ősi örökségük, a dicsőség, amire hivatottak.

A Vereckei-hágónál végül megállnak, s szemüket lehunyva, az öröm mámorával megtöltve mélyet lélegeznek.

A lovas nép újból hazatért.

A kerecsensólymok visítani kezdenek, a pulik és komondorok vonítani, valahonnét pedig egy medve üvöltött fel. S mint aggódó anya rég elveszett gyermekét, most úgy simogatja a szél őt, az örök vándort – a magyarokat.

                                                                        *

 Olyan későre járt már a reggel, hogy a kakas szűnhetetlen kukorékolása miatt már nem csak a baromfiudvar jószágai váltak egyre hangosabbá, hanem a kutyák is megelégelték az óbégatást, s gazdájuk ablaka előtt kezdtek el ugatni, remélvén, hogy végre kikel az ágyból, munkába áll, s akkor majd a szárnyasok királya is megnyugszik, és csendesen folytatja a kapirgálást. Mikor aztán Attila kinyitotta szemét, azon nyomban kipattant az ágyból, látván, bizony nem kicsit tartózkodott tovább az ágyban az öntudatlanság baráti társaságában, mint amennyi számára megengedett. Mennyi munka vár még ma rá, ő pedig hasztalanul henyél! De hát mit tehetett volna, olyan csodás álommal lepte meg az éj, amiből nem szívesen ébred fel az ember. Ámbár nincs ezen semmi különös, ha valaki ilyen sok időt szentel a magyar ősöknek, az ne csodálkozzon, hogy még álmában is megjelennek.

Attila sietős léptekkel indult meg hálószobájának ajtaja felé, onnan kilépvén pedig nem a nagyszobát vette irányul, mint ahogyan általában tenni szokta, ahonnét nyílik ugyanis a ház főbejárata, hanem a konyhába sietett. Ott komoly kísértésbe esett a sonkás rántotta meg a friss kenyér láttán, azonban a kakas újból hangos szónoklatba kezdett, így Attila a konyhából nyíló hátsó bejáratnak rontott, így kötvén ki a hátsóudvarban. A férfi egyetlen pillanatig mélázott el a fenséges hegyek láttán, majd kutyái rögtön lelkes üdvözlésbe kezdtek, így zökkentvén ki gazdájukat gondolataiból. Ekkor aztán elsietett a fészer mellett, kikerülvén a kis tavat, ahol kacsái békésen úszkáltak, a baromfiudvarhoz sietett, fogta a vödör magot, beöntötte a jószágoknak, s a kakas azon nyomban elhalkult. Okos madár ez, csak akkor hallgat el, ha személyesen Attila jelenik meg előtte, így garantálván magának a férfi, hogy biztos nem alhat el. Ezután visszanézett a nagy fehér házra, komoly csábításnak tette ki magát a rántottára gondolván, azonban eszébe jutott, hogy a legtöbb esetben még napkelte előtt szokott kelni, így aztán Rebeka már órákkal ezelőtt elkészíthette a reggelit, így minden bizonnyal kihűlt már. Ugyan kinek lenne kedve hideg rántottát reggelizni hideg kávéval? Így hát megindult a főudvar felé, ahonnan Székelyföld látképe mutatkozott teljes tökéletességében. Időközben észrevette, hogy örök társa, a fehér pumi nyomában van, úgyszólván ketten indultak szokásos reggeli tevékenységükre. A főudvar gyönyörűen kiépített kertrész volt, dísztóval és szökőkúttal, s a gyep csodálatosan zöld, tarka virágokkal díszítve.

Attila és kedvenc kutyája a keleti kapu felé igyekeztek, ahonnan kilépve egy óriási legelőre érkeztek. Ez volt a kedvenc helye, s nem volt olyan nap, hogy nem töltött itt el egy kevéske időt. Székelyudvarhely mellett egy termetes domb emelkedett, annak tetején épült a férfi birtoka, így aztán e zöldellő legelő a legcsodálatosabb hely arra, hogy Erdély legpompásabb részében gyönyörködhessen az ember.

 - Jó reggelt! – kiáltott neki vidáman valaki. A domb oldalán, kicsit távolabb a lovaktól üldögélt a kis Ákos, magyar vizslájával az oldalán, s némán gyönyörködtek a tájban.

 - Jó reggelt! – köszönt vissza Attila a szőke kisfiúnak, s maga is leült mellé. Ákos a birtokon dolgozott, ámbár neki nem volt kötelessége, csupán szeretett munkálkodni az állatok körül. Az édesanyja, Rebeka akkor állt a férfi szolgálatába, mikor a fiú csupán néhány hónapos volt, így aztán mellette nőtt fel, hamarább tanult meg az állatokkal bánni, mint járni, Attila megszerette, tanítgatni kezdte, most pedig olyan számára ő, mintha a tulajdon fia lenne.

 - Nem maradok soká – ígérte meg Ákos. – Egész reggel a lovakat csutakoltam, csak gondoltam lepihenek egy kicsit.

 - Pihenj csak nyugodtan – bíztatta. Mindketten némán meredtek a zöld mezőkre, a városon túl dombok emelkedtek s völgyek mélyedtek, patakok csobogtak, erdők terültek el, s vasutak húzódtak amerre csak a szem ellát. A gondosan kiépített utak egyik apró falut kötik össze a másikkal, így kovácsolván a székely településeket eggyé. A madarak olyan lustán szárnyaltak e tájon, mintha soha nem kívánnának innen tovább állni, mert Székelyföld maga volt a Paradicsom.

 - Létezik varázslatosabb hely ennél? – sóhajtott Ákos.

 - Számunkra biztosan nem – csóválta fejét Attila. – Mi ide tartozunk.

 - Mert ez a mi hazánk? A miénk? – kérdezte a kisfiú szomorkás árnyalattal a hangjában.

 - Persze, hogy a miénk. Csak szívj egy mély levegőt! Érzed, ugye? A te és az én apáim éltek és haltak itt, küzdöttek e földért, itt folyt a vérük a hazáért. Ez a föld temeti őket, magyarok teste nemesíti a talajt, így a levegőben, ami körülvesz, apáink szellemei simogatnak minket.

 - Mégis azt kell tennünk, amit idegenek mondanak – dünnyögte halkan.

Attila összevonta szemöldökét, s a kisfiúra tekintett.

 - Mert egy ideje bonyolultabb a helyzet. De mégis hogy jutott most ez eszedbe?

Ákos nézte, ahogy a szürke kanca kiscsikója mellett vágtatni kezd, s pillangók hatalmas csapata röppent az égbe, ahol a paripák megzavarták őket. A kisfiú sóhajtott egyet, mintha ő maga is repülni vágyna a magasba, gyönyörűen és kecsesen, akárcsak a pillangók, hogy a magasból csodálhassa a tájat. 

 - Zsigmond tegnapelőtt a fővárosba ment az édesanyjával elintézni néhány papírt. Ott meghallották, hogy magyarul beszélnek, és azt mondták neki, hogy egy gyáva nemzet fia, s ő maga is gyáva – mondta a fiú hidegen és csendesen, mintha attól próbálná óvni magát, hogy ő maga is elhiggye.

 - Zsigmond az osztálytársad, igaz? – kérdezte Attila. – Az ő édesapja volt András, aki a csatában veszett oda.

Ákos bólintott, mire Attila elgondolkodott.

 - Kisfiú koromban történt, amikor végignéztem, ahogy az apám egyenruhába öltözve megcsókolja édesanyám fényképét, aki belehalt a szülésbe, azután elbúcsúzik a férfitől, akinek gondjaira bízott, édesanyám apjától, a nagyapámtól. Végül nyugodt mosollyal az arcán fordult felém, térdre ereszkedett, s szorosan ölelt magához. Kérleltem, hogy ne menjen el, mire ő könnyedén felnevetett, s így válaszolt: „Magyar vagyok. Ki más harcolna Magyarországért, ha nem a magyar?”. Ezután még egyszer mélyen a szemembe nézett, és mosolygott. Mosolygott, ámbár állarca mögött láttam a gyötrelmet, amiért itt kényszerült hagyni egyetlen gyermekét, ugyanakkor szemében hamisítatlan lelkesedés csillogott, és kész volt bármit megtenni házáéért. Végül felkelt, s oly gyorsan és érzelemmentesen fordult el, mintha csupán egy kavicsot hagyna a porban helyettem, majd megindult ő maga is a dimbes-dombos úton, körülölve derékig érő vadvirágokkal, mintha elragadnák tőlem az apámat, úgy próbálták eltakarni előlem. Vártam, hogy visszanéz majd, s rám mosolyog még egyszer, ő azonban csak ment előre Székelyföld vitéz serege után. Ekkor láttam őt utoljára. Az apám a vérét adta ezért a földért, Magyarországért, és a magyar népért. Ez az, amit idegen nemzetek soha nem fognak megérteni. Néhány éves papír, tárgyalás és megegyezés Romániához köt minket, de mi ez a pár év az ezerévnyi vér, könny, munka, tett mellett? Hány magyar ember adta már életét ezért a földért, és hány román? Ez teszi Erélyt mássá, és ezt ők is pontosan tudják, éppen ezért félnek. A félelem gyűlöletet szül, s aki gyűlöl, az szörnyű dolgokra képes.

 - Többek között azt mondani a magyar népre, hogy gyáva – vonta le a következtetést a kisfiú.

A két jó barát, a vizsla és a pumi egymást megelőzve kergették a tisztáson tanyázó verebeket, de azok szemtelenül mindig visszaszálltak, s a kutyák nagy örömmel rohamozták meg őket újra. Attila végül feltápászkodott, megindult a keleti kapu felé, mire a pumi csalódottan vakkantott még párat a madarakra, s gazdája nyomába szegült. Az istállót vette irányul, ahol aztán felnyergelte lovát, s a nyugati kapu felől lovát vezetvén, sarkukban kutyájával elhagyta a birtokot. Megindult hát Attila ezen a keskeny kis földúton, amit csodás zöld gyep ölelt körbe, s szórakozva konstatálta, ahogy kutyája a szállingózó pitypangmagokat beszippantva szűnhetetlenül tüsszög. Szorgos méhek és pillangók repkedtek a levegőben virágról virágra szállván, s a fű ezerféle bogárnak adott hont. A dombról leérve alig száz méterre emelkedett Székelyföld fővárosa, az örökké jókedvű székelyektől hangos Székelyudvarhely. A férfi azonban nem irányította rá lovát a városba vezető útra, helyette egy kis ideig caplatott még a domb mellett, majd rövidesen egy patakon gázoltak át, ahol a vízben hűsölő békák rezzentek össze, de egy tapodtat sem mozdultak. A patakon túl egy erdő vette kezdetét, ami ezen szakaszán még híján volt a fákból, de a hegy emelkedésével a rengeteg is egyre sűrűbbé válik, mélyét pedig egy rettegett medve lakja. A medvét a lakosság csak Batunak nevezi, s mióta egyszer leereszkedett a városba, nincs gyermek, akit ne riogatnának vele. Batu mellesleg látogatása során három lovat pusztított el, ez pedig egy magyar ember számára súlyos bűn. Mégis sok ember merészkedik egyre beljebb az erdőbe, hisz a hegy magaslatában Erdély legpompásabb gombái teremnek, s nincs ember e tájon, ki ne rajongana a gombákért, és a gombászással járó kalandért, mikor ágakról ágakba kapaszkodik az ember vigyázván, hogy meg ne csússzon, mert a talaj nedves, a hegy pedig meredek. Térden kúszva, sőt néha hasalva kell betekinteni a fatörzsek alá, hátha egy-egy ízes vargánya bújik ott meg, netán a szúrós bokrok fokságában nem egy rókagomba csoport bújik-e meg. A földút mellett azonban nem terem meg gomba, vagy ha elvétve igen, az már régen más családok kellemes ebédjeként szolgált, az úttól nem messze azonban málnabokrok álldogáltak. Léteik-e finomabb a mézédes vadmálnánál? A kis fehér pumi szerint nem, ez volt a kedvenc csemegéje, s bizony komoly kísértésbe esett a hívogatóan pirosló gyümölcsök láttán. Azonban egy jó terelőkutya még ilyesféle komoly megpróbáltatásokkor is jó terelőkutya, így hát fejét felszegve követte hűen gazdáját.

 Alig hétpercnyi ügetés után feltűnt a fák szorításában egy fenséges ház, s a hozzá tartozó szemkápráztató birtok, amely Attila drága barátja, Álmos tulajdonában állt. A férfi nagy szenvedélye volt a vadászat, így esett, hogy a számára unalmasnak titulált városi életet maga mögött hagyván az erdőben építette ki birtokát, ahol ha csak kedve támad, már indulhat is vadászni.

A kertész messziről látta már a jövevényeket, s ha bosszankodva is, de félbehagyta a csodálatos fehérliliomok öntözését, s megnyitotta előttük a kaput. A birtok előtt egy apró, de annál inkább hangosabb patak zuhogott, így egy híd vezetett ezen keresztül, s mindahányszor Attila erre járt – márpedig ez számtalanszor megtörtént már – mindig lenyűgözte a csodálatos, színes székelykapu, amit népi minták díszítettek.

„Ameddig élünk magyar ajkú népek

Megtörni lelkünk nem lehet soha.”

A Székelyhimnusznak ezen részlete köszöntötte rovásírással vésve a kapuba a vendéget, s ilyenkor Attila egy pillanatra meg-megállt, lehunyta szemét, s hagyta, hogy átjárja az érzés, a büszkeség és a szeretet. A kapun belépve kuvaszok és erdélyi kopók hada ostromolta meg a látogatókat, a kis pumi lelkesen csatlakozott ugató társai csoportjába, az örökké mogorva komondor pedig egyetlen mély vakkantással jelezte jelenlétét, s már vissza is vonult házába. Attila leszállt lováról, azt pedig azon nyomban az istállóba vitte az egyik cseléd, az ajtóban pedig már fel is tűnt a magas, vörösesbarna hajú, s rövid, vörös szakállat viselő Álmos.

 - Épp most készítem elő a szarvaspörköltet – szólt. – Gyere csak be!

 A házban – mint mindig – tökéletes rend volt. A szőnyegként szolgáló medvebunda úgy festett, mint újkorában, a bőrbútorokon a kispárnák pontos sorrendben sorakoztak, az üvegasztal valósággal csillogott, a trófeákat tároló szekrényen port találni lehetetlenség volt, s a kitömött állatfejek olyan szögben állítódtak be, hogy ez ember folyton folyvást úgy érezze, élő szemek vizslatják.

 - Merre van Tünde? – érdeklődött Attila barátja felesége után.

 - Gombát szed az erdőben – adta meg a választ Álmos. – Felszeletelem a paprikát, és máris jövök, addig foglalj helyet a nappaliban – kérte.

A férfi így a nagyszobába sétált, s kényelembe helyezte magát a bőrkanapén, ahol prédák további tekintete vizslatta őt üresen és gyászosan. Attila a kezébe vette az üvegasztalon heverő Álmodozók című lapot, s büszkén lapozta fel a számot. Mennyi munkája is volt benne! Hány éjszakát virrasztott, csak hogy megírja a cikkeket, s a szerkesztéssel is végezzen. Az első számot még anyai ágon a dédapja adta ki, s azóta száll a lap kötelessége apáról fiúra. Nagyapjának azonban lánya született, mégis szilárd meggyőződése volt, hogy férje becsületes jóember, így hát eltökélt szándékában állt, hogy ha eljön a nap, rá fogja hagyni az üzletet. A háborúval azonban megannyi terv, vágy és álom szertefoszlott, így hát az öregúr maga munkálkodott a lappal, s nevelte Attilát, akinek rajta kívül senkije sem maradt. A nagyapa egy éve lépett át a másvilágba, azóta pedig unokája gondjaiban van a családi örökség, s ezekben a magyar szívet szorongató időkben az Álmodozók felvirágzott, s egész Székelyföld legkedveltebb lappjává nőtte ki magát.

 - Itt is vagyok – ült le barátjával szemben Álmos, felé lökve egy kupica pálinkát. – Házi készítésű – kacsintott.

Attila felhajtotta, néhány pillanatig átadta magát a szesz mámorának, majd a lapra mutatott.

 - Hogy tetszett? – kérdezte.

Álmos elhúzta száját, hallgatott egy ideig, majd ő is meghúzta poharát. Ezután felkelt foteljából, s a trófeás szekrény irányába fordult.

 - Úgy gondolom, túlzásokba estél – mondta végül.

Attila felvonta szemöldökét, s indulatosan tette fel a kérdést:

 - Mire gondolsz pontosan?

 - Szerinted mire? Az utolsó cikkre, természetesen – fordult meg Álmos hirtelen.

 - Ugyan mi kivetnivalót találtál a zárócikkben? – kérdezte Attila.

Barátja ekkor némán kezébe vette a lapot, az utolsó oldalra lapozott, s olvasni kezdett:

 - „Apró fiúcska üldögél törökülésben a fűben árván, könnytől ázott arcocskával, hatalmas szemeivel maga elé meredt… Mást sem tett már napok óta. Nem több mint egy méterre tőle ült vele szemben ikertestvére, ugyancsak riadt, gyötrő pillantással bámulta öccsét, s közben azzal fájlalta szívét, bár oda tudna menni hozzá, bár átölelhetné! Az ördögnek is eladná a lelkét, csak hogy odaadhassa ma esti vacsoráját, s letörölhesse a könnyeket arcáról, megnyugtathassa, azt mondhassa neki, ne aggódjon, már semmi gond nem fenyeget. De nem teheti. Nem teheti, mert közöttük méteres tűz lángol, s ki megpróbál rajta keresztülfutni, halál fia! Átok választja el őket, kik hajdan egyazon méhben növekedtek, egyazon tej táplálta őket, egyazon anya adott nekik hont. S most mivé lettek? Nekik továbbra is Magyarhon nyújt biztonságot, de ó, miért is, ha kisöccse egy idegen nemzet rabjává lett?

Gond van, szörnyű gond!

Egyezer éve már, hogy Árpád magyarjai átverekedték magukat a Kárpátok zord hegyvonulatán, bűvölettel arcukon megálltak, csodálkozva körbenéztek, s olyan érzés öntötte el, amely csak egy magyart önthet el – hazatértek. Hazatértek, mert hajdanán volt ez már a miénk. Ősi szellemek vezettek az úton, csillagos ég alatt álmok adták a reményt, s minden vérbeli magyar porcikái csak hajtották és hajtották őket előre! És megérkeztek… Visszatértek!

Ez az a föld, ahol egy ezredév alatt megannyi hős született, ez az a nép, melyet annyi király kívánt meghódítani, de mi fejet nem hajtunk, nem, soha! Ez az az ország, ki dicsően, félelmét maga mögött hagyván állt ki az Oszmán ellen, mögötte az egymást őrlő Európa, és a magyar őt mentette, de mi volt a köszönet? Árulások… Ez az a nép, ki a hosszú, remegő hadak sorából vakmerően lép ki egymaga, hogy legyőzzön egy sereget, s várja, hogy lépjen utána a többi, bízik tiszta szívvel, nem kételkedik, mert hisz a becsületben. Ez az a nép, akit elárultak. Azok döfték hátba, akikben bíztak, és megrettent a magyar. De tartása még mindig egyenes, szemében még így is büszkeség csillog. Ebben különbözünk talán? Messze földről érkeztünk, Keleti fényből születtünk. Talán ezért vagyunk mi mások, mint ezek a nyugati népek?

Most fáj a magyarnak, könnyezik, sír, üvölt a nép! A Pokol is százszorta kecsegtetőbbeket ígér, mint az efféle fájdalom. Szent dolog a haza, az anyaföld. A magyar ember egy a földdel, a szántókkal, a legelőkkel, a patakokkal, a dimbes-dombos vidékekkel, a hegyvonulatokkal, a heves folyókkal. A magyar ember egy a magyar földdel, s most széthasították. Mintha bizony szívéből marták volna ki kétharmadát!

Nehéz a sors, szörnyen nehéz. De az élet annyi súllyal rakodja meg az embert, amennyit az elbír, ezért erős a magyar nemzet. Mert ez a szív sosem törik, ez a remény sosem hal, ez a büszkeség sosem törpül.

A kisfiú a pokoli tűz mögött felkelt, magasra emelte fejét, komor pillantást vetett fivérére, hátat fordított neki, s megindult, hátra se nézve többé. Csak ment és ment, elnyelte a messzeség, elnyelték az évek, de testvére nem kételkedett. Öccse hamarosan visszatér. Árpád felbukkan majd turulszárnyán, s nevetve oltja el a lángokat. Hisz örök vándor ő, de mindig visszatér.”

Álmos ekkor elfintorodott, s kérdően tekintett barátjára.

 - Még most sem értem, mi ezzel a problémád – szólt Attila.

 - Az, hogy ilyen szavakat nem írhatsz le, te őrült! – csattant fel. – A kormánynak még csak bele sem kell lapoznia, ha ellenőrzik, rögtön a bevezetésre mondhatják, hogy lázítás:

„Örökké álmodunk, mert ezek mi vagyunk – magyarok.

Fényből születtünk, napsugáron nyargaltunk a Földre, kezünkben hatalom,

Álmokból fogantunk, álmokban fuldoklunk, álmokban pusztulunk egy napon,

Az idők végezetén pedig senkikké válunk, mint előttünk mások,

De a senkik közül is örökké büszke, halhatatlan álmok.”

Ezt mégis ki írta?

 - Természetesen én – felelte Attila.

 - Mégis hogy gondoltad? – emelte fel hangját Álmos. – Elvetetted a sulykot, ilyen időkben nem írhatsz le ilyen gondolatokat, még börtönbe zárnak!

 - Hazudjak inkább? – csattant fel Attila.

 - Inkább, minthogy semmit se szólj ezután!

 - Tudod, miért szereti a nép ezt a lapot? Hogy miért pont most virágzott fel? – pattant fel a férfi helyéről. – Mert Erdély magyarjainak most aljasul hazudnak. Azt akarják, hogy szégyelljék azt, akik, hogy behódoljanak. Én igazságot mondok! Különleges nép a magyar, ezt te is tudod. Tisztelem és szeretem a hazámat, a népemet, és inkább tépjék ki a nyelvem, vagy tegyenek írásképtelenné, de én nem hazudok ennek a népnek!

Attila nem várta meg barátja válaszát, kirontott, az ajtón, kiáltott kutyájának, mire az készségesen nyomába szegődött, eloldozta lovát, s már vágtatott is. Negyedannyi időbe telt csupán kiérni az erdőből ekkora sebességgel, mint ameddig befelé caplattak. A patakon átgázolva a békák nem lustálkodtak tovább, azonnal arrébbugrottak, utat engedve a feldúlt lovasnak. Attila pedig csak vágtatott.

Túlhaladt már a városba vezető úton, tudta, most már ideje lenne munkába állni, de micsoda őrület fogta el akkor! Nem, semmiképp nem lovagolhat most be a városba! Neki a zöld mezőkre van szüksége, elszáguldani a vadvirágok között, bosszús méhek elől menekülvén, s nem gondolni arra a köpönyegforgatóra! Szörnyen dühös volt, amiért ily nagyot kellett csalódnia legjobb barátjában. „Megtörni lelkünk nem lehet soha”… Saját magát hazudtolta meg ezekkel a szavakkal.

A férfi száguldott még egy kis ideig, majd lassacskán a csendes szél lágy simogatására és a zöldellő fák friss illatára megnyugodott, s megállította lovát. Pumi kutyája ekkor maga is feltápászkodott a mező közepéről, s látván, hogy gazdája végre abbahagyta a vágtázást, a ló lábához telepedett. Attila megnyugodott, de gondolataiból csak nem tudta kiűzni a hallottakat. Hiszen ugyanazon nézeteik voltak! Hogyan süllyedhetett le ennyire? Felnézett a kék égboltra, s őszintén remélte, hogy a magasban, ha csak egy pillanatra is, de megpillantja a hatalmas madarat, amint épp buzgón szárnyal valamerre, keresi a módot, hogy segíthessen gyermekein. Azonban nem látott semmit. A férfi kezébe vette a szárat, s lassacskán megindult Székelyudvarhely felé, ahol a munka már türelmetlenül várt rá.

 Egyenes háttal ülte lovát, jele sem volt már az iménti feldúltságnak mikor belépett a nyüzsgő városkába. Szembeérkező kedves ismerősökkel össze-összemosolygott, Ákos lelkesen integető barátainak visszaintett, az örökké beszédes öregemberekkel pedig rövid bájcsevelybe elegyedett. Egyszóval felöltötte magára jól megszokott, nyugodt maszkját, de azon túl a csalódottság már-már megemésztette. Nézte a sürgő-forgó székelyeket, akik csendesebbek voltak, mint valaha, de szemük még mindig ravaszul csillogott, tartásuk pedig most is tiszteletet parancsoló.

Attila mélyet sóhajtott. Mi lesz ezzel a néppel évek múltán itt, egy idegen nemzet uralma alatt? Valóban erre hivatottak ezek az emberek, hogy fejet hajtsanak? Ez bizony olyan, mintha a farkas hajolna meg a szarka előtt. Nevetségesnek is nevezhető, ha nem ez lenne a keserű valóság. Ezredéveket mesélő, eszes székelynek urává lett egy idegen nép. Ó, micsoda szavak ezek, feje tetejére állt a világ!