- Az, hogy nem értem! – kiáltotta el magát. – Nem értem, hogy miért akadályozta meg Anders, hogy végre a kezeim közé vegyem azt a követ, ha egyszer ő is ugyanezért halt meg.
- A rúnakövek gyakran veszélyesek – tudatta a lány.
- Hát persze – döbbent rá a kapitány. – Átkok! Élt itt a szigeten Audria idejében egy dán nő, Gloria, aki mestere volt a rúnaírás és a rúnakövek megfejtésének. Nincs sejtésed, hogy ki lehet a leszármazottja?
Emi elhúzta száját.
- Azt nem tudhatom, hogy az asszony dán-e vagy sem, vagy hogy ki az őse, de azt tudom, hogy egy Beatrice nevezetű hölgy igen jártas az ilyen dolgokban.
Mikkel felpattant.
- El tudnál vinni hozzá? – kérdezte.
Emi még csak nem is válaszolt, már indult is le a hegyről, oldalán Mikkellel, s meg sem álltak a közvetlen az erdő mellett álló kicsi házig. Beatrice, aki a dánoknak egy cseppnyi vonását sem mutatta, éppen a kertben öntözte színpompás virágait, mikor megpillantotta a jövevényeket.
- Emi – szólt meglepetten. – Mit keresel errefelé?
- Hozzád jöttünk – válaszolta. – Az úr itt Mikkel kapitány, és a segítségedre lenne szüksége.
Beatrice csodálkozva vonta fel szemöldökét, s bizalmatlanul kezdte méregetni a kapitányt. Végül egy fából faragott szélcsengő kezdett vadul lármázni, mire a korosodó asszony döbbenten tátotta el száját, s invitálta be kettejüket.
- Miben segíthetek, Mikkel kapitány? – kérdezte Beatrice a nappaliban, teát töltve a vendégek csészéjébe.
- Elnézést, hogy így magára rontottunk, de egy fontos kérdéssel kell önhöz fordulnom. Úgy tudom, hogy ön ért a rúnakövekhez. Olvastam egy ősöm naplójában, hogy errefelé élt egy Gloria nevezetű rúnaszakértő – mondta, mire az asszony némán bólintott. – Gloria életében Audria egy rúnakövet kapott ajándékba a vikingektől, amin feltételezésem szerint egy átok ül. Erről szeretnék többet tudni.
Beatrice mindent értve bólintott, majd fontoskodó léptekkel kisietett a szobából, hogy azután egy hatalmas, poros könyvvel térjen vissza.
- Ez egy családi napló – magyarázta. – A legfontosabb rúnakövekről szóló jegyzeteket írtuk le ide hosszú nemzedékeken át, és Gloria volt az egyik legnagyobb mestere a rúnaköveknek, tehát a szóban forgó asszony az ősöm volt.
Beatrice eközben lázasan lapozta a régi naplót, míg végül nagyot bökve az oldalon jelezte, megtalálta, amit keresett.
- Valóban írt egy rúnakőről, amit későbbi barátnője, Audria mutatott neki.
„Audria letette a követ az asztalomra, s rögtön éreztem a nyakékből áramló a gonosz átkokat. Az elválasztás örök átka ül rajta, s ezzel teljesül ki a vikingek már korábban olvasott üzenete: Női szívnek nagy hatalma, átok vár a vérvonalra.”
- Erről már olvastam – szólt közbe Mikkel. – A vikingek küldtek egy ilyen üzenetet Rasmusnak is, és majd később Harald harmadik barátjának, Niklasnak is, aki Angliában találkozott szerelmével.
- A legszörnyűbb átkok egyike ez, amit a vikingek valaha kimondtak – sóhajtott Beatrice. – A vikingek számára bizony szörnyű csapást jelentett, amikor Harald felvetette a kereszténységet Dániával, így aztán gyengíteni kívánták a hatalmát. A viking sámánok voltak a legkiválóbbak a portyázó nyugati népek közül, s minden hajós sereg között tartózkodott legalább egy. Mikor szétosztották a köveket, mindenáron el akarták érni, hogy az örökös kezébe soha ne juthasson többé az ereklye, amivel újra trónra kerülhet, így aztán az elválasztás örök átkával sújtották. Ezen átok értelmében, tudván, hogy a király szerette Audriát, ha Harald vérszerinti örököse csupán megérinti a rúnakövet, az őrzéssel megbízott asszony vérvonala, s ezáltal Audria teljes vérvonala azon nyomban kihal.
Mikkel ezt hallván megdermedt. Érezte, hogy kifut a vér az arcából, s kezei reszketni kezdtek.
- Van ez ellen megoldás? – kérdezte végül.
- Csupán egy – mondta a korosodó asszony. – A vikingek úgy értelmezték, hogy a házasság két embert eggyé tesz, tehát minden, ami az egyik fél tulajdonában áll, az bizony a másikéban is. Így aztán az egyetlen megoldás, ha Harald utóda mindhárom asszonyt feleségül veszi, s így senki vérvonala nem halhat ki.
A kapitányban megfogalmazódott egy feltevés, ami azon nyomban lelkére nehezedett, s érezte, hogy verejtékezni kezd. Teljes szívével kívánta, hogy ne legyen igaz, ámbár ennek a legkisebb esélyét sem látta.
- És mi van abban az esetben, ha egy asszony, akinek birtokában áll ez a rúnakő, férjes nő, és az utód így érinti meg a követ? – kérdezte, ámbár pontosan tudta a választ.
- Megmondtam – vonta fel Beatrice a szemöldökét. – Amit visel az egyik, azt viseli a másik. Nincs kivétel az átkok esetében sem.
Mikkel tenyerébe temette az arcát. Anders! Tehát ő a felelős Anders haláláért is! Miért, ó, miért kellett már akkor összeházasodniuk?
- Akkor hát köszönjük a vendéglátást – pattant fel Emi, s megragadta Mikkel karját, így kényszerítve, hogy kövesse.
- Maradjatok még – kérte az asszony.
- Nem lehet. Már nyugszik le a nap, s ideje hazamennünk – mosolygott a lány, s az ajtó felé vette az irányt.
A főutcán sétálva azonban Emi megtorpant.
- Kapitány, a fogadó erre van – mutatott jobbra.
- A Suttogó alkonyatkor elhagyja a várost – nézett a lány szemébe kifejezéstelenül a kapitány.
- Ne menjen – kérlelte kétségbeesetten. Tudta jól, ha most nem veszi rá a férfit, hogy maradjon, soha többé nem láthatja újból. Az utolsó esélye volt, hogy hasson rá, de az idő hamarosan lejár, s Emi tudta, hogy veszíteni fog.
- Niklas kedvese, Marina Pool városában élt, tehát a harmadik rúnakőnek is ott kell lennie. Néhány nap múlva kikötünk Angliában, s megszerezzük – határozta el, hangosan gondolkodva, mit sem törődve Emivel.
Emi összevont szemöldökkel bólintott. Ennyi volt hát. A kapitány számára ő semmit nem jelentett, csupán egy eszköz volt, hogy sikert arathasson Végig csak a rúnakő járt az eszében, semmi más.
- Szerencsés utat, Mikkel kapitány – mondta elcsukló hangon, sarkon fordult, s eltűnt a kacskaringós utcák között.
A kikötőt elözönlötte a Suttogó legénysége, mindannyian buzgón pakolták fel ládáikat a hajóra. A kapitány sebes léptekkel sietett a fedélzetre, ahol a nyakigláb Nikolaj kormányos éppen hangosan tiltakozott:
- Eszemben sincs kormányozni a hajót, Bo, akkor is én vezettem, mikor megérkeztünk.
- Ma én vagyok a kormányos – jelentette ki szárazon Mikkel. – Mindenki felkészült az útra? Angliáig meg sem állunk – kiáltotta.
- Nem Carlót vesszük üldözőbe? – kérdezte Lasse.
- Nem. Vele majd később foglalkozunk – adta meg a választ.
Hans végül eloldozta a köteleket, s felhúzta a horgonyt. A Suttogó lassan indult meg hosszú útjára, olyan csendesen, mintha csupán az örökké utazó Hold vetne árnyékot a vízen.
Csak mentek és mentek előre, az ő Venustasának szigete pedig egyre inkább törpült el. A kapitány görcsösen markolta a kormánykereket. Ezt látva Jesper lépett mellé.
- Mi lesz Emivel? – kérdezte halkan.
Mikkel vetett egy pillantást a fiúra, újból maga elé tekintett, s elkiáltotta magát:
- Vitorlát bonts! Gyorsabban, gyorsabban, Dánia legénysége!
A Suttogó pedig egyre sebesebben siklott a tengeren, mintha csak a Nap után röpülne, hogy utolérhesse azt. Örök játék ez, két gyermeknek soha véget nem érő játéka. A kapitány pedig nem nézett hátra, de magán érezte a szirttetőn ülő Emi fájdalmas pillantását, és ez erőt adott neki. Erőt adott neki a tudat, hogy van egy hely, ahol biztonságban tudhatja őt. Mert szerette a lányt, de ha feleségül venné, vagy csak magával vinné az úton, a királypártiak rögtön megneszelnék, és akkor vége. Emi megmondta – az Árnyak Kertje olyan dolgokra buzdítja az embert, aminek következményei megnyomorítják a lelket. Ha megérintette volna a nyakéket, ahogyan azt Bessi követelte, Emi odaveszett volna, ezt a bűntudatot pedig már nem viselte volna el, és ezt Anders is pontosan tudta. Egy nap majd boldog lesz Audria vérvonala, ebben egészen biztos volt, ez jelentette számára a vigaszt. Visszatér majd valamikor a jövőben méltó örököse, Dánia jogos királya, hogy visszaszerezze a haza becsületét, és megtörje az elválasztás szörnyű átkát.
Így hát csak nézett előre, ahol a nap a tenger alá merült, s érezte az egyre kisebb Hold varázslatos ragyogását. Kedvesen simogatta sorstársát, Dánia soha célt nem érő királyi sarját.
És csak repültek tovább.
Elvégre a Horizonton túl, már egy új esély vár rá.