Bessi a maga tökéletességében ott ült néhány lépésnyire tőle a barlang szájánál, a szikla tövében oly ártatlanul és szelíden, mint mikor Mikkel először pillantotta meg. Egy napsugár törte át magát a sűrű lombok között, ezzel halványlila színt adva a lány ruhájának, s megvilágította hófehér arcocskáját, amin az a gyönyörű, tengerkék szempár ült. Szőke haja napfénnyel megvilágítva vöröses árnyalatot kapott, bal s jobb oldalt pedig halántékán vékonyka fonat indul meg, ami hátul végül egy vörös szalaggal lett összekötve. Olyan meseszerű, olyan álomszép volt, hogy a kapitánynak eszében sem volt gondolkodni, mert az rámutatott volna a valóságra, a valóság pedig szilánkjaira töri a csodás álmok mennyei illúzióit.

Kasper és Jesper önelégült arckifejezéssel rángatták arrébb egy fa tövébe a leesett állú, megkukult Lassét, Mikkel lábai pedig valósággal földbe gyökereztek. Bessi végül elmosolyodott – olyan gyengéden, mint régen – s intett a férfinek, hogy jöjjön közelebb. Mikkel szótlanul, s anélkül, hogy felfogná, mit cselekszik, engedelmeskedett. A nagy meghökkenést látva a nő felkacagott, ami mintha egy bűbájt indított volna meg. Mikkel azonnal leült mellé, s olyan csodálattal kezdte szemlélni, mint egy művész a mesterművének szánt alkotását, s hagyta, hogy az emlékek hullámai elöntsék. Ezek az emlékek azonban nem okoztak számra fájdalmat többé, sőt, szilárdabbá tették.

 - Mikkel – szólt a nő olyan dallamosan, olyan élvezettel mintha a név kiejtése fenséges ízekkel gyönyörködtetné.

 - Bessi – suttogta. – Hogy lehetségeses ez?

 - Hogy ne lenne lehetséges? – ráncolta össze homlokát.

 - Te már… Neked nem lehetne itt lenned – nyögte. Mikkel külön figyelt minden szóra, mert attól félt, nem tud már összefüggően beszélni.

 - Hunyd le a szemed – mondta halkan, s aprócska kezeivel lehajtotta a férfi szemhéjait. – Mondd el, mit látsz most!

 - Azt, amit mindig – válaszolta. – Álmokat látok, gyönyörű álmokat. Téged látlak, Bessi.

A nő két tenyere közé fogta Mikkel arcát.

 - Látod, hogy lehetséges? Ha lehunyod a szemed, álmodsz. Álmodsz rólam, s mindazokról, akiket elveszítettél. Mindezek már elszálltak, de mégis léteznek, s létezni is fognak, ameddig az álmaidban újra és újra megjelenhetnek. Én már nem tartozok e világba, mégsem mondhatja rólam senki, hogy nem is létezem, mert akarva, akaratlanul is, minden egyes pillanatban, mikor lehunyod a szemed, én újra élek a képzeletedben, így a te világodban nagyon is létezem. Temiattad az én emlékem és személyem még mindig fenn maradt. Ugyanilyen egyszerű ez is. Miattad vagyok itt. Te hoztál engem ide.

Mikkel kinyitotta szemeit, s elgyötört pillantással tekintett Bessire.

 - Miattam nem élsz.

A nő összevonta szemöldökét, s elgondolkodott.

 - Ez így igaz – mondta végül. – Ámbár még nem sejtheted az okát, hogy miért te vagy a felelős érte.

Mikkel megragadta Bessi kezét olyan erővel, mintha azt kívánná elérni, hogy soha többé ne szakíthassa el őket senki.

 - Mondd el – követelte a kapitány. – És azt is mondd el, hogyan fordíthatnám vissza.

Bessi nevetni kezdett, gyönyörűen persze, de volt ebben a nevetésben valami szokatlan, rideg árnyalat, amin Mikkel mintha kissé elszörnyedt volna, elvégre az ő menyasszonya mindig is kedves teremtés volt, és csak úgy áradt belőle a meleg szeretet.

 - Te magad is tudod, hogy ami megtörtént, azon változtatni már nem tudsz. Inkább próbáld elfogadni, s vigaszt találni abban, amid még megmaradt.

 - Semmim sem maradt! – csattant fel, akár egy hirtelen kedélyű kamasz fiú.

 - Ott van neked Dánia! – mondta épp oly erélyesen Bessi is, majd szelídebben hozzátette: – Én pedig tudom, hogyan mentheted meg.

Mikkel felkapta pillantását, s követelően tekintett az asszonyra.

 - Hogyan? – kérdezte. – Mit tehetnék?

 - Azt, amit eddig is – felelte. – Keresed az ereklyéket. Ebben tudok neked segíteni.

A kapitány közelebb hajolt a menyasszonyához, és suttogva tette fel a kérdést, mintha attól félne, hogy az erdő démonjai megneszelik beszélgetésüket.

 - Tudod, hol van?

Bessi felkelt, s a barlang szájához sétált. A barlang tátongó sötétsége előtt úgy nézett ki a maga hófehér arcával, vörösesszőke hajzuhatagával, s szelíd, gyámoltalan küllemével, mint egy angyal, aki képes szertefoszlatni a rémisztő ürességet.

 - Az ember ilyen formában sok olyan dolognak lesz tudója, amilyen tudásra egyszerű halandóként nemigen tehet szert. Innen fentről belátom az egész világot, ismerem az emberek érzéseit és gondolatait. A tiédet is, Mikkel, és mindenki másét. Szerettem az életet, de ha már valaminek áldozata lettem, legyek egy olyan dolognak, ami sikerrel jár. A második rúnakő a város főemberének birtokában áll, de egyszer már megpróbálták kijátszani a figyelmét. Így biztos helyre rejtette. Ha továbbmész az erdőben, fel a hegy tetejére, találsz ott egy templomot. Az ajtón belépve jobb kéz felé a hetedik padlócsempétől számítva menj egyenesen harmincnyolc csempét számolva. Ez a kő alatt találhatod meg Carlo leginkább óvott értékeit.

Mikkel ezt hallván maga is felpattant, s figyelmesen hallgatta Bessit.

 - Ha megtalálod a nyakéket, történjék bármi, egy pillanatig se habozz, érintsd meg azonnal! Ha elszalasztod a lehetőséget, soha nem fog visszatérni az esély, hogy Harald méltó utódja üljön Dánia trónjára. Tudni akarom, Mikkel, add a szavadat, hogy azonnal birtokodba veszed majd a követ, s nem tántoríthat el semmi – követelte.

 - Hát persze, hogy így lesz – biztosította, majd kinyújtotta kezét. – Gyere velem, kérlek - könyörgött. – Segíts nekem!

 - Nem lehet – rázta fejét Bessi. – Ez az én kertem, eddig láthatsz engem olyannak, amilyennek most érzékelsz, ezen túl pedig elveszek.

A nő hátrált egy lépést, alakja félig homályba burkolózott.

 - Gyere velem inkább te – biztatta.

Mikkel ekkor összevonta szemöldökét. Bessi egészen szokatlanul viselkedik, mintha nem is önmaga lenne. Egész végig hűvös és távolságtartó volt, holott az a lány, aki a kapitány emlékezetében él örökké vidám, közvetlen személyiség volt, valóságos kis napsugár, ami mindent bearanyozott maga körül. A férfi kutató pillantást vetett Bessi tökéletes, fehér arcára, s ekkor egy újabb furcsaságra bukkant. A lány arca minden alkalommal, mikor nevetett, haragudott, boldog volt, vagy elégedett, vagy csak egyszerűen rápillantott kedvesére, rögtön kipirult. Nem volt olyan alkalom, mikor Mikkel nem látott volna halvány rózsácskákat az arcán.

 - Nem vagy valódi – csóválta fejét hirtelen rádöbbenve az igazságra.

Bessi egyetlen pillanat alatt termett a férfi előtt, megragadta a kezeit, s saját arcára helyezte őket.

 - Érzel, nem igaz? – vonta fel szemöldökét.

 - Érzem az érintésed, de benned nem érzem Bessit – mondta ki Mikkel, eltolta magától az alakot, s hátat fordított neki. Elindult a város irányába, nyomában Kasper, Jesper és Lasse, az asszony pedig a sziklán állva kiabált utána:

 - Mikkel, nem mehetsz el!

A kapitány azonban többé nem hallgatott rá. Tudta jól, nem engedheti, hogy ez a sötét illúzió beszennyezze Bessi valódi, tiszta emlékét, így többé hátra se tekintve maga mögött hagyta az erdőt.

 Visszatérve a fogadóba mind a négyen helyet foglaltak egy asztalnál, Dorottea pedig buzgón sietett hozzájuk, hogy felvegye a rendelést.

 - Szeretnénk egy jó nagy tányér…

 - Nem szeretnétek ti semmit – fojtotta Kasperbe a szót Mikkel.

 - Dehogynem – húzta ki magát. – Egy tányér babot.

 - Én viszont azt mondtam, hogy nem – csapott az asztalra, mire Dorottea tekintete egy szempillantás alatt megváltozott.

 - Nem volt elég a tegnap esti asztal? – rivallt a kapitányra. – A múltkorit kegyesen elnéztük, tekintve, hogy a helyi lakosság szemében maguk a hősök, de ennek a fogadónak sincs aranyalmát termelő fája, ha még egy asztalt tönkretesz, meg kell fizetnie!

 - Elnézést kisasszony, nem fordult többet elő – vonta meg vállát félszegen. – És köszönjük, nem kérünk semmit.

 - De én éhes vagyok – nyavalygott Kasper.

 - Az engem már egyáltalán nem érdekel – mordult fel Mikkel. – Többé már nem tartoztok a legénység közé.

 - Tessék? – kiáltott fel Kasper, Jesper és Lasse kórusban.

 - Jól hallottátok, ti ketten.

 - De nekünk segítenünk kell Dánián! – mondta indulatosan Jesper.

 - Ti eddig csak balszerencsét hoztatok rá, semmi többet.

 - De hát Dánia az otthonunk. Nem maradhatunk itt! – panaszkodott kétségbeesetten Kasper.

 - Felszálltok a legközelebbi hajóra, ami elvisz benneteket Itáliába, onnan pedig már egyenes az út lovon.

 - Az ég szerelmére, kapitány, nekünk köszönhető, hogy tudja, hol található a rúnakő – kiáltott fel Jesper.

 - Abban az illúzióban semmi nem volt valóságos – magyarázta Mikkel.

 - Már ha megbocsát, kapitány, de véleményem szerint nagyon is volt benne igazság. Meglehet, hogy nem Bessivel beszélt személyesen, de ez nem változtat a tényen, hogy amit az illető mondott, az igazság volt. Azt tudjuk, vagy legalábbis feltételezzük, hogy a nyaklánc Carlo tulajdonában van, és teljesen logikusnak tűnik, hogy egy biztos helyre próbálja elrejteni a vagyonát azok után, hogy egyszer már megpróbálták meglopni – fejtette ki Lasse. – Ha rám hallgat, én a maga helyében beszélnék Emivel, hátha a segítségére lehet, ezt a két csirkefogót pedig semmi esetre sem távolítanám el. Épp annyi joguk van a haza érdekében cselekedni, mint amennyi magának vagy nekem. No meg legalább színt visznek az egyhangú hajóutakba.

Mikkel elgondolkodott néhány percig. Kasper és Jesper a megtestesült katasztrófa, akár egy-egy hurrikán. Olyan vihart kavarnak, aminek porát egy ezredév után sem lehet eltűntetni, csakhogy – és ezt Mikkelnek muszáj volt beismernie – a pusztulás hamvaiból gyakran egy új világ fejlődik. Végül így szólt:

 - Idefigyeljetek! – mutatott Kasperre és Jesperre. – Felmentek a szobátokba, és addig nem jöttök onnan ki, ameddig el nem indul az egész legénység a következő kikötőbe, a harmadik rúnakőért. Nem kerestek semmiféle kiskaput, semmi kibúvót, különben végérvényesen búcsút mondhattok a Suttogónak.

 - Ígérjük, kapitány – bólintott boldogan Kasper, majd szemével a szemrevaló kisasszonyt kezdte kutatni. – Hozhatja a babot, Dorottea! – kurjantotta ünnepélyesen.

 - Azt mondtam, fel a szobátokba! – rivallt rájuk Mikkel. Ekkor egy pillanatig sértettség lett úrrá Kasper és Jesper arcvonásain, majd szó nélkül a lépcső felé vették az irányt.

Mikkel ezután Lasse felé fordult.

 - Emi már jó ideje nem beszél velem, de feltétlenül szükségem van a segítségére – magyarázta.

 - Akkor hát nincs más lehetőség, mint elmenni a házához, és az illem szabályait felrúgva, ha tetszik a kisasszonynak, ha nem, elmondja, amit mondania kell – válaszolta meg a problémát Lasse.

 - Azt hiszem, igazad van – mondta Mikkel, s felpattant. – A legjobb az lesz, ha most azonnal indulok is, és utána értesítelek a dolgokról. Addig kérlek, szólj Nikolajnak, hogy vezesse vissza a hajót, menj vele te is, de kerüljétek meg a hegyet!

A kapitány a nagy sietségében fellökött egy ebédre érkező vendéget, de nem igazán törődött vele. Még hallotta a háttérből Dorottea vad szitkozódását, majd becsapta maga mögött az ajtót, és már rohant is a magánházak sokaságából álló városrész felé. Mikor megérkezett az ismerős házhoz, türelmetlen kopogásba kezdett, s mint ahogyan eddig minden alkalommal, Cesarine nyitott ajtót.

 - Már megint maga az – állapította meg hűvösen.

 - Bölcs meglátás – bólintott a kapitány.

 - Emi világosan megmondta nekem, hogy nem kíván önnel többé beszélgetni.

 - Pedig egy szóra mégis muszáj lesz – vonta meg a vállát.

 - Valaki jött? – csendült fel bentről egy magas hang.

 - Nem, drágám, senki – kiáltott be Cesarine.

 - Emi, kérlek, csak pár percet szánnál rám? – szólalt meg Mikkel.

 - Na de uram! – kérte ki magának a viselkedést az asszonyság.

 - Mikkel kapitány van itt? – kérdezte Emi, s azon nyomban megjelent az ajtóban.

Mikor meglátta a jövevényt, széles mosollyal üdvözölte, amit látva maga a kapitány is mosolyra húzta ajkait. Nyolc napja, hogy nem látta már a lányt, s most döbbent rá, mennyire is hiányzott neki tulajdonképpen. Ezután eszébe jutottak a most már elnyomhatatlan emlékek, s egy apró gondolat kezdte gyötörni, hogy nem érezhet hasonlóképpen Emi iránt… csakis Bessi iránt. Ekkor aztán arca elkomorodott, s ezt a lány is érzékelte.

 - Mindenféleképpen beszélnünk kell – mondta Mikkel, mire Emi szó nélkül indult meg az irányába. Ekkor azonban Cesarine ragadta meg lánya karját.

 - Nem mehetsz sehová – dörrent rá, mire a lány kitépte karját az asszony szorításából.

 - Hamarosan jövök – ígérte, s Mikkel oldalán megindultak a tenger irányába.

 - Azt mondtam, hogy nem – sietett utánuk.

 - Márpedig én igenis el fogok menni – mondta határozottan Emi. – Most már értem, hogy miért igyekezett Basilio minél kevesebb időt veletek tölteni, és ha nem szeretnéd, hogy az én véleményem is ilyenné változzon, akkor most hagyj elmenni.

Cesarine megdermedt, Emi pedig fürgén folytatta a menetelést Mikkel oldalán. Végül aztán újból azon a sziklaszirten kötöttek ki, ahol a múltkor. Éppen delelt a nap, kereskedőhajók sokasága tűnt fel és tűnt el a horizonton, a mindig vidám város zajai pedig ebből a távlatból halk nesszé csendesültek.

 - Elnézést a múltkori viselkedésemért – szólt a kapitány.

 - Nem tesz semmit – trillázta a lány.

 - Kerestelek már az elmúlt időben sokszor.

 - Sajnálom, kapitány, de a szüleim nem engedték, hogy találkozzak önnel. Carlo telebeszélte a fejüket mindenféle sületlenséggel – magyarázta Emi.

 - Ne haragudj, de fel kell, hogy hozzam a témát újból. Beszélnünk kell Carlo értékeiről. Tudom, hogy a múltkor felzaklattalak ezzel, de nyomós okom van rá, hogy újból megkérjelek, segíts. – Emi elhúzta a száját. – Tudom, hová rejtette el őket Carlo – mondta Mikkel.

 - Mégis honnan? – kérdezte meglepődve.

 - Az nem is igazán fontos. A lényeg az, hogy ugye számíthatok a segítségedre?

 - Ha tudnánk is, hogy hol vannak, Carlo biztosan odafigyel rájuk – tűnődött Emi.

 - Én már mindent kigondoltam! Csak mondd azt, hogy velem vagy, és elmondok mindent – kérlelte a lányt, mire az mélyet sóhajtott. Elmélázott a messzeségbe, s vágyakozva figyelte, ahogyan egy hófehér sirály lábaival meg-megmártózott a tengerben, majd kihasználván korlátlan szabadságát, oly magasra szállt, ahol ő maga vált a világ urává.

 - Rendben van – szólt végül. – Megígérem, hogy segítek magának.

 Másnap délelőtt Mikkel szótlanul vonult le a lépcsőn, a dohos étkező felé, s idegesen sóhajtott fel, amiért a fa panaszos recsegésbe kezdett. Az étteremben aztán sokatmondó pillantást váltott Lassével és Hansszal, mire ők bólintottak, s a kapitány mit sem törődvén Dorottea nyájas üdvözlésével, kisietett a fogadóból. Már vette is volna az irányt a hegy felé, mikor megpillantotta a könyvesbolt előtt idegesen toporgó Emit.

 - Emi – sietett hozzá. – Nem ezt beszéltük meg. Neked nem itt kell lenned.

 - Tudom, kapitány – mondta remegő hangon. – De mi lesz, ha nem válik be a terv?

 - Erre nem szabad gondolni. Most pedig indulj gyorsan, foglald le Carlót, majd tedd azt, amit megbeszéltünk. De legyél óvatos, nehogy átlásson rajtad!

Emi néhány pillanatig csak nézte a kapitányt, majd bólintott, s megindult a hivatal felé, ahol Carlo várt rá. Mikkel nézte, ahogy a lány eltűnik a kacskaringós utcákon, majd ő maga is hátat fordított a városnak, és megindult az erdő irányába.

Soha ezelőtt nem járta be az erdőt, most mégis pontosan tudta, hogy merre tart. Olyan biztos léptekkel haladt előre, mintha számtalanszor megtette volna már ezt az utat, s az erdő mélyéről hallatszó furcsa hangokról mintha tudomást sem vett volna. Az erdő közepe felé azonban megállt, s fülelni kezdett. Számított arra, hogy meghallja majd Bessi hangját, s még ha tisztában is volt azzal, hogy valójában az illető nem is személyesen a lány, a hang által felszínre törő emlékek erőt adtak volna neki. Többé ugyanis nem gyengítették őt a veszteség fájdalmai, sokkal inkább erősítették. Mert valójában gyermekkorában Mikkel felhőtlenül boldog életet élt, szerették őt, és törődtek vele. Ez elmúlt ugyan, de mégis átélt ilyesfajta érzéseket, s mindazok, akik távoztak erről a világról, most őrajta tartják óvó tekintetüket. Mikkel boldog lehetett az életében legalább egyszer, és most harcolnia kell, hogy a következő generáció is hasonlóképpen érezhessen. Túl sok már az árva dán kisgyermek – kisfiúk, akik hiába gyakorolnak már fakardjukkal harcolni, apjuknak úgysem mutathatják meg. Kislányok, akik hiába fonták be gyönyörűen babájuk haját, s hiába öltöztették fel őket csodaszépen, édesanyjuk soha nem fog már visszatérni, hogy játsszon velük.

Valóban ez a sorsa Dániának? Valóban ezt érdemlik az oly szorgalmas, s buzgó dánok?

Mikkel tudta jól a választ, ezért újból elindult, még határozottabban, mint ezelőtt, s eltökélte, hogy hazája újból régi fényében fog ragyogni.

 Mikor aztán felért a hegy tetejére, az apró kis tisztáson olyan érzése támadt, mintha már járt volna itt egyszer. Végül eszébe jutott, hogy honnan ilyen ismerős neki a táj – a naplóban már olvasott róla. Audria ide vezette el az ősapját, hogy beletekinthessen a jövendőbe. Mikkel kíváncsian nézett a szikláskert irányába, s legnagyobb meglepetésére megpillantotta Luna szobrát, amint vizet önt varázslatos kelyhébe. Ebbe a kehelybe méláznak a jövőt tudni kívánó hajósok, akik a mindent tudás szörnyű átkával rögtön kővé dermedtek. Hirtelenjében aztán elfogta a vágy. Talán beletekinthetne, s akkor megkérdezhetné Luna isteni vizétől, hogy milyen sors vár Dániára, miután visszaszerezte mindhárom rúnakövet, s Harald méltó örököse ül majd a trónra. Vajon megéri-e küzdeni ezért a célért?

Végül aztán emlékeztette magát, hogy miért is van itt tulajdonképpen, s átsétált a sírkert ösvényén, és benyitott a templomba. Csupa por, csupa pókháló, csupa rendetlenség köszöntötte a kapitányt, lerítt az épületről, hogy évszázadok óta nem használják már semmire, ugyanis már Audria idejében új templom volt emelve odalent, Venustas városában. Ez a templom a római istenek tiszteletére lett építve, később aztán a múlt megelevenítése céljából jártak fel az emberek, de mára már semmiféle fontossággal nem bírt.

 Mikkel bal kéz fele számolt fel hetet a szürke, négyzet alakú kövekből, majd harmincnyolcat számolva előre haladt, s letérdelt. A kő jobb alsó sarka be volt törve, s a többihez képest igen gyengén állott, így aztán tudta, megtalálta, amit keresett. Sietnie kellett, nem tudta ugyanis, hogy Emi meddig tartóztathatja fel Carlót, így úgy tervezte, megkeresi az összes nyakláncot, s majd a lány kiválasztja, melyik is az övé. Azonban ahogy fel próbálta szedni a követ, az egy leheletnyit sem volt hajlandó moccanni. Mikkel neve mellé sok jelzőt lehetne párosítani, de ha valaki azt mondaná róla, hogy fizikailag gyenge, azt az illetőt a nemes egyszerűséggel bolondnak lehetne titulálni. Mégis, a kapitány minden erejével próbálta megmozdítani a követ, próbálta kissé arrébb tolni, megemelni, alányúlni, az összes lehetséges módszert, de a kő csak nem mozdult.

A férfi dühösen fújtatott, mikor sebes léptek visszhangja ütötte meg fülét. Riadtan kapta fel tekintetét, s elborzadt tekintettel konstatálta, hogy az ajtóban teljes életnagyságban, derűs nyugalommal álldogál Carlo. Mikkel felpattant, így nézve szembe az olasz férfivel.

 - Kíváncsi voltam, mikor jössz rá, hogy a kő nem nyílik ki magától – mondta halkan, azonban a terem visszhangozta szavait, így aztán elégedett vigyor ült ki az arcán örülvén, hogy elérte a kívánt vérfagyasztó hatást.

 - Kérem, Carlo… – hangzott fel a vékonyka hang a férfi háta mögül. Mikkel most vette csak észre, hogy Carlo erőteljesen szorítja Emit a karjánál, s ez szokatlanul dühössé tette.

 - Hallgass! – kiáltott rá Carlo, mire Emi összerezzent.

 - Ne beszélj így vele! – figyelmeztette a kapitány.

Ekkor aztán Carlo sokat tudó pillantást vetett Mikkelre, s egyszerre átsuhant arcán a felismerés. Ekkor aztán kárörvendően elmosolyodott.

 - Szóval így állunk? – nevetett fel, Emire tekintett, majd vissza Mikkelre. – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de a kisasszony tulajdonképpen az enyém. Egyébként pedig nézd ezt! – Megragadta a lány csuklóját, s kezét Mikkel felé mutatta. – Ezek a gyönyörű, aprócska kis kezecskék egy tolvaj tulajdonában állnak. Egyszer már megpróbálta elrabolni tőlem azt, ami a jogos tulajdonom, azóta pedig semmit sem bízok a véletlenre.

 - Nem akartam ellopni – feleselt Emi. – Csak vissza akartam venni, mert az az enyém.

 - Hazudsz! – kiáltott rá.

 - Te vagy a tolvaj, Carlo – mondta Mikkel. Ekkor az olasz férfi ismét a kapitányra irányította figyelmét.

 - Szóval a rúnakőről van szó – ismerte fel. – Nos, el kell, hogy szomorítsalak benneteket, de a gyűjteményem között csak egyetlen egy nyaklánc található, arra pedig úgy vigyázok, akár az életemre. Talán emlékszel még rá, barátom, első találkozásunkkor említettem, hogy a nagyapám sötét ügyletekbe keveredett, és az apámat arra nevelték, hogy eleget tegyen az akaratának, így szerezte meg a gazdagságot. Tulajdonképpen a nagyapám a vikingek leszármazottjaival tárgyalt odahaza Itáliában, mivel ők már érezték, hogy forrong a levegő Dániában. Sejtették, hogy eljön majd a nap, mikor Harald jogos örökösét követeli majd vissza a nép, így apám arra lett nevelve, hogy a vikingutódok munkálatait segítse. Évszázadokkal ezelőtt, miután Venustas kedvese távozott a szigetről, Harald királyt a vikingek megfosztották királyi szellemétől, a síró asszony szobrába zárták hatalmát, melyet csak a három rúnakő egészével lehet kinyitni. Mikor aztán Haraldot száműzték Jomsburgba, a vikingek mind a három követ három különböző kikötővárosba hordták, s három asszony gondjaira bízták. A nyakék családi örökségként az elsőszülött leányra száll, így került hozzád is, drága Emi. A vikingek leszármazottjai, akik ma Dánia uralkodói, arra hatalmazták fel apámat, hogy vegye el a rúnakövet, mert ha eljön majd egy dán érte, annak semmi esetre sem szabad elvinnie a síró asszony szobrához, mert a hatalom a vikingeké lett, s az övéké is kell, hogy maradjon. Ha ezt a nyakéket kiadnám a kezeim közül, akkor minden vagyonomat elkoboznák, és ezt nem engedhetem. Éppen ezért hordozom mindig magamnál ezt a rúnakövet, s ez a leginkább féltve őrzöttebb kincsem.

 - Tehát azt akarod mondani, hogy nincs olyan, hogy Emi nyaklánca, és nincsen Dánia ereklyéje, mert ez a kettő ugyanaz? – kérdezte Mikkel, s megindult Carlo felé.

 - Hihetetlenül gyors a felfogásod, barátom – tárta szét karját.

 - Az alatt a kő alatt pedig nincsen semmi, ami minket érdekel – tette hozzá, s egyre gyorsabban közeledett a férfi felé. Ekkor már Carlo is hátrálni kezdett, s kilépett a templomból, magával húzva Emit.

 - Ha lenne is, csak kulccsal nyílna, de biztosíthatlak, hogy számomra az ereklyéd túl nagy érték ahhoz, hogy őrizetlenül hagyjam.

Mikkel az erdő felé nézett, s alig láthatóan bólintott. Ezt látván Carlo azonnal megfordult, mire a termetes Hans rohamozta meg, hogy lefogja, amíg Lasse és Mikkel átkutatják a férfit.

 - Ne a kulcsot keresd, nála van a rúnakő! – mondta a kapitány.

Carlo kapálózott, szitkozódott, ordított, de mindezek nem csitították a dán hajósok felbuzdulását, hogy a rúnakő hamarosan a markukban lesz.

 - Nem lehet a tiétek – sziszegte Carlo.

 - Nem? – hahotázott Lasse. – Akkor mégis mit találtam az inged belső zsebében, barátom?

Ekkor aztán Mikkel megpillantotta Lasse markában a rúnakövet, s azon nyomban hátrált pár lépést.

 - Megtaláltam, kapitány! – harsogta. – Itt van nálam. Megvan a második kő! Már csupán egyetlen egy kell, és Dánia megint olyan hatalmas lesz, mint egykor. Vegye el, kapitány – nyújtotta.

Mikkel szótlanul közelített Lasse felé, s összeráncolt homlokkal tekintett a rúnakőre. Az éppúgy nézett ki, mint a Spanyolországból szerzett kő, csupán a mintája tért el kissé. A kapitány még fel sem tudta igazán fogni, rettegett attól, hogy ennek az ereklyének is hasonló következményei lesznek, mint az előzőnek. Nem mosolygott hát, komoran nyújtotta kezét a nyakékért, keserű emlékekkel tompított elmével. Egyetlen arasz választotta már csak el, Carlo úgy üvöltözött, mint egy sakál, mikor aztán Mikkel kemény szorítást érzett kézfején, ami megakadályozta, hogy a kezébe vegye a rúnakövet.

 - Nem! – hangzott fel a határozott hang gazdátlanul, de olyan tisztán és érthetően, hogy senkinek nem támadt kételye afelől, hogy ez bizony Anders hangja.

 A három dán hajós felkiáltott meglepettségében, Mikkel lábai földbe gyökereztek, Lasse karja elzsibbadt, s a földre ejtette az ereklyét, Hans szorítása pedig meglazult, így aztán Carlo kitört onnan, megragadta a nyakláncot, s már rohant is le a hegyről. A dánokban azonban olyannyira eluralkodott a döbbenet, hogy tudomásul sem vették Carlo futását, csak bámultak maguk elé, keresték a hang forrását, a jóságos, örökké vigyorgó, kedves Anders barátjuk arcát, de csak nem találták. Emi semmit nem értett. Először azt várta, hogy fejvesztve rohannak majd Carlo után, majd pedig döbbenten vette szemügyre a férfiak elgyötört, üres tekintetét.

Mikkel mindent megtett, hogy elfeledhesse a szörnyű emlékeket. Hónapok óta nem gondolt már barátjára, hogy megőrizhesse ép gondolkodását, de ez a hang olyannyira valódi volt, hogy a vékony háló, ami kizárta az emlékképeket, most orvosolhatatlanul felhasadt. Emlékezett a napra, mikor megindultak hazulról a Suttogóval a huszonöt egészében a kövekért, nem volt lélek a hajón, aki csupán egy apró mosolyra húzta volna a száját. Anders volt az egyetlen, aki örökké jókedvű volt, mindig nevetett. Ő volt az, aki visszahozta az életbe a hajósokat, s gyakran suttogták maguk között a matrózok, hogy valójában ő a kapitány kapitánya, ha ő nincs, egy lelketlen legénység lenne ez. Mind szerették Anderset, s az emléke mindhármukat lebénította.

Emi könyörgött, hogy tegyenek valamit, de a hajósok meg sem mozdultak. Mikor a lány lerohant a városba, hogy szóljon az öreg Bónak, hogy állítsák meg Carlót, már hiábavaló volt, a férfi nyomára sem leltek.

 Emi az öreg kormányossal tért hát vissza a hegyre, remélve, hogy ő majd tud némi lelket önteni a férfiakba. Bo egy pillanatig elbámészkodott a hegyről csodásan látszó messzeségben, majd társai felé fordult.

 - Attól, hogy naphosszat itt ültök, és siratjátok őt, visszahozzátok? – kérdezte. – Gondolkodtatok már el azon, hogy mit miért teszünk? Hogy miért küzdünk, miért szenvedünk, és miért szeretünk, ha egy nap, majd sok-sok év múlva úgyis a feledés homályába veszünk? Ki fog majd emlékezni ránk, arra a sok áldozatra, amit hoztunk? Miért gyötrődünk, ha néhány év múlva úgyis örök álomba merülünk, megnyugvást találunk, s oda, ahová kerülünk, soha többé nem kell olyan dolgokon aggódnunk, mint a dicsőség?

 - Miért? – kérdezte fásultan Hans.

 - Mert akkor már nem tehetünk szert dicsőségre. – Hans elgyötörten felpillantott az öregre. – Ez itt a mi világunk, itt kell megvívnunk a harcainkat, itt kell győzedelmeskednünk, itt fog nevünkhöz dicsőség társulni, a túlvilágon már csak békére lelünk. Az ember olyan, akár egy jó házőrző. Fiatal korában örökké lázad és harcol, de mikor felnőtté érik, a leghűségesebb, legalázatosabb jószág a világon. Egyszer élünk a mi világunkban, egyszer lázadhatunk, egyszer alakíthatjuk mi egy egész világnak jövőjét, az égi birodalomban már csak az itteni harcokat pihenjük ki. De mit ér az az ember, aki mindkét világban csak haszontalanul henyél? Mi marad belőle?

 - És belőlünk mi marad? – kérdezte szárazon Lasse.

 - Mi magunk leszünk Dánia – harsogta Bo. – Halandó embernek lenni éppen ezért hatalom. Mert kezünkben van a változás, amivel szebbé tudjuk tenni a hazánkat. Ha mi mentjük meg a hont, akkor olyanná tehetjük, amilyenné akarjuk, és akkor mi magunk leszünk Dánia lelke, tehát örökké élünk majd. És Anders…

Mikkel és Lasse egy emberként kapták fel fejüket.

 - Mindaz, amiért Anders harcolt, veszélybe került. A testvérei, a családja, ők mind épp olyan jó emberek, mint Anders Ők talán nem érdemelnek meg egy békés, gyönyörű hazát?

 - De bizony, hogy megérdemelnek – kiáltott fel Hans. – Induljunk hát!

 - Carlo akkor tűnt el a Horizontról, mikor felértem a hegyre – mon